summary II.

Ha már összegzek, amit eddig amúgy szerintem nem csináltam, akkor átgondolom az idén hallgatott zenék és nézett sorozatokat is.

Idei zenei felfedezésem a Modest Mouse, ami jelenleg az ultimate kedvenc zenekart testesíti meg számomra. A már 10 éve kedvenc Arctic Monkeys mellett belépett a színre, és míg az AM tulajdonképpen végigkíséri a felnövésemet, addig a Modest Mouse a jelenlegi én-re reflektál, és jelenleg én nagyon ez vagyok.

Sorozatok terén pedig elég egyértelmű négy választásom van, ezek a Planet Earth, Westworld, Aranyélet és a The Young Pope. Ez utóbbi nézése még folyamatban van, kb a felénél járok, és szerintem mestermű.

Tényleg, nem is lehetne ennél jobb sorozattal zárni az évet.

summary I.

Amúgy MM mémje kapcsán gondolkoztam el azon, hogy mégis hány könyvet sikerült idén elolvasnom. Szerencsére a molyon vezetem az aktuális olvasmányaimat, úgyhogy elég volt ott megnézni, és az eredmény 34 (még 2016-ban 35 lesz belőle, mert a Franzennek már a kétharmadánál járok). Szóval 35, ez azt jelenti, hogy átlagosan 10 naponta olvastam el egy könyvet.
Ebből a 35-ből 19 szépirodalom, a többi meg scifi, meg ilyesmik. Igazából ez elég szépen leírja az olvasási szokásaimat - általában egy-egy megterhelőbb könyv után szeretek valami "tét nélkülit" olvasni, ami intellektuálisan-érzelmileg-stb nem rángat meg.
Mert amúgy tényleg vannak könyvek amik szétszednek, mondjuk Colm Tóibín-től a Mária testamentuma, vagy Knausgård-tól a Halál, vagy Sjón-tól a Cethal gyomrában, illetve a most is olvasott Franzen - Javítások. Talán még idefér Bakker-től az Iker.
Azt hiszem, idén ezek a számomra legtöbbet adó és jelentő szépirodalmi könyvek.
Legkevésbé maradandó szépirodalmi cucc talán Kemény István Kedves Ismeretlenje, ami lehet, hogy sokak számára szentségtörés, de számomra ez egy modoros, didaktikus és lapos sztori volt, amit nem tudtam végigolvasni (nagyjából a kétharmadánál megakadtam).
Ami az egyéb kategóriát illeti, nagyon sokáig velem lesz Dan Simmons-tól az Ílion (elképesztően zseniális könyv), és... és nagyjából ennyi.

Igazából elégedett vagyok az idei olvasmányaimmal. Talán jobban meg kéne fontolnom, hogy egy jelentéktelen krimi helyett ne vegyek-e ki a könyvtárból inkább valamit, amiről sejteni lehet, hogy nem felejtem el egy héttel az olvasás után. Hogy legyen értelme, és ne csak üres agypihentetést jelentsen az elolvasása, hanem a pihenés mellett adjon is. Ahogy a mostani kis összegzésemből is látszik, több szépirodalmi mű is velem maradt, még most is agyalok rajtuk olykor, de egyéb kategóriából csak az Ílion jött velem. Ezt érdemes átgondolnom.

fame and sparkles

Az meg ott én vagyok Ferihegyen, ahogy éppen P barátnőmre várok, aki 3 hónap után hazajött Madridból.
Nem értettem miért van ott ennyi kamera, kire várnak, aztán kiderült, hogy a magyar úszócsapat jött haza valahonnan.
Engem inkább az izgatott, hogy P miért nem jön még, aztán csak a csomagja késett, úgyhogy nemsokára már ő is felbukkant.

Jó, persze most már Budapest nélkül se érezném jól magam, úgy beágyazódtam szociálisan, meg amúgy is, nem véletlenül vagyok ott, például itt a faluban nincs egyetem, for starters.
Másrészt meg az egész programozni-tanulásnak az lenne a legnagyobb hozadéka, hogy talán pár év múlva helyhez nem kötötten tudok majd létezni, és akkor annyiszor jövök szarvast nézni, ahányszor akarok.

Azért amikor kimegyek szürkületben macskákat etetni, és hátranézek az udvarba, és látom, hogy már megint három szarvas pihen ott, akkor tényleg elgondolkodom, hogy amúgy mi a faszt keresek Budapesten.

A film után meg beültünk a BEACba sörözni néhányan, köztük a - nem tudom ki mennyire emlékszik rá - tanár crushommal, aki mán nem is a crushom. Azt hiszem, minél jobban megismertem, annál kevésbé lengte körül az a "misztérium", ami nyilván mindig így van, de a crushoknál ez azzal jár együtt, hogy a kiemelt érdeklődés is elszivárog vele.
Szóval baromi jó volt sörözni egyet, még úgy is, hogy migrénem volt közben. Végig oltottuk egymást, de főleg őt, nagyon vicces volt. Jó, hogy ismerjük már annyira egymást, hogy egyáltalán nem fura tök hétköznapi, nem egyetemmel kapcsolatos dolgokról csak úgy dumálni. Már az ilyenekért megérte ez az eddigi 5 és fél év, amit az egyetemen töltöttem (bár ebből az 5 és fél évből kb csak a mesterszak az, ami szociálisan számít, mert előtte szart se csináltam, csak bementem az óráimra és hazamentem, de ez az egyetemi közegben való tényleges elmélyülés csak a mesterszakkal együtt jött - na meg azzal együtt, hogy D is bekerült az egyetemi körforgásba és kettőnk közül ő a szociálisan kompetens).
Szóval lehet kicsit vicces, de nekem, a social awkwardness egyik zászlóshajójának elképesztő élmény egy ilyen csapathoz tartozni. A kar keménymagjához. Nem volt szándékos, egyszerűen így alakult. És amikor most a filmre az ex-crush elhozta az egyik BA-s tanítvány lányt is, aki senkit nem ismert, és megkérdezte tőle, hogy szeretné-e, hogy mindenki bemutatkozzon, mert hogy itt mindenki ismeri egymást, látod, ő például Criollo, ő D, stb, stb, szóval abszolút a csoport teljes jogú résztvevőjeként mutat be, na ez egészen remek volt. És nagyon jól esett.
Mert D az alap, dehát ő minden tanárral haverkodik, őt tényleg mindenki ismeri, mert elképesztően okos és jófej és könnyen ismerkedik. Szóval nem nagy varázslat, hogy bekerül egy ilyen közegbe. De én?
Szóval jó érzés, na.

