én nem akarok széttörni semmit, csak azt mondom, hogy olyan nincsen...

Igazából azt sem tudom, a fejem hol áll. A tanulnivalóban lassan elúszom, pedig igazán minden nap készülök.
Tulajdonképpen nagyon furcsa, és még nagyon meg kell szoknom, hogy minden nap tanulok. Egyelőre ez egy olyan stresszfaktort jelent, hogy újra elkezdtem a körmeimet rágni, pedig kb 3-4 éve már le tudtam róla szokni. Szerencsére három körömnél meg tudtam állni, így is nagyon fájt. Ha meg nem a körmömet, akkor a mellette lévő bőrt szedem szét, az utóbbi napokban kötelező kellék lett a tapasz..
Szóval még bele kell szoknom, kell valami rendszer, mert így megbolondulok. Most megpróbálom péntek-szombat-vasárnap elintézni a jövő hétre kötelező dolgokat, mindet, aztán meglásssuk sikerül-e.
A legrosszabb, hogy hiába írom szépen össze sorrendben, hogy melyik nap mit kell csinálni, de egyszerűen mire a végére érek, már újra ugyanennyi teendő tornyosul fölöttem. Nincs vége, csak meg körbe-körbe, és ez nagyon fárasztó. Nincs örömérzet, mert nincs vége, nincs az, hogy fú, ügyes vagyok, elvégeztem, amit kellett, most akkor két nap pihenő. Nincs megelégedettség érzés, hogy tényleg, ami fel volt írva, azt ki is húzhatom, produktív voltam, mert a teendők sora már egy hét múlva péntekig sorakozik ismét.

De egyébként tetszik.
Csak még ez megoldásra vár.

Egyébként a legszebb biciklis napjaimat élem a mostani héten. Minden nap vagy 8-ra, vagy 10-re megyek, és a nap ilyenkor még nagyon alacsonyan jár (főleg amikor fél 8 körül csapatom a rakparton), és egyszerűen ragyog a Dunán, de annyira, hogy alig látok. A levegőt vágni lehet, vagy harapni, kinek-hogy, baromi frissítő (és most kicsit se volt büdös, mert tegnap előtt minden szagot kivitt a szél). Ez a 0 és 10 fok közötti hőmérséklet egyszerűen tökéletes, csak felkapom a vastag kapucnis Arctic Monkeys pulcsim és kerek a világ. Nem fázom, és melegem sincsen. Nem izzadok meg, mire beérek órára. Egyébként ez, a 0-10°a legtökéletesebb lóháton is, ennél tényleg nincs jobb.
Szóval egészen mesés. Sajnos az órarendünk úgy van, hogy egyszer se megyünk együtt egyetemre D-vel, úgyhogy elszórakoztatom magam a biciklin a gondolataimmal. Többnyire ámulok, hogy milyen szerencsés helyzet, hogy 6 km-t végigtekerek a budai rakparton és már ott is vagyok a célban. És közben gyönyörű látvány adja a vizuális kíséretet egész úton. Egyszer majd (mondjuk következő szerdán, amikor 8-ra megyek) elviszem magammal a fényképezőmet, és megpróbálom megörökíteni ezt az egészet.

Tegnap elvittem D barátunkhoz (nem az én D-m, másik) a bicajomat, hogy segítsen megszerelni, mert a váltóm rakoncátlankodik (a hátsó alsóról néha random ledobta, egyszer az Andrássy bicajúton, nem nevettem). Fél óra alatt helyrepofozta. Így már ha szeretném se tudnám ledobatni a láncot se felfelé, se lefelé. Mondjuk az meglepő, hogy amióta országútim van, nem szoktam váltani, kvázi single speedként használom még az emelkedőn is (meredek emelkedőn nyilván leváltok, de ilyen nem sok van), szerintem egész szeptemberben nem váltottam egyszer se. Mostmár mindenesetre tudok.
Amit másik D nem tudott megoldani az az, hogy a váltó kicsit beleér a láncba, olyan helyen, ahol nem zavaró, nem csinál bajt, csak van neki némi hangja. Úgyhogy elvittem a Kacsa utcába egyedül Herr Puchot, és megkértem a csávót, hogy nézze meg. Egyrészt azt mondta, hogy szuperul működik a váltóm ( :D ), másrészt pedig, hogy ő ezen szakmai szemmel nem lát semmi problémát, annyi tényleg, hogy hangja van, de ezt egy 25-30 éves váltótól el lehet viselni. Azt mondta, hogy eredeti alkatrésze a bicajomnak, és, hogy nagyon vigyázzak rá, mert nagyon jól működik, viszont már nem lehet hozzá bovdent venni.
És mosolyogva hozzátette, hogy szívesen lát máskor is.
Ezért érdemes nőként egyedül levinni a bicajt a szervízbe. D-vel például mindig flegma (vagy legalábbis ő úgy érzékeli), nekem pedig agyondicsérte a bicajomat és szívesen lát újra.

Ma pedig, miután megírtam egy beadandóm a suliban (és fénymásoltam Zs-vel - szaktársam - körülbelül 80 oldalt - idióták vagyunk, tudom, de ezt a numerus claususos irodalmat nem találtuk sehol -, feltartottuk az egész fénymásolni akaró könyvtári népséget), találkoztam D-vel a Szabadság hídnál és mentünk a Corvin moziba, ahol a lánnyal megnéztünk egy filmet (Web junkie) a Budapest International Documentary Festival - Budapestinemzetközidokumentumfilmfesztivááál - keretében, ami nagyon nagyon jó volt (több szempontból tanulságos, talán olyan oldalakról is, amire a készítő nem is gondolt). Aztán elmentünk Marika nénihez hamburgerezni, ahol halálközeli állapotra ettük magunkat, a limonádét pedig ajándékba kaptuk Marika nénitől.
Holnap D-éknek 5-ig tömbösített interjús órájuk van a kurzus oktatójának a lakásán, ami valahol itt van a Margit híd Budai hídfőnél, ahol mi is éldegélünk, utána meg elmegyünk az egyetemre kutatók éjszakájára.
Holnap után D-éknek szintén tömbösített interjú óra 5-ig, este pedig ismét dokumentumfilmezünk a Corvinnál, vasárnap úgyszintén, délben és este is lesz film, közte pedig felmegyünk páran a lányhoz társasozni (meg én borozni szeretnék, mázli, hogy van aldi a környéken).
Mindeközben kurvára kell tanulnom, de szerencsére, ahogy említettem, péntek-szombaton egyedül vagyok egész nap, és a mosogatás mellett más dolgom nincsen.


Oh god, mit tettem, hogy introvertált létemre ennyire mozgalmas heteket élek??
Mondjuk élvezem, csak azt nem, hogy energiám másra nemigen marad. Pedig az kell magamra is, és D-re is.