the past and possibilities

Ma egész nap régi videókat néztem. Amikor még baba meg kisgyerek voltam. Nagyon érdekes, hogy mennyire az életünk része volt a ló, meg a lovazás. A videóknak kb a fele e téma köré csoportosul. Apa Bellával. Bella a deres fűben, januárban, körülötte köd, a lélegzetvétele gőzölög a fagyban. Bella és a csikója, Boróka. Bella, ahogy a lovaskocsit húzza. Apa, ahogy fel-alá vágtat. Én és Bella. Anya és Bella. Anya és a csikó. Satöbbi :)

A lényeg, hogy hihetetlen mennyire szerves része volt az életünknek, és én így nőttem fel, így szocializálódtam, szóval nem csodálom, hogy amióta nincs ló, folyamatosan érzek egy űrt az életemben, amit képtelenség mással kitölteni.

Egyébként talán nem is reménytelen a helyzet, vannak nagyon biztató jövőképek, amikről beszélgetünk apáékkal, és amiknek a megvalósítása hamarosan elkezdődik, ha minden jól megy, de erről még nem számolok be, majd eljön annak is az ideje :)

Addig is mutatok néhány képet. (Sajnos mivel régi videókamerás felvételek, és azokból fotóztam őket ki, elég fos minőségűek, de nem az a lényeg :) )

Az Arab :) Így, nagybetűvel. Két-háromévesen.

Jóképű apa, tökéletes üléssel és összeszedett, (kisfarú :) ) lóval.

Én, a mini-napóleon, mutatom, melyik területet foglaljuk el legközelebb

Hihetetlen ez a tekintet

Az első csikó, Boróka.

Apa szőrén 

Jön a második csikó

Hát, valami ilyesmi.

Hihetetlen, hogy ezzel a lóval együtt nőttem fel, és apa előtt, a nyeregkápán ülve kezdtem, aztán ugyanoda jutottunk, mint apáról az a vágtázós kép. A teljes összhangig. Minél többet agyalok rajta, annál kevésbé hiszem el ezt az egészet - hogy ekkora szerencsém volt az életben, és megélhettem egy ilyen kapcsolatot egy lóval. Amikor húsz év alatt, két éretlen gyerekből egymáshoz csiszolódtok.

Majd még írok, mert sokminden jutott eszembe a napokban.

birthmarks and the void they leave

Egyébként múlt hét szerdán "műtétem" volt, ugyanis leszedettem az arcomon lévő anyajegyet. Nehéz döntés volt. Azaz nem is. Hm nem tudom... Csak ez egy olyan anyajegyem volt, ami nagyon meghatározta az egész arcomat, tök aszimmetrikussá tette és ezt nagyon szerettem, meg hát alapvetően egy markáns attribútuma volt a megjelenésemnek. Viszont kb 6 éve elkezdett nőni, és a sima, lapos, bőrből nem kiemelkedő folt helyett egy kiemelkedő és nagyobb anyajegy lett belőle. Mondom, ezt kb 6-7 év alatt, szóval nem volt ilyen brutális ütemű növekedés. De azért most már zavart. Viszont közben meg szerettem, mert nyilván hozzátartozott a megjelenésemhez. De úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek, és elbúcsúztam tőle, és múlt hét szerdán volt a műtét. Tegnap meg ahogy hazajöttem Budapestről, bőröndöstül mentem be a kórházba, szóltunk a plasztikai sebésznek, hogy helló, megjöttem, és kikapta a varratokat. Most le van ragasztva ilyen sebösszehúzó tapasszal, amit még egy napig fent kell hagyni, aztán az arcom karaktere új, tiszta lappal kezdhet.

Még nem is láttam magam úgy, hogy nincs ott semmi. Mert amikor varratok voltak a helyén, akkor is az agyam érzékelte, hogy van ott valami, tehát nem volt feltűnő, hogy amúgy nem az a folt van ott, ami amúgy szokott lenni.

És kvázi ilyen fantomtestrész lett belőle amúgy, mert amikor mondjuk így végigsimítok az arcomnak azon a felén, akkor az ujjaim felkészülnek arra, hogy ott kell lennie valaminek, de érintés közben ugye nincs ott semmi, és nagyon meglepődik az agyam.

És tudom, hogy röhejes kicsit, de félek, hogy így nem lesz karaktere az arcomnak. Na mindegy. Majd meglátjuk. 

min kamp

Elképesztően vártam, hogy ez a könyv is legyen az ajkai könyvtárban, nagyon szerettem volna már elolvasni. Már hetek óta néztem a katalógusban, és még nem volt, még mindig nem. Két napja is megnéztem, hátha, és IGEN! Úgyhogy gondolkodás nélkül le is foglaltam, tegnap pedig, amikor hazajöttem Budapestről, be is mentem érte, és már az enyém. Amíg ki nem olvasom.
Ja, és én vagyok az első olvasója :)
Sokszor vágyom könyvekre, de ritka az, hogy ennyire, mint amit ennél éreztem. A könyvtárból kijőve azonnal leültem (amíg a Dragomán-Szabó T Anna író-olvasó találkozóra vártam), és elkeztem olvasni.

Kíváncsi vagyok rá, hogy megérte-e ennyire várni. Kiderül.

nyárutó + mamáék

Csili végre egyszer hajlandó volt a fényképezőre nézni miközben fotózni akartam 

Főtt krumpli, amit házi fűszervajjal (vaj, fokhagyma, petrezselyem, só, bors) pácoltam be, aztán betoltam a sütőbe amíg meg nem pirult.