És akkor ittunk, röhögtünk rengeteget, ettük a ropit, és megbeszéltük, hogy lesz még.

another branch on the tinder-bound tree

Épp a ruhatárban ülök, baromira elfáradtam. Egy átlagos, semleges előadásnál a bevételünk olyan 7-9ezer ft szokott lenni. A népszerű előadásokon (Pintér Béla, Schilling Árpád, ilyen kaliberű cuccok) olyan 17-19ezer, és akkor már kezd az ember megszakadni. Ma Mundruczó darab van, és 29 ezer lett a vége. Fuck me. És holnap is ezt játsszák, és holnap is én jövök.

Tegnap az egyetemen a szakkolis filmklubon voltunk D-vel, időnként el szoktunk menni mert általában nagyon jó cucc. Ilyenkor egy szűk csoport összejön, mondjuk 10-15en, minimum névről mindenki ismer mindenkit, van limonádé, mandarin, popcorn. Tegnap a Driftert néztük, ami egy városlődi cigány srácról szól, ilyen féldoku, szóval a sztori tulajdonképpen igaz, csak minimális keret van hozzá. Nagyon fura volt nézni, mert én is a környékről származom, és minden egyes utca, iskola, hely ahol forgattak, ismerős volt. Egy telefonfülkéből konkrétan megmondtam, hogy az az ajkai kórház előtt van. Másrészt a szereplők közül is van akit névről ismertem (vagy még az is előfordult, hogy régen apa osztályába jártak és én írtam be a naplóba a jegyeiket, stb), vagy az egyik gyerek a suli folyosóján a volt osztálytársam öccse... És mindezt a lágymányosi campus alagsorában, a könyvtár előtti térben ülve néztem. Nagyon fura. Néha még gondban vagyok a "két életem" összeegyeztetésével, mert nagyon más a közeg.
Eleve az egész szocializációm fura volt mert bár diplomás értelmiségi szülők első gyereke vagyok, de a barátaim gyakorlatilag kivétel nélkül rossz helyzetben lévő családok gyerekei voltak. Jó vegyes társaság voltunk, de értelmiségi családból csak én jöttem.
Na és velük töltöttem az életem gyakorlatilag első 10 évét. És kurvajó volt. És azt hiszem, elképesztően sokat alakított ez rajtam a jó irányba. Nagyon nagy helyzeti előny ez, ha már az ember szociológusféle..
..például segít abban, hogy ne mondjon olyat, hogy a filmen látható család, meg úgy általában ez a társadalmi réteg (gy.k. nem a cigányok, hanem a nem teljesen deprivált, de marginalizálódott emberek) esetében a szűkebb szókincs, a nem cizellált és árnyalt, hanem lényegre törő, legtöbbször katasztrofális kifejezésmód igazából tök jó, mert sokkal őszintébb így az életük, mint egy közép-, de főleg felsőbb osztálybeli családnak. WTF. Értem én a jószándékot, de baszki szociológus hallgatóként ennyire leereszkedő, paternalista, szarmány dumát tolni elég gáz. Van erre egy rendkívül jó antropológiai kifejezés, azaz idea, a "nemes vadember", a bon sauvage, ami tulajdonképpen Rousseau-tól eredeztethető. Na az pont erre illik. És ez szociológusként ciki.
Ez az idea arról szól, hogy az ember igazából tiszta és őszinte lélek, csak a civilizáció béklyói, a modern society mételye miatt őszintétlenné és boldogtalanná válik. Most nem célom azzal vitatkozni hogy a modern társadalomból mennyi felesleges baromság ered, ami tényleg megkeseríti a jó polgárok életét, mert ezzel abszolút egyetértek. Amivel nem tudok egyetérteni, ahogy már az előbb is kifejtettem, hogy a tanulatlanságból eredő, nevezzük úgy, hogy nyelvi és viselkedésbeli hiányosságok valójában elősegítik az őszinte és sallangoktól mentes emberi kapcsolatok létrejöttét. Bullshit. És amellett, hogy bullshit, xenocentrikus nézet, még arrogáns hozzáállás is.

Ja, szóval egy szociológusnak ilyet nem vóóóna szabad.
Na és ezt kezdtem el mondani az előbb, hogy mivel én ezekkel a gyerekekkel nőttem fel, teljesen autentikusan mozgok abban a világban is, nekem erre nem kell külön rájönnöm. Hogy miért hülyeség a fent leírt hozzáállás. Sőt, én lehetek az, aki amúgy sosem szól hozzá tulajdonképpen semmihez, de most, amikor már nem bírtam tovább hallgatni ezt a faszságot, de tényleg, amikor elkezdi valaki tényleg totál jószándékból mondani, hogy hát igen, igazából a felsőbb társadalmi rétegnek ez milyen szar, meg nekünk milyen szar, hogy mi nem tudunk ennyire őszintén és social barrierek nélkül érintkezni egymással, na hát akkor elborult az agyam. És akkor én voltam, aki somolyogva megmondtam, hogy mekkora hülyeség és nem tisztességes dolog így túl-szentimentalizálni és túlidealizálni a látottakat. Mert ők is csak emberek. Nem bon sauvage. Ember. És az, hogy ők így beszéltek egymással, nem a társ.osztálynak tudható be, hanem annak, hogy pont Ricsi és a családja így kommunikál egymás között.

