Fú, nem terveztem ennyire negatívra ezt a két utóbbi bejegyzést, főleg, hogy pont a napokban jutott eszembe, hogy mostanában elég stabil vagyok érzelmileg. Na szóval nem terveztem ilyen keserűre őket.
De úgy tűnik, tényleg erősen hatnak ezek rám, nem tudom őket kiszűrni a mindennapjaimból (nem is akarom), és pont ezért jó is, hogy mindig emlékeztetnek arra, hogy mik a céljaim, és hogy mennyit kell még dolgozni értük. De nem lehetetlen elérni, amit szeretnék.

A hangulatot ellensúlyozandó itt van néhány kép tegnapról

Mostanában sokat fotózom az Industar 50-2 3.5 lencsémmel, ami egy baromi különleges cucc. Csodálatosan mossa el a hátteret. Mivel nincs rajta multi coating, tök másképp kell vele bánni, és nagyon jó képek születhetnek vele.
Mondjuk elég viccesen néz ki:

Ez meg szar kép, de ehhez már a zoom objektívem is kevés volt (de legalább szarvaaaas!!)

Így készült:

Másrészt meg Budapest falusiként tényleg börtön. Ezt sokáig nem akartam elhinni/elfogadni, mert olyan rohadt klisés, de baszki tényleg így van.
Jó, biztos vannak emberek, akik örülnek, hogy a falusi környezet után végre élet van körülöttük, de ugye ez nagyban függ attól, hogy kinek mit jelent ez. Ha valakinek azt, hogy sok az ember, sok a program, bármikor gondolsz egyet, lemehetsz boltba-kocsmába-étterembe-szórakozni-akárhová, de tényleg akárhová, akkor az nagyon jól fogja magát érezni Budapesten, és én is sok szempontból imádom, már ha csak azt vesszük, hogy milyen kurvajó színázak vannak ott, ugye. Na hát az errefelé, Veszprém megyében nincs. Aztán hogy mennyi koncert, kocsmai fellépés, felolvasóest, irodalmi est, művészmozi, akármi van, szóval a kulturális életbe szerelmes vagyok Budapesten. De semmi másba.
És konkrétan pszichésen belerokkanok abba, hogy mennyi ember van körülöttem, és mindenki akar valamit, és az ember egyszerűen nem lehet egyedül, csak ha bevonul a saját kis galambdúcába a negyediken, mert ott már senki nem zavarja (csak a kapucsengőn, hogy megtalálta-e már jézus krisztust, stb). És általában az a nézet, meg hit él, hogy pont vidéken nem lehet egyedül lenni, mert falun mindenki ismer mindenkit, mindenki akar valamit, na hát kurvára nem így van. Mármint a mindenki akar valamit rész. Hiába ismered az embereket, meg köszöntök egymásnak, de itt békén hagynak. Mindenki elvan. Arról nem is beszélve, hogy még ha kénytelen is vagy mondjuk beszélgetni a boltban, mert például boldog szülinapot kíván az eladó (true story), akinek az anyukája (Emi néni) egyébként évekig vigyázott rád, amíg óvodaérett nem lettél (true story) akkor az egy kellemes és olyan párbeszéd, amitől mindenki mosolyogva megy tovább a dolgára.
És ha már nem akarsz ilyen párbeszédeket sem, akkor egyszerűen nem mész sehová. Mert itt olyat is lehet. Hogy nem mész sehová, és közben mégsem csak a 34 négyzetméteres lakásodban kuksolsz. Hanem ott a kert, az udvar, a mező, az erdő, a patakpart a szarvasokkal, és sehol egy kurva ember. Órákig túrázhatsz a környékbeli erdőkben, és nem fogsz emberrel találkozni. Nyilván a nem találkozom senkivel-dolog nekem könnyen elérhető, mivel a falu legvégén, az erdő szélén lakunk, de a lényeg az úgy általában érvényes, legalábbis ebben a faluban. Máshol is valószínűleg így van, de még nem laktam másik településen, úgyhogy arról nem nyilatkozom.
Budapesten meg, ha eleged van az emberekből (nekem egész gyakran van ilyen, mondjuk kétnaponta), akkor annyit tudsz tenni, hogy nem mész sehová. Mert ahhoz, hogy például olyan erdőbe juss, ahol nincsenek rajtad kívül még százan, minimum háromegyed órát kell utaznod (buszon, villamoson, stb, emberekkel együtt). Nincs olyan, hogy akkor csak kimész kicsit levegőzni, meg megmozgatni a tagjaidat, mert egyrészt nincs udvar a lakáshoz, csak utak és parkok, másrészt nincs levegő sem.
Szóval én kifejezetten bezárva érzem magam Budapesten. Nem tudok természetközelbe kerülni, mert a Margitsziget nekem nem természet. A Jánoshegy nem természet. Hanem parkok. Háromnegyed órát meg egy buszon zötykölődni ahhoz, hogy egy normális erdőbe eljussak, egyszerűen nem vagyok képes. És az emberundorom, meg az, hogy nincs természet, nálam ahhoz vezet, hogy képes vagyok napokig a 34 négyzetméteres lakásban ülni és rohadni és nem csinálni semmit. És ezt utálom. Egyrészt ingerszegény, másrészt meg emiatt tök sokat híztam, harmadrészt meg ki akar önszántából ilyet csinálni...

