Saját bloglista

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gondolatok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gondolatok. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. december 30., szombat

hát így

Pont egy hete vagyok itthon. Itthon-itthon, nem Budapest-itthon.Volt egy nagyon szép karácsonyunk, és sok nap, amikor semmit sem csináltam, ami most nagyon elpazarolt időnek tűnik, de lehet, hogy épp erre volt szükségem.
Pedig hogy elhatároztam, hogy kódolni fogok, és megtanulok adatelemzős python library-t használni, meg a Unity3d editort is alaposabban megnézem...
Ja. Igazából csak aludtam és sorozatot néztem. Meg olvastam.
Most pedig, mielőtt megérkeznek a barátaim szilveszterezni, gondoltam összefoglalom ezt az évet, főleg ezt a második felét, mert az utóbbi 4 hónapból egyelőre csak az intenzitást érzékelem, nem volt alkalma még ülepedni az egésznek. Szóval ezt talán nekem is segít kicsit.

Az év első fele, mondjuk januártól április végéig a fejemben csak a szakdolgozatról szól. Valójában csak az április szólt igazán róla, mert ha jól emlékszem, február végén még azt sem tudtam, mi lesz a témám. De maga a szakdolgozat mint elvégzendő feladat nagyon foglalkoztatott már az év elejétől kezdve, meg voltam ijedve, hogy nem találok magamnak rendes szakdogatémát. Aztán apa javaslatára a közmunka lett a kiválasztott, és nagyjából egy hónap alatt kiválóan megírtam az egészet. Bár az az egy hónap az brutális volt. És elképesztően akartam már szabadulni az egyetemtől.

Ha jól emlékszem, az ezután következő másfél hónap a záróvizsgára való tanulással telt. Június 14-én megvolt, kiváló eredménnyel, végre örökre magam mögött hagytam a felsőoktatást. Másnap, 15-én pedig mentem tetováltatni. Ha jól emlékszem, májusban döntöttem el azt is, hogy jelentkezem a Green Foxba, és jelentkeztem is.

A tetoválásom az év egyik legjobb döntése volt, a Green Fox mellett.

A nyár. A nyár kissé ambivalens volt, az egyik legközelebbi barátom július elején kiutazott Etiópiába egy évre dolgozni. Most jár félidőnél, és nagyon hiányzik (annak ellenére hogy minden nap beszélünk). Kiderült, hogy felvettek a Green Foxba, ami felforgatta az egész világomat, tulajdonképpen a nyaram arról szólt, hogy ezt az információt valahogy helyrerakjam magamban. Mamáékat leköltöztettük a szomszédba, már fél éve laknak itt, és vagy 10 évet fiatalodtak mindketten. Voltunk a barátainkkal Krakkóban meg a Tátrában, király volt, meg tartottunk egy nyárbúcsúztatót velük a dunakanyarban is. Az ambivalens érzések főleg amiatt voltak, mert nehéz volt feldolgoznom ezt a köztes élethelyzetet, hogy az egyetemnek, ami alapján 6 éve szervezem a mindennapjaimat, vége, és nem tudom még, mi kezdődik szeptemberben, milyen lesz, hogy lesz, és hogy mi van most, amikor se ez, se az nincs. Ez a helyzet nagyon sok stresszel járt számomra, a hangulatomat nagyon megviselte, de túléltük ezt is. Augusztusban elkezdtem vezetni, kb 15 óráig jutottam, mert aztán szeptember lett, ezzel még nem tudom, mi lesz.