Fú. Na. Nem pont erről akartam amúgy írni, de ez is jó.

Szóval ezt elmondtam, vitatkoztak velem, de tényleg egyszerűen meddő vita volt, mert én voltam abban a helyzeti előnyben, hogy a látott közegben nőttem fel.
És akkor most keretes szerkezetként visszatérek arra, hogy mennyire különleges, ha az ember több környezetben is teljesen otthonosan mozog. Ha ennyi látásmódot tapasztal meg. A skála gyakorlatilag két végpontjáról is. Mert vannak súlyosan deprivált ismerőseim, illetve a szociológus elit krémjéből is számos embert ismerek. És nem is az van, hogy előbbiből van mondjuk két ismerősöm, utóbbiból meg száz, hanem nagyjából kiegyenlített az arány. És mindenhol otthon érzem magam, és úgy is kezelnek, mintha hazajönnék. És ezt nem cserélném el semmire.

Akkor most megpróbálok elvonatkoztatni attól a 25ezer forinttól amit az ssd-re ki kellett adni:

- eleve újra akartam telepíteni a gépem, csak húztam az időt - mondjuk nem így képzeltem el azt a pillanatot amikor ráveszem magam
- végre nem fogok végtelen mértékben adatot halmozni, mert kényelmetlen lenne (most van 60 giga helyem a linuxnak, 90 giga a windowsos adat partíciónak és 60 giga szabad még a C-mről - ebből vonjunk le durván 50gigát, amit szabadon hagyok az ssd-nek), szóval közel sincs annyi helyem, amennyit megszoktam - és aminek az lett az eredménye, hogy bár rendkívül rendezetten és odafigyelve, de túl sok felesleges adat volt már a hdd-men.
- ilyen gyors gépem még soha nem volt - egy szempillantás alatt nyitja meg a wordöt, kb két másodperc alatt bootol nulláról, minden mint a villám, olyan.
- tényleg, megtanulok még tudatosabban hozzáállni az adathalmozáshoz, átgondolom, mi fontos annyira, hogy külső vinyóra menjen, mi fontos duplán, hogy cloudba is felrakjam, és hogyan érhetem el, hogy az ssd minél tisztább maradjon.

Ilyesmik.
Amúgy simán hozza az ígértnél magasabb értékeket, bár még majd utánanézek, hogyan optimalizáljam még jobban.

Szeretem a friss oprendszer illatát. Amikor még nincs belakva. Bár fenn tudnám tartani ezt az állapotot.
Naszóval szeretem, csak drága vót. Mondjuk annyival jobb is.

Ja, az adataim egyébként maradéktalanul megmenekültek :)
(de kíméletlenül fogok szortírozni, amint a kezem közé kerülnek, és ugranak is rá a külső winchesterre)


Ezek örömére, hogy végül jól végződött a történet, és még meg is érte, küldeném speciálba ezt a dalt:

Számomra annyira csodálatos ez a nyelv, és ez az előadás minden szépségét megmutatja szerintem.

fuck

ha netezes kozben egyszer csak cicereg egyet, majd azon nyomban meghal a hdd-d, azert tobb dolgon is elgondolkozol. peldaul azon, hogy mi a faszert nem csinaltal mar kb fel eve backup save-et a kulso vinyodra.
ma este kiderul, mit lehet vele kezdeni, mennyi adatom jon vissza (ha visszajon)...
sok kulonlegesen fontos dolgom nincs rajta, "csak" a kepeim, amiket mar a pentaxommal csinaltam. meg a lektori ertekelesek, amiket pont tegnap este akartam elkuldeni a kiadonak. mas nem igazan. de ezek nagyon fajnanak.
helyette egy 250gb-s samsung 750evo ssd-t veszek, es a kulso vinyot meg a cloudot fogom elsodleges adattarolokent alkalmazni. es tanuljon ebbol mindenki - nem eleg felevente backup save-et csinalni.

Amúgy holnap megyek egésznapos programozós workshopra a Green Fox Academyhez, tök izgi.

livros

Helló 40%-os Európa Könyvkiadó akció az Alexandrában!
Helló Franzen eddig hiányzó könyvei!

Szokásom amúgy, hogy ha kiveszek a könyvtárból egy könyvet, és az nagy hatással van rám, akkor később megveszem - most a Diszkomfortzóna járt így. Az egy zseniális könyv. Elképesztően rezonálnak velem a mondatai.

Szóval már régóta vártam, hogy akciós legyen - íme.

(Az 1984 meg olyan mint a Gyűrűk Ura, mindenkinek kell belőle saját.)

(Már ha valaki szereti.)

lenses and adventures

Születésnapomra vettem három régi objektívet, két szovjet Industart és egy japán Tokinát. A két Industar fix, 50mm-es, csak a fényerejük különböző, a Tokina meg zoom, 80-200-as. Egyelőre csak ez utóbbit tudom próbálgatni, mert a menete meg lett csinálva úgy, hogy Pentax gépeken simán lehessen használni. Az egyik Industar szintén megérkezett már, de az adapter hozzá még nem, a másik Industarra és a másik adapterre pedig még ugyancsak várok.

Szóval a Tokina zoom objektívet próbálgatom most, szerencsére éppen hazajöttem Budapestről, így tudok épületeken és városon kívül mást is fotózni (nem szeretek épített környezetet fényképezni).
Tegnap több mint két órát voltam kint csak fényképezni, meg ma is ugyanennyit, annyira belelkesedtem az objektívtől. Elképesztő, amit tud. Az egyetlen hátránya, hogy 1,2 kiló a gépházzal együtt, szóval a fényképezés végére nem tudtam összeszorítani a markom, annyira elfáradt a kezem.