Szóval nekem ez börtön. Még a rengeteg kulturális forrásával együtt is.
Két hét alatt szoktam eljutni pszichésen odáig, hogy már sírva fakadok, annyira nem bírom tovább. Olyankor szoktam hazajönni.

De pont ezek miatt szeretnék olyan skilleket és tudást szerezni, amikkel nem vagyok helyhez kötve. Mert én szeretnék itt, a faluban egy életteret magamnak. És közben Budapestet se szeretném teljesen elhagyni - főleg, hogy D-vel ez nem annyira lehetséges, mert neki meg pont Buda a természetes közege.

Csütörtökön megyek vissza...

Na szóval azzal áltatom magam, hogy ma már elkezdem konkrétan írni a szakdolgozatom. A közmunkás részhez az elméleti áttekintést - történet, fogalmak, szabályozás, stb. Jó lenne, ha valóban el tudnám kezdeni. Igazából nem tudom, konkrétan mi kell ahhoz, hogy tényleg leüljek és írjam. Lehet, csak le kéne ülni és írni. Valószínűleg. De annyira nem tűnik valósnak, ahogy ezt elképzelem. De akkor ma este leülök, megnyitom a wordöt, meg a spotify-t, meg az eddigi irodalmakat, és akkor írom.

Most épp itthon vagyok, mert anyáék elmentek Nápolyba, és akkor én vigyázok a két öcsémre. És fura, de itt mindig baromi produktív vagyok, Budapesten meg szinte soha.
Simán megcsinálok bármilyen házimunkát, szívesen kimegyek megetetni az állatokat hajnali 6kor, szívesen húzom ki a szelektív kukát este az utcára, hogy reggel elvigye a szelektívkukás-autó, nem zavar, hogy a komposztot hátra kell hordani, ha megtelik a komposztkuka, szívesen pakolok be a mosogatógépbe és hallgatom, ahogy éjjel elalváskor búg, szeretem tisztán tartani a házat ilyenkor. Sokkal könnyebben elvégzem a dolgaimat, futópadozom, nekiállok a munkáimnak, stb. És nem tudom, miért. Azaz gondolkoztam ezen sokat, és egyrészt szerintem köze van hozzá annak, hogy ez a ház egy baromi jól megcsinált ház. Tágas, nagy terekkel, modern konyhával, óriási boltíves ablakkal a konyhapultnál, hogy főzés közben lehessen nézni az udvart. Nagyon jó az elrendezése, hatalmas konyha, hatalmas fa asztallal, amin minden elfér. A pult is nagy, kényelmesen lehet bármit főzni, csinálni, nem fogy el a hely.
Szóval komfortosan lehet benne mozogni. Szép, kényelmes, nagyon világos, praktikus, és az ember ezért szívesen tölt időt itt. Én is, amikor itthon vagyok, szívesebben ülök itt a könyvemmel-laptopommal, mint például a saját szobámban. És mivel ilyen jó hely, ezért szívesen is tartom rendben, odafigyelek rá.
Ellenben az albérlet szűk, zsúfolt, a lehető legkevésbé praktikus, szar belsőépítészeti megoldásokkal. Ezért baromira nincs motivációm ahhoz, hogy mondjuk nekiálljak mosogatni a szűk, egyszemélyes, sötét konyhában, a falat nézve. Meg nem esik jól úgy főzni, hogy nagyjából másfél méter hosszú pult áll rendelkezésre, és ha elkezdek mondjuk pizzatésztát nyújtani, akkor tényleg semmi más nem fér el rajta.
Egy kávégépet se tudok venni, mert nem tudom hová rakni. Kávégépet... basszus, egyszerűen ha az Ikeába elmegyünk, egy bögrét se tudok venni, mert nincs neki hely.