Aztán szeptembertől mostanáig egybe lehet venni ezt az időszakot, mert azóta semmi másról nem szólt az életem, mint a Green Foxról. Semmi másról. Se másokra, se magamra nem volt időm, csak az iskolára. Viszont az biztos, hogy életem egyik, ha nem a legjobb döntése volt, hogy felvételiztem.
Imádom az egészet, elképesztően szeretem, és nem akarom, hogy vége legyen - bár még egy hónap, és már tudni fogom azt is, hogy melyik cégnél fogom tölteni a következő egy évemet. Szóval nagyon is a végéhez közeledünk.
Hihetetlen, hogy mennyi mindent adott ez az időszak nekem. Jövőt (a világon bárhol), rugalmasságot, értéket, végtelen lehetőséget, nagyon nagyon sok tudást és tapasztalatot, önbizalmat, kiállást, barátokat, kapcsolati hálót... Mindent, amit az egyetem képtelen megadni, pedig kéne, hogy adjon. A Green Fox elérte nálam azt is, hogy akarjak teljesíteni, ami az én esetemben elég elképesztő eredmény. Megtaláltam a helyem a világban, ami egy nagy privilégium, sokaknak nem adatik meg, pedig hatalmas biztonság - és bizonyosságérzéssel jár, ami fontos lenne mindenki számára.
A Green Foxtól kaptam a jövőkép és lehetőségek mellé még egy nagyon értékes dolgot, amit nagyon nehéz volt megszerezni, és legalább annyira örülök neki, mint magának a GF-os képzésnek - lett egy barátom. Egy GF-ban dolgozó barátom, akivel nehezen találtunk egymásra, de onnantól, hogy elvittem hozzá a laptopomat, mert szétcsesztem a linuxot és megcsinálta, szóval onnantól kezdve őrült tempóban közeledtünk egymáshoz, intenzív időszak ez érzelmileg is, hiszen két hónapja kezdtünk beszélni, és most már a barátaim közé sorolom, pedig én nagyon nehezen barátkozom. De ő azt hiszem, barátom lett (azért azt hiszem, mert nem értek a címkékhez - mikortól barát a barát?), de az biztos, hogy címkék nélkül is egy nagyon fontos ember lett az életemben. Két hónap leforgása alatt. És ez nekem nagyon furcsa, nagyon intenzív, és nagyon igénybe vesz lelkileg, de az ő barátsága, ez az achievement, hogy sikerült, ugyanúgy fontos nekem, mint ez az egész képzés. Szóval ő is mindenképp ide tartozik az évértékelőbe.

A legnagyobb mérföldköveim az évben a diploma, és a green fox.
Hihetetlenül sokat fejlődött a személyiségem.
A kedvenc kulturális eseményem a Sóley koncert volt és a milliószor megnézett Egy őrült naplója a jurányiban.
Elképesztően sok mindent tudok, amit tavaly még nem tudtam, és sínen van az életem.
Már nem félek hogy mi lesz, hogy lesz, hol lesz helyem a világban, mert tudom, hogy lesz, és jó helyen lesz. És ez a biztonságérzet nagyon fontos. Ez is a gf-nak köszönhető. Na meg magamnak.
Idén minden sikerült, amit csak kitűztem magamnak célul. Minden egyes kísérletem, döntésem pozitív mérleggel zárult.

D, D, D még mindig.

Ez egy nagyon meghatározó éve az életemnek, az biztos.

Hát így.

2017. június 20., kedd

i got inked


Még otthon kicsi D-vel elmentem a ló legelőjére, és ketten kerestünk megfelelő fűszálakat. Végül ő lett a kiválasztott:


Lefotóztam egy fehér a/4es lapon, aztán kifotosoppoltam a képből, és ráraktam egy fehér háttérre. Aztán elküldtem a tetováló lánynak, aki rábólintott, szóval csütörtökön mentem is hozzá.
Előtte volt még, hogy hezitáltam, de soha nem komolyan, csak így ugráltak a fejemben a gondolatok, de mire a tetoválószékbe ültem, tudtam hogy IGEN, ezt akarom, mégpedig nagyon nagyon.
Rögtön előtte a lány végigmutatta hogy milyen színekkel fog dolgozni, meg hogyan fogja ezt meg azt csinálni, és nagyon megnyugodtam, hogy teljesen érti, mit akarok.