Na de lényeg a lényeg, akit érdekel, csináltam flickr-n egy albumot az objektívnek, ezen elég jól látszanak a tulajdonságai.
Ami engem a leginkább lenyűgöz, az a háttérelmosása. A kit objektívem tök máshogy csinálja, a Tokináé mérföldekkel gyönyörűbb. Egészen földöntúli képeket lehet vele készíteni, ha mondjuk semmire nem fókuszálok, csak hagyom, hogy mossa el az egész képet. És akkor ilyen festményszerű, izgalmas eredmény születik. Szóval a kép tárgyát sokkal szebben emeli ki mint a kit objektívem. Élmény vele fotózni.

Akit érdekel az objektív, itt az album, katt:

Na de amúgy egy sztorim is van, most esett meg, amíg fényképeztem ma délután.
Nem mentem messzire, mivel az udvar végében már mezők és patak van, szóval megfelelő környezet kipróbálni egy objektívet. Bóklászom a kutyával, folyamatosan fényképezek. Már hazafelé kanyarodtam, és egy ideje egy helyben fotóztam a körülöttem lévő dolgokat. Egyszer csak megszólal valaki:
MAGA MIT FOTÓZ?
Nézek körbe, sehol senki.
MAGA MIT FOTÓZ?
Még mindig senkit nem látok, pedig közelről jön a hang. Na mindegy, azért köszönök: Jó napot!
MAGA ENGEM FOTÓZ?
Mondom azt se látom, hol van. A naplementét fotózom.
Akkor jó.
Ekkor megláttam a hang forrását - a tőlem kb 4 méterre lévő bokorban.
A bodzabokorban gubbasztott egy idős férfi.
Azt mondja: menekülnöm kellett.
Fú, gondoltam, mi az isten, mit keres a bokorban. Talán hajléktalan? De mifelénk olyan nincs igazából.
Azt mondja: a kocsiban ültem, és rámjött a fosás. Muszáj voltam beszaladni a bokorba.
Áhááá! Szóval szarik :D Én meg kb öt perce ott kattogtattam tőle négy méterre :D Úgy tűnik, eddig tartott az ingerküszöbe, és már nem bírta tovább, hogy ne szóljon. Szerencsétlen azt hitte, épp kompromittáló képeket készítek róla.
Megnyugtattam, hogy semmiképp nem fotóznám ilyenkor le, és hogy nem vettem észre, és hogy elnézést kérek, amiért ráijesztettem.
Ő pedig elnézést kért, amiért meggyanúsított.
Aztán otthagytam.
Kettőnk közül szerintem őt viselte meg igazán a történet, mert nem engem kaptak rajta miközben egy bokorban fosok, viszont nem állítom, hogy nem lepődtem meg nagyon :D

A történethez illusztráció is tartozik (nem, tényleg nem fényképeztem le ahogy szarik):

Itt Csili épp észrevette, hogy az előtte lévő bokorban guggol valaki. Én nem vettem észre, csak lefotóztam a kutyát.

Ma esti karc:

D-vel nézzük a nutellakészítős indexvideót, és közben felvillan egy részlet, amin a Sixx nicknevű újságíró eszik. Mondom D-nek, hogy én ezt az embert követem molyon. Nagyon jó ízlése van a könyvek terén, de tényleg, igazán nagyon jó, azért kezdtem bekövetni mert úgy láttam, hogy nagyon egyezik, hogy melyik könyveket olvassuk, melyikeket tartjuk jónak, és miért.
Mondom neki, meg is mutatom.
Nézzük a profilképet. Hát ez nem a sixx. De akkor ki? Baromi ismerős.
De tuti indexesnek kell lennie, azoknak van ilyen szürkés háttér előtt jól megvilágított, közeli arcképes profilképük. Nézzük az impresszumot - hát itt nincs ilyen.
Kinagyítom a képet. Mondom tudod kire hasonít? A Krasznahorkai Lászlóra.
D: az hogy néz ki?
Beírom a Google-ba. Az első kép, amit kidob, a molyos profilkép.

Ezek szerint megdicsértem Krasznahorkait, hogy milyen jó ízlése van. Oké. Nicely done!

it has begun

Szóval elkezdődött.

Még mindig nem részletezem, hogy mi (úgyhogy nem tudom mennyi értelme van ennek a bejegyzésnek  :D), mert így a tervezési meg előkészületes szakaszban nem szeretném, ha illetéktelen ember tudomására jutna a dolog, de ez már csak a falusi paranoia ami belém van ivódva :D Mert rosszindulatúan pletykálni a falusiak kedvenc időtöltése általában. Szóval még várok, amíg nem is tudom... hm. Talán majd ha officially elkezdődnek a munkálatok, akkor majd itt is elmondom. Addig is szenvedek, mert imádnám megosztani veletek, meg úgy a világgal általában.

De a lényeg, hogy a szüleimmel közös, eléggé grandiózus álmunk már talán nem várat sokáig a megvalósításra. Reméljük, mert azért soktényezős a dolog.

Én meg elkezdtem programozni tanulni.

"Készülődik a LOVASÉRTELMISÉG. Tartozzon Ön is közéjük."

És azt tudtátok, hogy van olyan szak, hogy hippológus?

Mármint hogy lótudós-szak?

Mert ezek szerint négy szemeszter alatt tudósa lehet a lovaknak bárki. Egymillió forintért, nyilván.

Nyilván ha kereslet van valamire, akkor kínálat is lesz rá, és ha valakik el akarják hinni ezt a szöveget, hogy négy félév teszi a lovasértelmiséget, meg a lovak körüli munkákban jártasságot, és fizetnek mindezért fejenként egymillió forintot, akkor hülye az egyetem, ha nem indít ilyet.

Egyáltalán mi az hogy lovasértelmiség? Van biciklisértelmiség is? Meg zenészértelmiség?

Mézesmadzagnak nyilván kiváló a magára és státuszára "igényes" lótudományra-vágyóknak. Mert így nem egyszerű, OKJ-s (vagy neadjisten anélkül operáló) lovastanár leszel, hanem diplomás! Az már talán lényegtelen is, hogy nincs különösebb felvételi követelmény ahhoz, hogy lótudós legyél, nem kell tudni lovagolni, nem kell tudni lovakkal bánni, elég, ha van már egy alapképzéses diplomád. Bármiből.