Szóval így nem csoda, hogy semmi motivációm szépen, rendben tartani az egészet. Attól még, mert elmosogatok, nem lesz szebb, és nem lesz sokkal nagyobb a rend, mivel ilyen kicsi helyen nem lehet rendet tartani, úgyis rendetlenségérzete lesz az embernek. Rossz érzés ilyen környezetben tevékenykedni.
Úgyhogy én már annyira vágyom egy saját helyre, hogy szinte fáj. Ahányszor körülnézek a lakásban, vagy kimegyek a konyhába főzni, mindig az jut eszembe, hogy baszki, hogy lehetett ilyenre megcsinálni ezt a szerencsétlen lakást, amiben egyébként annyi lehetőség lett volna... Egy lakásmerénylő a főbérlő, komolyan. Arról nem is beszélve, hogy nincs leszigetelve a kurva lakás, szóval a januári -20-tól gyakorlatilag egy csupasz téglafal választott el minket. Merthogy a bérház padlásterében van a lakás, és így kilóg a tetőből. Szóval nincs szomszéd körülöttünk, csak alul, de ott se laktak most a télen. Úgyhogy a szigeteletlen lakásban, egy tönkremenés határán lévő konvektorral húztuk ki a telet. A szobában 17-18 fok volt, a konyhában és a fürdőben, mivel ott nincs fűtés, 13. És mivel ilyen remek a lakás hőháztartása, azok a falak, amik nem a szobához tartoznak (mert ott ugye van "fűtés") úgy penészednek mint a rosseb.
És a főbérlő ezt komolyan gondolta, hogy akkor ez így egy korrekt élettér. Ő építtette. Ő élt benne tényleg, évekig. Így.
Mondjuk mi is.

Most ez így tényleg szarul hangzik, meg amúgy szar is nagyon. De még mindig ez a lehető legjobb, ami jelen pillanatban elérhető. A főbérlőt két éve nem láttuk, csak e-mailben és telefonon kommunikálunk, nem hisztizik semmiért, nem emelt árat amióta ott lakunk, pedig már a duplájáért is kiadhatná a lakást. Konkrétan aprópénzért lakunk a Margit híd budai hídfőjénél, a mai albérletárakhoz képest.
Úgyhogy ha ebbe belegondolok, elkezdem magam szarul érezni, amiért így beszélek a lakásról, de az a helyzet, hogy attól még, mert rendes a főbérlő, és kurvanagy szerencsénk van vele, a lakás nem lesz jobb.
Úgyhogy lassan 6 év ott lakás után már igazán nagyon vágyom egy saját helyre, ami nincs elbaszva, és praktikus, és szép, és világos, és tágas. És lehet benne agarat tartani.
Mert ez most a tipikus "megteszi" szituáció, amikor ja, igen, lakunk benne, berendeztük olyan otthonosra, amennyire lehetett, kötődünk is a helyhez, de közben kurvaszar. De megteszi. Csak 6 év "megteszi" után  az ember már szeretne másban gondolkodni. Olyanban, ami jó, és nem csak szükségmegoldás. Nem tudom, ez mikor és mitől fog változni.

Amúgy itt lakunk:

namivan

Megkaptam életem utolsó diákigazolvány-matricáját. Elég szomorú, már ami a kedvezményekhez való jog elvesztését illeti. Szeretek olcsóbban utazni.

Szóval a hogyan továbbról: biztos, hogy jelentkezni fogok a Green Fox őszi félévére. Nem tanítanak meg a programozás tudományára,  de adnak annyit, hogy jó pénzért el lehessen helyezkedni vele, illetve onnan már el lehet indulni egy komolyabb irányba.