Szárad a stencil:


Azért megizzasztotta a minta rendesen a lányt, azt mondta, hogy brutál agymunka, de hogy nagyon szereti az ilyet (az első két alkalommal, amikor mondta, akkor azt hittem, irónia, de kiderült, hogy tényleg szereti). Gyakorlatilag pár milliméterenként meg kellett állnia, megnéznie a kezem mellé rakott stenciles rajzot, amin külön külön jelölve voltak a fűnek ezek a kis bogyói, aztán amikor beazonosította, melyik bogyónál jár, akkor megnézte a kinyomtatott képet is róla, hogy a színeket pontosan csinálja, szóval nem irigyeltem. Másfél óra volt az egész, és a végeredmény ez lett:


Hihetetlenül csodálatosan szép, teljesen odavagyok.
A lány kérdezgette folyamatosan a készítés közben, hogy eddig elégedett vagyok-e, aztán utána is kb tízszer megkérdezte, hogy mit gondolok, de egyszerűen nem tudtam neki mit mondani, mert minden szó olyan bénának tűnt, nem kifejezőnek. Ő pedig olyan csillogó óriási szemekkel várta (tényleg óriási, nagyon szép szemei vannak) hogy tetszik-e a tetoválás, és nyilván látta, hogy baromira kész vagyok tőle, mert csodálatos, de tényleg a legkifejezőbb, amit mondhattam neki, az volt, hogy nem találok rá szavakat.

(Bár most, a varrasodás-hámlás időszakába lépve nehéz visszaidézni, milyen volt, amikor kész lett, de ilyenkor megnézem ezt a képet itt fent - kb két perccel azután készült, hogy kiléptünk a szalon ajtaján -, és mindig csak az jut eszembe, hogy elképesztő)

Szóval eddig alakult rajta a gyógyuló hámréteg, és most láttam reggel, hogy már néhány helyen elkezdett felszakadozni. Nagyon izgalmas, hogy napról napra változik, és igazából az, hogy hogyan néz ki, majd kb két hét múlva derül ki.
Minden nap valami más történik vele, folyamatosan alakul, és mi is összenövünk közben - na nem csak fizikailag, az már a tetoválószékben megtörtént, de mentálisan-lelkileg is.
Amikor kész lett, eléggé elérzékenyültem.
Már kezdem megszokni, bár néha még nem hiszem el, hogy tényleg megcsináltattam, és akkor oda kell, hogy nézzek, de baromi jó érzés.
Az első két napban mindenkinek megmutogattam, D-nek is óránként az orra alá dugtam, ma már tök természetesen kezelem. De azért nagyon sokszor nézegetem :D
(most mondjuk kicsit aggódva, de azt hiszem ez tényleg a hámlási időszak velejárója, hogy UGYE nem így fog kinézni a végére)
(de igyekszem észben tartani, hogy tényleg folyamatosan alakul a kész tetoválás az első hetekben)
(na meg nyilván nem így fog kinézni, ha már lehámlott, mivel akkor már nem lesz ilyen dudoros és töredezett :D)

Na. Szóval van tetoválásom.
Bella már fizikailag is velem van, amíg bőr van az alkaromon.





2017. június 4., vasárnap

Elég durva, de július 11-én költöznek a nagyszüleim Vácról hozzánk.
Mondhatni kész a házuk... apa a héten vette meg az ikeában a konyhabútort, a hét elején beszerelésre kerül, onnan pedig már csak be kell rendezni. Július 11-én pedig jöhetnek. Elég hihetetlen.

Amúgy a záróvizsgámra tanulok. 14-én lesz, de valahogy nem izgat, pedig nem annyira megy az értő olvasás, annyi minden más érdekel most.
Például, hogy folyamatban van a green fox felvételim, kedden megyek a harmadik fordulóra a négyből :) Eddig igazán jól ment, pedig őszintén azt hittem, hogy már az első fordulónál búcsút inthetek az egésznek.
Nem tudom írtam-e a felvételiről egyáltalán, mert nem szeretek róla beszélni. Attól félek, hogy minél többet beszélek róla, annál szarabb lesz, ha esetleg kiderül, hogy nem vettek fel.
Most már merek reménykedni, mert a videóinterjú (1.ford) és személyiségteszt + diagrammatic reasoning test (2. ford) után lelkesen hívtak fel, hogy annyira jó lett minden eredményem, hogy szeretnének személyesen is megismerni (3. ford).
Szóval kedden megyek, fél 4-re.