Viszont cserébe négy szemeszter alatt lovastanárrá képeznek, bizony. Azaz tartalmilag nem, de a hippológus végzettséget edzői regisztrációhoz szükséges képzettségi szintként fogadja el az MLSZ. Szóval ahhoz, hogy felvegyenek, nem kell tudnod lovagolni, de két év múlva, ha úgy kívánod, elkezdhetsz oktatni. Kinek kell itt sokéves lovas tapasztalat? Kinek kellenek semmitmondó versenyeredmények? Elég, ha kinn van a falon a hippológus diplomád. Mindenki tudni fogja, hogy alkalmas vagy lovastanárnak.

Egyébként egy szemeszter a hippológus-szakon két hétig tart, a négy szemeszter (nyolc hét) összesen 422 órát ölel fel. Tulajdonképpen úgy működik, hogy minden nap más-más lovas szakág képviselőjét keresik fel, mondjuk a western-reining képzést a Silverado Ranchon, a díjugratást Bábolnán "sajátítják el", egy teljes délutánt, vagy napot rászánva. Természetesen alapvető lóismereteket is tanulnak még az első félévben, például a ló takarmányozását 2016. március 7-én tanulták meg, a lovak gyógyszerezését és mérgezéseinek megelőzését pedig 2016 március 10-én, délután. Szóval nagyon sokrétű tudásra tesznek szert ezalatt a 422 óra alatt.

Ja, azt meg se említettem, hogy 2010 óta létezik a szak, és kiemelten koncentrálnak a Nemzeti Lovasprogramban való részvételre alkalmas személyek kinevelésére. És a képzés hangsúlyos részét képezi a pályázatírási gyakorlat. Aha! I see what you did there!

Egyébként azon kívül, hogy kontárképzőnek tartom, nincs vele problémám, akinek van rá pénze, és bekajálja ezt a lovasértelmiség meg lótudós cuccot, az csinálja, egy biztos, jól fogja magát érezni közben, és pár órára betekinthet az egyes szakágak működésébe, kicsit megkarcolva a felszínt. Ami viszont enyhén felháborít, az az, hogy ilyen nyolchetes, oktatásnak tűnő bullshittel bárki "képesítve" lehet arra, hogy oktasson. Mert az oktatás óriási felelősség. És olyat még nem láttam (szerencsére, bár nyilván sok ilyen van), hogy mondjuk a nyolc hétig lovagolni tanuló ember akár csak terepre kimehessen egyedül. Hogy egy nyolc hétig lovagolni tanuló ember stabilan kezelni tudjon egy lovat, bármilyen szituáció merül is fel. Hogy kapjon bármilyen lovat, legalább egyben szálljon le róla (és ne azért, mert a ló úgy döntött, hogy ő most leszáll). Ilyen egyszerűen nincs 422 óra alatt.

Olyan sincs, hogy ennyi idő tanulás után bárkire rábíznám a lovamat mondjuk két hétre. A lovak viselkedését, kezelését, a velük való munkát baromi hosszú évek alatt tanulja meg az ember, és olyan sincs, hogy már mindent tud.

Szóval ez, hogy nyolc hét alatt lótudós, meg lovasértelmiség (jó, ez nem csak ebből a szempontból hülyeség), na ez egy érdekes dolog.

a szavazásról dióhéjban

Szóval az úgy volt, hogy a szavazás után a hivatalban volt a szavazatszámláló néniknek egy kis büféasztalos levezetés (don't ask). Apa (mint polgármester) megkérdezte az egyikőjüktől - aki nem vérfideszes vérnéni -, ugyan voltak-e összerajzolt szavazólapok?

the past and possibilities

Ma egész nap régi videókat néztem. Amikor még baba meg kisgyerek voltam. Nagyon érdekes, hogy mennyire az életünk része volt a ló, meg a lovazás. A videóknak kb a fele e téma köré csoportosul. Apa Bellával. Bella a deres fűben, januárban, körülötte köd, a lélegzetvétele gőzölög a fagyban. Bella és a csikója, Boróka. Bella, ahogy a lovaskocsit húzza. Apa, ahogy fel-alá vágtat. Én és Bella. Anya és Bella. Anya és a csikó. Satöbbi :)

A lényeg, hogy hihetetlen mennyire szerves része volt az életünknek, és én így nőttem fel, így szocializálódtam, szóval nem csodálom, hogy amióta nincs ló, folyamatosan érzek egy űrt az életemben, amit képtelenség mással kitölteni.

Egyébként talán nem is reménytelen a helyzet, vannak nagyon biztató jövőképek, amikről beszélgetünk apáékkal, és amiknek a megvalósítása hamarosan elkezdődik, ha minden jól megy, de erről még nem számolok be, majd eljön annak is az ideje :)

Addig is mutatok néhány képet. (Sajnos mivel régi videókamerás felvételek, és azokból fotóztam őket ki, elég fos minőségűek, de nem az a lényeg :) )

Az Arab :) Így, nagybetűvel. Két-háromévesen.

Jóképű apa, tökéletes üléssel és összeszedett, (kisfarú :) ) lóval.

Én, a mini-napóleon, mutatom, melyik területet foglaljuk el legközelebb

Hihetetlen ez a tekintet

Az első csikó, Boróka.

Apa szőrén 

Jön a második csikó

Hát, valami ilyesmi.

Hihetetlen, hogy ezzel a lóval együtt nőttem fel, és apa előtt, a nyeregkápán ülve kezdtem, aztán ugyanoda jutottunk, mint apáról az a vágtázós kép. A teljes összhangig. Minél többet agyalok rajta, annál kevésbé hiszem el ezt az egészet - hogy ekkora szerencsém volt az életben, és megélhettem egy ilyen kapcsolatot egy lóval. Amikor húsz év alatt, két éretlen gyerekből egymáshoz csiszolódtok.