A legvégén pedig remélem, hogy össze tudom hozni a két kedvenc tudományágamat, ami a szociológia és a programozás - egyébként igen, össze lehet hozni, csak ugye ahhoz tudás és tapasztalat kell. De ha hozzá se kezdek, akkor sose lesz meg ez a két dolog. Szóval az első lépés a green fox és egy használható szintű code monkey tudás.

Addig meg le kell diplomáznom, ami azért már reálisnak tűnik így szubjektíven, az én szempontomból is. November óta ugyanis azon szenvedtem, hogy ugye szakdogatémát váltok, mert leszarom a hülye politikusokat meg a hülye szexizmusukat, és elegem van, hogy hozzájuk kell igazodnom az időmmel, és hogy amúgy is elbasszák az egész interjús kérdést, egyrészt mert a saját propagandájukat tolják úgyis, másrészt meg mert összesen fél órát adnak nekem az interjúhoz, ami lószarra se elég. Ennyi idő alatt pont a propagandát lehet lenyomni. Arra elég.

Na szóval ugye novemberben írtam a konzulensemnek, hogy változtatok, és hogy majd közlöm, amire jutottam. Na hát februárig semmire se jutottam, pedig tényleg aktívan nyomorogtam a témán. Kínzás, hogy mennyire kiégtem az egyetemtől. Tényleg semmi de semmi konstruktív ötletem nincs ilyen tudományos témákkal kapcsolatban, még ha erőltetem, se jut eszembe semmi. Aztán apa egyszer csak előállt a kistérségen belüli közmunkába való beragadás problémájával, hogy miért lehetséges az, hogy bár itt nálunk iszonyatos munkanélküliség van, és tényleg bárkit felvesznek a gyárak, a térségi közmunkásoknál általános jelenség az, hogy a legutolsó pillanatban visszamondják a munkát (úgy, hogy már felvették őket), és visszamennek a faluba közcélúnak.

Szóval ez lesz a témám.

Szerintem rohadt érdekes, mert amellett, hogy a közmunkaprogramnak tényleg van egy olyan aspektusa, hogy kb lehetetlen belőle kikerülni, még ha akarod is, de itt meg mégis vannak olyan normális polgármesterek, akik hajtják állásinterjúkra a közmunkásaikat, és fel is veszik őket kivétel nélkül, és mégis visszamondják.

Ja merthogy amúgy az önkormányzatoknak nyilván rohadtul nem érdeke, hogy a közmunkás elmenjen, egyrészt mert nincs helyette másik - mert ugye mindenki dolgozik, errefelé nem nagyon létezik a munkanélküliség fogalma (még aki annak van bejelentve, általában az is ausztriában dolgozik) - másrészt meg elég durva mennyiségű juttatásokat kapnak az államtól a közcélúak után. Egy önkormányzatnak kb semmibe nem kerül a saját közmunkásait fenntartani, mivel az állam fizet mindent, szóval gyakorlatilag ingyen munkaerő a településnek. Na szóval innen nézve meg tényleg csodávl határos, hogy vannak olyan polgármesterek, akik küldenék a normális munkaerőpiacra a saját közmunkásaikat. Hogy kerüljenek már ki ebből.

Na szóval ez.

A konzulensem elképesztően lelkes, hihetetlen, hogy mennyire, és hogy engem is mennyire kedvel és bízik bennem - minderre nem tudom, mivel szolgáltam rá, mivel eddig két beadandómat látta összesen az óráin, semmi mást, szóval kicsit félek ettől a feltétel nélküli bizalomtól, de remélem, rászolgálok.

De ilyeneket mondott, hogy sok szakdolgozója van, és kicsit elege van már, de hogy velem bármikor és bármennyit szívesen dolgozik együtt. Ilyenek.

Arról nem is beszélve, hogy amikor megkérdezte, hogy hogyan tovább a diploma után, és mondtam neki a programozós irányt, akkor felcsillant a szeme, hogy egyébként ő meg két lány a felettem lévő évfolyamból szeretnének létrehozni egy alapítványt, ahol hátrányos helyzetű lányoknak tennék lehetővé a programozás-tanulást, és hogy SZÍVESEN LÁT AZ ALAPÍTVÁNYBAN.