Na meg aztán ugye 15-én lesz a tetoválás!
Még meg kell vennem hozzá a megfelelő szappant, meg folpackot, papírtörlőt.. Jövő héten kerítek ezekre sort.
Annak ellenére, hogy teljesen biztos vagyok benne, hogy akarom, és így akarom, meg most, néha elkap egy ilyen para, de kizárólag amiatt, mert ez egy hosszútávú és nem annyira visszafordítható döntés. Mármint most tényleg eldöntöm, hogy úgy fogok meghalni, hogy lesz a kezemen egy fűszál odatetoválva (hacsak nem lesz áttetoválva más mintára, vagy ilyesmi, de ezzel direkt nem számolok). Szóval a döntés hosszútávú volta az, ami megijeszt kicsit, de ez két perc alatt elmúlik mindig, mert rájövök, hogy kurvajó lesz.
Átgondoltam azt is, hogy mivel jár, hogy az alkaromon lesz egy gyakorlatilag csuklótól könyökhajlatig érő minta, és hogy ezt rajtam kívül is mindenki látni fogja.
Az a része, hogy mi van, ha emiatt nem alkalmaznak majd valahol, nem igazán érdekel, mivel azon a területen, ahol és dolgozni szándékozom, illetve ahová a különféle kompetenciáim alkalmassá tesznek mint munkaerőt, ez nem téma (másrészt soha az életben nem akartam olyan munkát végezni, ahol én felelek mondjuk a customer oldalért, szóval emberekkel én nem szeretnék túl sokat érintkezni). Illetve úgy érzem, hogy a tapasztalatomnak, végzettségemnek és kapcsolati hálómnak köszönhetően nagy valószínűséggel nem leszek rákényszerítve, hogy olyan munkahelyen kelljen elhelyezkednem, ahol megszabhatják, hogyan nézzek ki, nem ebbe a közegbe vagyok beágyazva -
illetve úgy tapasztalom, ez évről évre egyre kevésbé issue
Az alkart egyébként azért választottam, mert ez az a hely, ahol én magam a legtöbbször és a legjobban láthatom majd. Az egy nem szándékos következmény, hogy ezen a helyen lesz a leginkább szem előtt mások számára is.
Számolok vele, hogy az embereknek véleménye lesz róla, negatív is, pozitív is, kell majd róla beszélnem akkor is amikor nem akarok, lesz, aki ez alapján ítél meg/el -
És az is egy lehetőség, hogy egyszer, 5, 10, 30 év múlva a szimbolikája nem lesz számomra releváns, és akkor már nem tetováltatnám magamra. Lehet, hogy meg is bánom. Nem tudom - azt viszont tudom, hogy még ha jelentését és relevanciáját veszíti is, akkor is, 60 évesen is a 24 éves önmagamra fog emlékeztetni, elég intenzíven. A jelenlegi élethelyzetemre, jelenlegi önmagamra, identitásomra, a számomra fontos gondolatokra. Lenyomata lesz a mostani önmagamnak. Mint életemből egy metszet. Szóval ez a szépsége (illetve maga a vizuális szépség) meglesz akkor is, ha már jelentésében elévül.
Bár nem elévülős a szimbolikája, de akkor is, ezzel is számolok.

Nagyon várom, ezért is szól minden bejegyzésem erről
csak sokat gondolkozom rajta, mentális dolgozóasztalom igen nagy felületét ez fedi most
várom, hogy felkerülése után gondját viselhessem, és beépüljön szép lassan a testképembe.

Ő pedig Sóley előtt énekelt és zenélt, elég maradandó élmény volt, de annak előtte soha nem hallottam róla - azóta sokat hallgatom:

2017. április 12., szerda

P





Most erre mit lehet mondani






2017. április 2., vasárnap

a tetoválásrúl

Nem tudom azt itt kifejtettem-e már, de nagyon szeretnék egy tetoválást a közeljövőben. Igazából az alkalomra várok, hogy érezzem, hogy igen, ez Az Alkalom, és akkor jöhet. Hogy kicsit szertartásos legyen. Mert maga a jelentése is az lesz.
Nemtudom ahogy így olvasgatok különféle tetoválóművész-nyilatkozatokat, sokan kiemelik, hogy van a szertartásos fajta, jelentéssel teli tetoválás, meg van amit az ember csak úgy magára rak, mert miért ne, na hát én így elsőre a jelentéssel telit szeretném, aztán van egy olyan sejtésem, hogy nem fogok ennél megállni. Nem akarok ilyen feketére varrt alkarokkal működni, de ismerem magam, és valószínűleg olyan dolgokat, amik jelentéssel bírnak számomra és nem csak lélekben szeretném magammal vinni őket, azoknak találnék helyet magamon.
Igen amúgy pont ez az, hogy számomra fontos dolgok fizikai valójukban legyenek velem. Olyan dolgok, amik amúgy nem lehetnek. Például a Bella.
Mert amúgy vele kapcsolatban jutottam erre az elhatározásra. Hogy már (szerencsére, így 6 év után) eljutottam oda, hogy elfogadtam, hogy nincs, és kész vagyok továbblépni. Elfogadtam, bár elképesztően fáj és skizofrén érzés, hogy az életemben a legfontosabb emberek fele nem úgy ismer, mint ami 18 évig természetes volt, hogy mindenki tudta, hogy nekem az életem a ló.
A legfontosabb barátaim ezt az énemet csak az elmondásaim alapján ismerik, és ez baromira szar. Mert közben én nem így élem ezt meg, én még mindig úgy érzem, hogy a ló lételemem, zsigerileg van bennem, hisz amióta megszülettem, a ló volt és én, így együtt - csak most nincs lehetőségem arra, hogy a személyiségemnek ez a része is éljen. Úgyhogy igazából évek óta fél lángon élek, nem tudom megélni a teljes személyemet.
Na de nem ezt akartam mondani, bár azért hozzátartozik a témához.
Szóval a Bella, akit elfogadtam, hogy nincs, de mégis elemi módon része a személyemnek, és olyan erővel hat rám a mai napig, hogy szeretném nem csak mentálisan magammal vinni a mindennapokban, hanem valami fizikai manifesztációjában. És erre tökéletes egy tetoválás.
Mert bár a pénztárcámban egy kis tasakban ott van egy szál a sörényéből, de szeretnék az ideájával fizikailag is eggyé válni, és azt a pénztárcában figyelő sörénnyel maximum úgy lehetséges, ha megeszem vagy nem tudom :D amit meg nyilván nem szeretnék.
Szóval a tetoválás.
Nem szeretnék ilyen obvious Bella-portrét magamra varratni, egyrészt senkinek semmi köze hozzá valójában, hogy nekem milyen kapcsolatom volt/van ezzel a lóval, másrészt meg ez valóban intim dolog, elég, ha én és a hozzám közel állók tudják, hogy mit jelent, ami rajtam van.
Szóval én egy fűszálat szeretnék. Egy réti perjét. Az alkarom belső részére.
Egy ilyen fűszál megtestesítene mindent, ami vele, velünk kapcsolatos. Hiszen a vele levéskor, a lovaglások alkalmával, vagy amikor csak kifeküdtem mellé a mezőre, mindig ott figyelt minket a réti perje, aktív részese volt a kapcsolatunknak, hol én rágcsáltam egyet, már babakoromban, kiskoromban is, amíg figyeltem apát, ahogy lovagol, vagy foglalkozik a lóval, hol pedig ugye a ló. Bármerre is jártunk, sok kilométerre otthontól, mindig volt réti perje, ami az óriási mezőket, dombokat, erdőket, napfényt, könnyű szelet jelentette. Csillogó, nyári, aranyló szőrű sárga lovat, ahogy párolog belőle az izzadsága, és ez az édes szag mindent belengett, még engem is, és hiába fürödtem, nem jött le.
A zabla fémjének az illata, ahogy a savanyú réz-szag, és a fű zöldjének illata keveredik, a bőr viaszos-mézes, csípős szaga, az erdei avar és talaj vizes, szúrós, rothadt és mégis isteni illata. Természetszag. Lószag. Életszag.
És ezt vinném magammal fizikai formában is.
Egy fűszál.
Valahogy így.

rit.kit.tattoo - érdemes megnézni az instagramját
És szeretném, ha valóban egy, a mezőről szakított fűszál lenne rám tetoválva, így, ahogy a képen is látszik. Pont az, pont úgy.