Majd még írok, mert sokminden jutott eszembe a napokban.

birthmarks and the void they leave

Egyébként múlt hét szerdán "műtétem" volt, ugyanis leszedettem az arcomon lévő anyajegyet. Nehéz döntés volt. Azaz nem is. Hm nem tudom... Csak ez egy olyan anyajegyem volt, ami nagyon meghatározta az egész arcomat, tök aszimmetrikussá tette és ezt nagyon szerettem, meg hát alapvetően egy markáns attribútuma volt a megjelenésemnek. Viszont kb 6 éve elkezdett nőni, és a sima, lapos, bőrből nem kiemelkedő folt helyett egy kiemelkedő és nagyobb anyajegy lett belőle. Mondom, ezt kb 6-7 év alatt, szóval nem volt ilyen brutális ütemű növekedés. De azért most már zavart. Viszont közben meg szerettem, mert nyilván hozzátartozott a megjelenésemhez. De úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek, és elbúcsúztam tőle, és múlt hét szerdán volt a műtét. Tegnap meg ahogy hazajöttem Budapestről, bőröndöstül mentem be a kórházba, szóltunk a plasztikai sebésznek, hogy helló, megjöttem, és kikapta a varratokat. Most le van ragasztva ilyen sebösszehúzó tapasszal, amit még egy napig fent kell hagyni, aztán az arcom karaktere új, tiszta lappal kezdhet.

Még nem is láttam magam úgy, hogy nincs ott semmi. Mert amikor varratok voltak a helyén, akkor is az agyam érzékelte, hogy van ott valami, tehát nem volt feltűnő, hogy amúgy nem az a folt van ott, ami amúgy szokott lenni.

És kvázi ilyen fantomtestrész lett belőle amúgy, mert amikor mondjuk így végigsimítok az arcomnak azon a felén, akkor az ujjaim felkészülnek arra, hogy ott kell lennie valaminek, de érintés közben ugye nincs ott semmi, és nagyon meglepődik az agyam.

És tudom, hogy röhejes kicsit, de félek, hogy így nem lesz karaktere az arcomnak. Na mindegy. Majd meglátjuk. 

min kamp

Elképesztően vártam, hogy ez a könyv is legyen az ajkai könyvtárban, nagyon szerettem volna már elolvasni. Már hetek óta néztem a katalógusban, és még nem volt, még mindig nem. Két napja is megnéztem, hátha, és IGEN! Úgyhogy gondolkodás nélkül le is foglaltam, tegnap pedig, amikor hazajöttem Budapestről, be is mentem érte, és már az enyém. Amíg ki nem olvasom.
Ja, és én vagyok az első olvasója :)
Sokszor vágyom könyvekre, de ritka az, hogy ennyire, mint amit ennél éreztem. A könyvtárból kijőve azonnal leültem (amíg a Dragomán-Szabó T Anna író-olvasó találkozóra vártam), és elkeztem olvasni.

Kíváncsi vagyok rá, hogy megérte-e ennyire várni. Kiderül.

nyárutó + mamáék

Csili végre egyszer hajlandó volt a fényképezőre nézni miközben fotózni akartam 

Főtt krumpli, amit házi fűszervajjal (vaj, fokhagyma, petrezselyem, só, bors) pácoltam be, aztán betoltam a sütőbe amíg meg nem pirult.

Mostanában a mi- és a mamáék háza közötti kőkerítésen (mifelénk bástya a neve) szoktam olvasni-borozni

Egyébként tegnap ideutaztak mamáék, megnézni a házat, és mindketten le voltak nyűgözve és nagyon várják már a költözést. Nem semmi 80+ évesen egyrészt elköltözni, másrészt tök más életstílusra váltani - váci panelből ide falura, kertesházba 4000 négyzetméter udvarral. És akárhogy is nézzük, háztól-házig körülbelül 210 km a távolság. Nekem most, ennyi idősen borzasztó lenne, ha valamiért eladnánk ezt a házunkat, nemhogy 86 évesen teljesen otthagyjak mindent. Jó, nyilván ide jönnek a szomszédba, sőt, az egésznek ez volt az apropója, hogy majd akkor így tudunk rájuk figyelni, na de akkor is. Nagyon tiszteletreméltó az elhatározásuk, meg az egész ahogy ezt kezelik.

Persze nagyon jót fog tenni nekik, hogy ennyi idősen így megújulnak, megújul az életük, mert a monotónia nem ad semmi motivációt másnapra. Mama pont mesélte, hogy nekik már nem nagyon van különbség hétköznap meg hétvége, karácsony meg nem karácsony között, mert beálltak egy napi rutinra, és azt csinálják már istentelen hosszú ideje, szóval minden nap tökéletesen ugyanolyan, azzal a különbséggel, hogy mit főz a mama ebédre. De ennyi. Szóval biztos hogy hihetetlen lelki és fizikai felfrissülés lesz ez a váltás. Papa már azt tervezgeti, hogy hova ássa majd a konyhakertet, a mama meg megcsinálta papírból az alaprajzot, meg az összes bútoruknak a méretarányos mását, és otthon azt rendezgeti, hogy hogy kéne berendezni a lakást.. Szuper, hogy már ez az előkészületi folyamat is ennyire változást hozott a mindennapjaikba. Van min izgulni meg gondolkozni, beszélgetni...

Igazából a ház október végére beköltözhető lenne, de a mamáék pénzének kímélése érdekében lassítunk a tempón, de jövő ilyenkorra elméletileg már itt fognak lakni :)

Most verték ki az ablakoknak a helyét, haaatalmas déli és nyugati fekvésű ablakaik lesznek. A konyhapult például kapásból két ablak előtt kapott helyet, az egyik déli, a másik nyugati, és gyönyörű lesz a kertre kilátni onnan. Minden akadálymentesítve lesz, hogy ha esetleg kerekesszék is kell majd a későbbiekben, az is elférjen, meg lehessen úgy is zuhanyozni, szóval küszöb nélküli zuhanyfülke, lenyitható székkel, sok kapaszkodóval, el vagyok ájulva komolyan, milyen jó lesz.