Mostanában a mi- és a mamáék háza közötti kőkerítésen (mifelénk bástya a neve) szoktam olvasni-borozni

Egyébként tegnap ideutaztak mamáék, megnézni a házat, és mindketten le voltak nyűgözve és nagyon várják már a költözést. Nem semmi 80+ évesen egyrészt elköltözni, másrészt tök más életstílusra váltani - váci panelből ide falura, kertesházba 4000 négyzetméter udvarral. És akárhogy is nézzük, háztól-házig körülbelül 210 km a távolság. Nekem most, ennyi idősen borzasztó lenne, ha valamiért eladnánk ezt a házunkat, nemhogy 86 évesen teljesen otthagyjak mindent. Jó, nyilván ide jönnek a szomszédba, sőt, az egésznek ez volt az apropója, hogy majd akkor így tudunk rájuk figyelni, na de akkor is. Nagyon tiszteletreméltó az elhatározásuk, meg az egész ahogy ezt kezelik.

Persze nagyon jót fog tenni nekik, hogy ennyi idősen így megújulnak, megújul az életük, mert a monotónia nem ad semmi motivációt másnapra. Mama pont mesélte, hogy nekik már nem nagyon van különbség hétköznap meg hétvége, karácsony meg nem karácsony között, mert beálltak egy napi rutinra, és azt csinálják már istentelen hosszú ideje, szóval minden nap tökéletesen ugyanolyan, azzal a különbséggel, hogy mit főz a mama ebédre. De ennyi. Szóval biztos hogy hihetetlen lelki és fizikai felfrissülés lesz ez a váltás. Papa már azt tervezgeti, hogy hova ássa majd a konyhakertet, a mama meg megcsinálta papírból az alaprajzot, meg az összes bútoruknak a méretarányos mását, és otthon azt rendezgeti, hogy hogy kéne berendezni a lakást.. Szuper, hogy már ez az előkészületi folyamat is ennyire változást hozott a mindennapjaikba. Van min izgulni meg gondolkozni, beszélgetni...

Igazából a ház október végére beköltözhető lenne, de a mamáék pénzének kímélése érdekében lassítunk a tempón, de jövő ilyenkorra elméletileg már itt fognak lakni :)

Most verték ki az ablakoknak a helyét, haaatalmas déli és nyugati fekvésű ablakaik lesznek. A konyhapult például kapásból két ablak előtt kapott helyet, az egyik déli, a másik nyugati, és gyönyörű lesz a kertre kilátni onnan. Minden akadálymentesítve lesz, hogy ha esetleg kerekesszék is kell majd a későbbiekben, az is elférjen, meg lehessen úgy is zuhanyozni, szóval küszöb nélküli zuhanyfülke, lenyitható székkel, sok kapaszkodóval, el vagyok ájulva komolyan, milyen jó lesz.

Az egyetlen, amit nehéz lenyelnie a családnak az a mamáék úgymond konzervativizmusa, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak. Hogy a nagyjából 30 év panel-élet után ragaszkodnak a szőnyegpadlóhoz, ragaszkodnak a hagyományos értelemben vett ablak-koncepciókhoz (értsd: nem akart a papa egy óriási, két méter széles ablakot, holott kellett volna annak érdekében, hogy igazán világos legyen a szoba, hanem helyette inkább két kisebbet; a mama pedig a konyhába nem akart sarok-ablakot, pedig milyen király lett volna valami ilyesmi ablak). Vagy például, hogy a jelenleg legnagyobb szoba üvölt egy amerikai konyhás nappaliért, tényleg, egyszerűen ahányszor belépek, kb sírvafakadok, hogy milyen fantasztikus hely lehetne ebből a szobából, meg mindenki aki látja, ezt kérdezi először, hogy ugye itt az lesz? Hát nem. De amúgy a mamáék is érzik ezt, meg nekik is tetszene, csak amikor így elgondolkoznak rajta, kb látni az arcukon ahogy küzd bennük a megszokás meg az, hogy milyen fasza dolog lehetne ebből, és látni ahogy a megszokás győz. Na de szóval ezt ők is érzékelik, és az lett megbeszélve, hogy gipszkarton fallal lesz leválasztva a konyha meg a nappali egymástól, és akkor bármikor vissza lehet csinálni. Szóval vannak ilyenek. Meg amikor lehetőség lenne arra, hogy a fűtéscsöveket úgy vezessék, hogy a padlón érezni lehessen a hőt, kvázi padlófűtés-szerűen (nálunk is így van), akkor azt mondják, hogy nem, mert hallották, hogy attól szilikózist lehet kapni (az mindegy, hogy még ha lenne is rá esély, az ő életükben ez biztos, hogy nem következne be, mert annyira hosszú a kialakulás folyamata). Szóval ilyenek.

De egy szavunk sem lehet, mivel egyrészt az ő házuk lesz (mi csak szeretnénk olyan opciókra is rávilágítani, ami amúgy nem jutna eszükbe - mivel nem tudják, milyen lehetőségeik vannak), másrészt meg a lényegi részét az egésznek (KÖLTÖZÉS 86 ÉVESEN) rendkívüli rugalmassággal kezelik.

Szóval hajrá mamáék!