Ezt mindenképp szeretném megcsinálni a közeljövőben. A kérdés, hogy hogyan találok olyan tetoválót, aki hajlandó pont így, egyéb művészeti érték nélkül tetoválni? Hogy pont az elképzeléseim szerint legyen, hiszen itt nem sima rajzról van szó, hanem baromi konkrét és intenzív érzésekről, amik megjelenítése pont ezért kényes dolog. Mert ha nem pont úgy sikerül, akkor borul az egész, viszont cserébe meg csak nehezen korrigálható, ha egyáltalán.


A másik meg, ami nagyon megfogott, azok az egy vonalból kirajzolt minták, egy berlini srác, Mo Ganji csinálja őket. Lehet tőle mintát rendelni, amit aztán elküld, és más tetoválókkal fel lehet rajzoltatni. Na és ha már nem akarok ilyen standard, realisztikus Bellaportrét, ami egy tízes skálán azért legalább kilences mértékben lenne kommersz, lehet, meg lehetne kérni, hogy egy fotója alapján készítsen róla ilyen one-line grafikát. És akkor úgy.
Ez például elképesztően jól nézne ki, talán a kedvenc képem róla:



Vagy ezt, mert ezen látszik az orrcsíkja és az elképesztő tekintete:




És micsoda dolog, apa pont ebben a pillanatban írt facebookon az egyik borítóképemhez, ami egyébként ugyanaz, mint ami itt a blogon a hátterem, hogy küldjem át e-mailben, mert kirakja a hivatalban az irodájába :) Pont akkor, amikor a Bellás pendrive-ot dugtam a gépbe, hogy képeket keressek róla.
Hm. Jó.


2017. március 23., csütörtök

szakdoga + tmi + kaja

16 oldalam van már. Az már körülbelül a szakdogám negyede!
Tegnap vettem minden bátorságomat és elküldtem a konzulensemnek ami eddig kész van, és azt írta rá, hogy eddig OK. Úgyhogy jee. Nem kell semmit átírni.
Csak beparáztatott, mert ahogy félálomban olvastam az emailt, ott volt hogy nincsenek a szövegben hivatkozások, és hogy azt érdemes írás közben jelölni mert utólag nehezebb lesz. Én meg megijedtem, mert amúgy dugig van hivatkozással az egész, és hogy ez nem elég?? Aztán fél óra kvázi-visszaalvás, forgolódás és ezen agyalás után megnéztem megint, és láttam az e-mailje alján, hogy sent from my iphone, és akkor rájöttem, hogy mobilról nézte, és úgy nem látszanak a lábjegyzetbe írt dolgok. Szóval a mobil miatt nem látta egyáltalán őket, úgyhogy e tekintetben is minden ok.
Jövő héten akarok interjúzni, 6 ember kéne kb, ma szólok apának, hogy tud-e szervezni alanyokat az adott szempontok szerint. Csak utálom az egész szakdogaírást, és ezért mindig mindent halogatok, még akkor is, ha - láthatóan - simán megy egyébként az írás.
Még van majdnem egy hónap a leadásig, de egy hetet a végén szeretnék üresen hagyni az esetleges korrigálások lehetősége érdekében, szóval három hét.
Egy hét alatt befejezem az elméletet (még kell statisztikai áttekintés - országos és járási -, munkaerőpiaci elméletekbe ágyazva írni a közmunkáról, megírni a bevezető fejezetet, és igazából ennyike). Utána héten (azaz jövő hét második felében) terveim szerint interjúzom, illetve elvégzem a többi empirikus részét. Utána héten pedig elemzek és le is zárom.
Ez a terv nagyon szép, remélem valamennyire tartható is.

Mindemellett anyának is szólnom kéne, mert kéne csináltatni egy laborvizsgálatot, mert sok dolog utal nálam pajzsmirigy alulműködésre, amit jó lenne kivizsgálni. Mondjuk sok mindent megmagyarázna, ha kiderülne, hogy valóban ez a probléma. Hámlik a bőröm, amit amúgy sose csinált, fáradékony vagyok nagyon, nehezen bírom a terhelést, tulajdonképpen ok nélkül hízom (mondjuk ebben a fogamzásgátló is ludas), ilyenek. Aztán lehet kiderül, hogy nincs is semmi bajom. Akkor viszont nem tudom mit kell csinálni.