Az egyetlen, amit nehéz lenyelnie a családnak az a mamáék úgymond konzervativizmusa, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak. Hogy a nagyjából 30 év panel-élet után ragaszkodnak a szőnyegpadlóhoz, ragaszkodnak a hagyományos értelemben vett ablak-koncepciókhoz (értsd: nem akart a papa egy óriási, két méter széles ablakot, holott kellett volna annak érdekében, hogy igazán világos legyen a szoba, hanem helyette inkább két kisebbet; a mama pedig a konyhába nem akart sarok-ablakot, pedig milyen király lett volna valami ilyesmi ablak). Vagy például, hogy a jelenleg legnagyobb szoba üvölt egy amerikai konyhás nappaliért, tényleg, egyszerűen ahányszor belépek, kb sírvafakadok, hogy milyen fantasztikus hely lehetne ebből a szobából, meg mindenki aki látja, ezt kérdezi először, hogy ugye itt az lesz? Hát nem. De amúgy a mamáék is érzik ezt, meg nekik is tetszene, csak amikor így elgondolkoznak rajta, kb látni az arcukon ahogy küzd bennük a megszokás meg az, hogy milyen fasza dolog lehetne ebből, és látni ahogy a megszokás győz. Na de szóval ezt ők is érzékelik, és az lett megbeszélve, hogy gipszkarton fallal lesz leválasztva a konyha meg a nappali egymástól, és akkor bármikor vissza lehet csinálni. Szóval vannak ilyenek. Meg amikor lehetőség lenne arra, hogy a fűtéscsöveket úgy vezessék, hogy a padlón érezni lehessen a hőt, kvázi padlófűtés-szerűen (nálunk is így van), akkor azt mondják, hogy nem, mert hallották, hogy attól szilikózist lehet kapni (az mindegy, hogy még ha lenne is rá esély, az ő életükben ez biztos, hogy nem következne be, mert annyira hosszú a kialakulás folyamata). Szóval ilyenek.

De egy szavunk sem lehet, mivel egyrészt az ő házuk lesz (mi csak szeretnénk olyan opciókra is rávilágítani, ami amúgy nem jutna eszükbe - mivel nem tudják, milyen lehetőségeik vannak), másrészt meg a lényegi részét az egésznek (KÖLTÖZÉS 86 ÉVESEN) rendkívüli rugalmassággal kezelik.

Szóval hajrá mamáék!

windhunde

Elhatározásra jutottam egyébként. Elég hosszú idő alatt, de végül megérett bennem, hogy kell egy kutya. Mármint nyilván otthon vár a Csili, de szeretnék magam mellé is egy kutyát. Akivel a Budapesti, azaz az itthoni, meg az otthoni életemet is megoszthatom. Ez nem egy rövidtávú terv, mivel 34 négyzetméterre nem suvasztanék be még egy lelket, plusz valószínűleg a főbérlő se örülne túlságosan (bár neki kb minden mindegy, szerintem nagyjából két éve nem is láttuk). De ha valamiért valamikor nagyobb lakásba kerülünk (amire van esély), akkor belevágunk.

D-vel sokszor átbeszéltük ezt, mert az a helyzet, hogy ő nem igazán igényli az állatok társaságát, hiszen a Margit körúton nőtt fel, a legnagyobb állat meg, amivel huzamosabb ideig együtt élt az a degu volt (annál értelmetlenebb dolgot...). Szóval tőle idegen az ilyen kutyás késztetés, de a Csilikét például nagyon szereti. Azt mondja mindig, hogy nem szereti a kutyákat, mert alávetik magukat az embernek, meg szolgalelkűek, DE a Csili az más, az egyéniség, stb. Erre mondtam neki, hogy ezt konkrétan rasszizmusnak nevezik, amit csinál, úgyhogy gondolja át mégegyszer. Mert hogy nyilván minden kutya más, és elég nagy bullshit, hogy szolgalelkűek. Ilyet csak az mond, akinek sose volt kutyája. Mint pl neki.

Szóval sokat beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy ő is szívesen látna egy kutyát köreinkben, és az lett a döntés, hogy ha lesz, akkor agár lesz. Az agarakhoz engem nagyon régóta egész különös vonzalom fűz, D pedig azt mondta, hogy ha már kutya, akkor legyen agár. Nekem az agarakon belül a galgo a szívem csücske, de tulajdonképpen rohadtul mindegy. Csak legyen.

Természetesen nem vennénk, hanem a fajtmentéstől fogadnánk örökbe. Rendszeresen nézem a fb oldalukat, és a szívem szakad meg, hogy most még nem aktuális a dolog.

Világ életemben pulink volt otthon, abból három is (meg amíg baba voltam, egy német vizsla), úgyhogy azokhoz vagyok szokva, ami szerintem kutya-körökben remek edzésnek minősül - nem hiszem, hogy van a pulinál randomabb kutya, őket tényleg tanulni kell. Mi meg belevágunk valami újba, és agarasok leszünk :) Majd egyszer. Remélhetőleg hamarosan.

a mama

Múlt hét pénteken elmentünk elbúcsúzni a mamától. Géderlak mellé, a dunapartra mentünk, mivel Géderről származott. Ikonikus hely az a part anya családjának, mert a mama apukája, szóval anyáék nagyapja egy büfét vezetett a parton, amiből azóta már semmi nincs, de annak idején hihetetlen élet volt ott. Anya meg az unokatestvérei (a mama fiai) az egész gyerekkorukat ott töltötték. A mama pedig azt kérte, hogy ott búcsúzzunk el tőle, így hát a legszűkebb család összegyűlt (a papa, a két fiuk, mi, meg a Géderen maradt család). Úgy beszéltük, hogy éjjelre is maradunk, és sátrazunk-tábortüzezünk egyet együtt. Szóval felvertük a sátrakat, majd a dunaparti naplementében, szemben Paks fényeivel mindannyian elköszöntünk tőle.