Mi a ssszzzzaaaaar, a konzulensem konkrétan meghívott, hogy dolgozzunk együtt, ááá baszki elképesztő, ez baromi nagy dolog. Azóta se nagyon bírok túllépni ezen.

Szóval mondtam neki, hogy előbb magamat kell megtanítanom, de utána nagyon boldog lennék, ha rész vehetnék a dologban.

De egyébként nem félek, hogy mi lesz velem. Ami azt hiszem, most elég nagy szó, főleg, hogy a fiatalok többsége vagy nem talál munkát, vagy amit talál, kb aprópénzért végzi, pedig közel sem aprópénznyi tudást rak bele.

Én nem félek, de lehet hogy kéne, nem tudom. Azt tudom, hogy kevés szociológus van, aki programozni tud, márpedig van a szociológiának egy olyan ága, aminél baromi nagy szükség van erre a tudásra. Az egyetemen pl az adatelemzős tanárok mostanában nagyon tolják, hogy tessék tanulni programozni, mert az most már a társadalomtudománynak is része. És nagyon kevesen vannak, akik mind társadalomtudományi, mind pedig programozói oldalról is hozzá tudnak szagolni. Én pedig ezen kevés ember közé szeretnék tartozni.

yo soy el rey de espana

Vasárnap ismét színházban voltuk, ezúttal D színházi dramaturg nagybátyja szerzett nekünk jegyeket egy olyan előadásra, amire kb lehetetlen jegyet venni, viszont én már hónapok óta vágytam elmenni rá. Szóval végre meg tudtam nézni az Egy őrült naplóját a Jurányiban.

Nem tudom, eleget mond-e az, hogy amint hazaértünk az előadásról, azonnal megnéztem, hátha lehet jegyet kapni egy későbbi alkalomra..

De nem lehetett.

Aztán másnap reggel is megnéztem, hátha, csak úgy vágyakozásból, hogy kicsit fájjon, hogy bazmeg úgyse lehet, és akkora szerencsém volt, hogy éppen aznap reggel nyitották meg a jegyvásárlást a márciusi időpontokra - szóval azonnal vettem is 18-ára két jegyet (bár D még nem döntötte el, hogy meg akarja-e nézni még egyszer, de ha ő nem, majd elmegyek apával).

Egyébként két órával később már egy jegy se volt.

Na szóval ez az előadás eddigi életem egyik legmeghatározóbb és legnagyobb hatást kiváltó színházélménye, pedig azért sokszor járok színházba, sok kurvajó dolgot láttam már (E föld befogad, avagy számodra hely; Parasztopera; Radnóti est; Össz-hang; Godot-ra várva), meg kevesebb szart is (pl. az Olaszliszkai szerintem egy iszonyatosan félresikerült darab volt).

Keresztes Tamás egy igazi zseni, de komolyan, nem csak olyan szuperlatívuszos módon, hanem baszki, ő tényleg az. Mármint ezt így látod. Főleg a Jurányiban, ahol az első néhány sor a színésztől kb két méterre van, szóval ott liheg előtted, a maga teljes valójában, és látod, hogy ez Keresztes Tamás, de közben meg nem ő, sőt, biztos hogy nem ő, mert ő már túllépett egy ilyen határon, hogy ki kicsoda és van-e bárkinek azon kívül élete, hogy most itt ülünk, ő pedig egy másik dimenzióban létezik éppen.

Az előadás során többször álltam a sírás szélén, sőt, azt hiszem az utolsó negyedét már a konstans katarzis állapotában töltöttem, már ha van ilyen. A díszlet (amit amúgy KT tervezett), a zene (amit amúgy az előadás alatt élőben rak össze KT az általa keltett zajokból, zörejekből, hangokból, énekből, beatboxból, stb egy looperrel), a fények, a szöveg, az egész összjátéka olyan hihetetlenül zseniális, hogy a szívednél ragad meg és emel föl az emberiség kollektív tudatának egy olyan szintjére, ami kurvára fáj. És van az, hogy ez fáj, ez nagyon fáj, de közben jó is, és érzem, hogy ez epifánia, és én ezt újra akarom, és sose akarom nem érezni és elfelejteni...

Na. Ilyen ez az előadás.