Ennél gyönyörűbb időnk nem is lehetett volna ehhez.

Aztán főztünk egy gulyást bográcsban, és éjfélig néztük a hullócsillagokat. Szép volt.

tour de káli-medence

Amúgy meg július közepén voltunk egy kétnapos bicajtúrán a Káli-medencében, ami azért volt rendkívül praktikus döntés, mert ott lakom kb, szóval nem kellett sokat menni a bázistól a célterületig. Mondjuk úgy 10 kilométert. Imádom ezt a tájat, nekem ez a mindenem, számomra egészen hihetetlen, hogy lehet az Alföldön is élni.

Első nap otthonról Szentbékkálláig mentünk (fura mert D-ék, akik közül mind budapesti ugye, úgy mondják, hogy "szentbékála" amit nem győztem folyamatosan kijavítani. Ott a Káli Kapocsban szálltunk meg estére, ami azért volt baromi jó, mert alapvetően vadkempingezni terveztünk, sátrat se vittünk, de hideg éjszaka ígérkezett, ami nem lett volna olyan élvezetes. Mikor elmentünk a kocsma mellett, láttuk, hogy az udvarában áll egy sátor, úgyhogy bementünk, megkérdeztük, hogy jöhetünk-e mi is, és mondták, hogy persze, sőt, adnak sátrat is. Úgyhogy adtak két sátrat, amiből az egyik ilyen strandra való félsátor volt, úgyhogy azt csináltuk, hogy egymás felé fordítottuk a kettőt, és az öcsém (mert ő is jött) ilyen katonai ponyvájával lefedtük az egészet, így lett egy bizánci méretű sátrunk. A ponyva széleit ilyen giga kövekkel rögzítettük, szóval stabil volt. Amúgy kellett is hogy stabil legyen mert olyan brutál szél volt éjjel, hogy alig bírtunk aludni, annyira zörgette a ponyvát, meg folyton féltünk hogy szétszedi az egész építményt.egyszer kapott csak alá, de akkor gyorsan elkaptam (mivel ugye nem tudtam aludni, jól reagáltam a hirtelen helyzetben...). És amúgy remek volt, mert volt wc is, meg minden. Hajnali háromkor felkeltem egyszer, hogy kimegyek pisilni, és olyat láttam amilyet még sose. Pedig vidéken lakom, mármint úgy vidéken, hogy vidéki faluban, szóval minimális fényszennyezéssel, de ILYET, mint Szentbékkállán, még nem tapasztaltam. Felnéztem az égre, és szikrázó csillagos volt, ráadásul olyan, mint az ilyen szétphotoshoppolt űrfelvételeken, hogy lila, meg kék, meg csillagos, meg tejútrendszer (bár az amúgy otthonról is látszik). Egészen döbbenetes volt. Ilyen színes éjszakai eget nem láttam még. Pedig tényleg otthon is majdhogynem fényszennyezés nélkül látszik. De úgy tűnik, Ajka, Sümeg meg Tapolca fényei mégis számítanak valamit.

Másnap lementünk Révfülöpig, aztán Tomajnál föl Tapolcára, aztán vissza Haláp felé. Nagyon jó volt, csak mivel az út több mint fele észak felé ment, aznap pedig kb 30 km/órás északi szél fújt, megszenvedtünk a hazatéréssel. Viharos széllökésekkel dacolva küzdöttük magunkat haza, de legalább egyik nap se volt meleg. Az a halálom. Ha bicajozom és meleg van. Akkor majdhogynem képes vagyok elájulni. Eleve nehezen élek melegben, de ha még bicajozom is mellé... A túra előtt Ajkáról hazáig bicajjal mentünk, és akkor volt kb 35 fok, és teljesen kikészültem. Egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy érzem, ahogy a nap tűz, és a kezem kezd így forrni, és a pórusaim már nem tudnak hova tágulni, nem tudok eleget izzadni, meghalok. Szóval hogy is mondjam, huszonöt fok felett takaréklángon élek általában. De a túrán tökéletes volt, pont a 20-25 fok között, úgyhogy minden probléma nélkül hasítottam a káli dombokon.

Azért minden nap hálát adok a bicajomért, egyszerűen hihetetlen a különbség az országúti meg a terepbicajok között. Nyilván oútin is kell dolgozni rendesen, de közel sem úgy, mint a terepbicajokkal. Az országúti azért van, hogy magadat elvidd valahová a saját erőddel, a terepbicajokkal meg nem csak a saját súlyodat kell előrefelé dolgozni, hanem maga a bicaj is jelentős teher. Nyilván ergonómiailag is így vannak kialakítva, úgyhogy már két éve hihetetlenül élvezem, hogy úgy tudok menni a puchhal, mint kés a vajban.

Na szóval nagyon jó volt, imádom az otthonomat, a Balaton-felvidéket, és már kipróbáltam bicajjal is végre. Igaz, hogy viharos északi széllel, de így legalább edzettünk is kicsit.

Ez Hegyesdről kiérve készült, ahol letértünk egy földútra ami Szentbékkállára vezetett egy hegyen keresztül

Sajnos pár napig előtte esett az eső, úgyhogy a földút nem annyira volt kedvező

(az ott a hegy tetején D és M)

A Balaton-felvidék legszebb része egyébként a Sáska, Hegyesd körül lévő terület. Kép sajnos itt nem született, de annál szebbet én még nem láttam. Halápnál bementünk Sáskára, és onnan egy üzemi úton át Hegyesdre, és hát ahh. Az volt az egészből a legszebb, pedig láttunk sok szép helyet a két nap alatt.

Na mindegy, jó volt nagyon.