Másrészt arról is beszéltünk, hogy lehet, abba kéne hagynom a fogamzásgátló szedését, hogy tudjon kicsit tisztulni a szervezetem, hiszen azért mégiscsak 5-6 éve folyamatosan szedem. Ez egyrészt járna egy csomó pozitív mellékhatással, például hogy kevésbé lennék hízékony, másrészt valószínűleg a libidóm is nőne tőle, mert bár nincs vele különösebb baj, de érezhető mindenképp a különbség a fog.gátló előtti és utáni kedvem között. Meg egy csomó negatívval is, például én nagyon szeretem, hogy pontosan tudom, mennyi tamponra van szükségem egy vérzés alatt, annyira kiszámítható és egyenletes az egésznek a lefolyása. Meg hogy tudom, hogy hétfő este megjön, péntek délután pedig vége. És ez mindig így van, és ez nagyon jó. Na meg egyéb szexuális kapcsolódású előnyökől nem is beszélve, amik, ha abbahagyom a tablettát, nem lesznek.
Viszont tényleg érdemes lehet pihentetni a szervezetemet kicsit.

Most pedig azon gondolkozom, hogy mi legyen a kaja. 
Van egy jolly joker tésztám, amit mindig csinálok, ha csak gyorsan akarok kurva finomat enni, kevés hozzávalóból. Úgy csinálom, hogy a még nem főtt tésztát (legszívesebben tagliatellét) bedobom a fazékba, ráborítok egy üveg darabos paradicsomszószt (ez olyan 700 ml körüli, tehát több mint a dobozos, de finomabb is - én általában a pennyben szoktam venni, mert ott a legolcsóbb, de a sparban is van sajátmárkás, és tartalmilag ugyanaz a kettő), fűszerezem (só bors bazsalikom), ráreszelek kb 5 gerezd fokhagymát, igazából mindegy amúgy, hogy mennyit, csak sok legyen, annyi vizet öntök rá, hogy ellepje, és kis lángon főzöm amíg kész nem lesz. Sokszor keverem, és mire megfő, addigra pont elfövi a levét, és egy ilyen baromi krémes, tök extra kaja lesz belőle, pedig közben meg semmi se. 
Na tegnap ezt főztem, de ma valami másra vágyom, úgyhogy szerintem felhasználom az üveges tescos indiai szószomat, és csirkemellel megfőzöm, meg csinálok hozzá naan-t.
Csak ehhez boltba kéne menni, amihez fel kéne kelni és fürödni is jó lenne.

2017. március 9., csütörtök

nőnap alkalmábúl

Nekem alapvetően fura a nememhez való hozzáállásom, azaz nekem nem fura, de másoknak az lehet. Leginkább úgy lehetne leírni, hogy leszarom, hogy nőnek születtem. Tisztában vagyok a nemi adottságaimmal, és ha muszáj valahogy definiálnom, akkor heteroszexuális nőként írom le magam, asszem úgy mondják ezt szípen, hogy cisgender, na szóval így. Viszont kb soha nem jut eszembe az, hogy nő vagyok. És ha jellemezni kéne magamat, mondjuk egy olyan ember számára, aki nem lát, akkor valószínűleg nem jutna eszembe jellemzésként odaírni, hogy nő. Ezt legjobban talán az szemlélteti, hogy ha egy moziban/kocsmában/stb helyen wc-re kell mennem, akkor az ajtóra rajzolt kis szimbólumokat sokszor nem értem elsőre, azaz dekódolom őket, hogy ez egy magassarkús, letolt szoknyás lány, de nem azonosítom magamat ezzel a szimbólummal, így első blikkre nem tudom eldönteni, hogy nekem hová is kéne mennem. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy fél percig forgolódom, hogy te jó isten, hova pisiljek?? hanem kb fél másodperces zavarról van szó, amíg körülnézek egyszer, hogy milyen más szimbólumok vannak még, de alapvetően nincs az agyamban az, hogy letolt szoknya, magassarkú = nő = én. Én például kifejezetten örülnék neki, ha koedukált wc-k is lennének pár helyen, bár azt hiszem, ezzel az ötlettel nem lennék népszerű.
Nem tudom, hogy ez az egész hol gyökerezik, lehetséges, hogy a szüleim leszarták az ilyen nemiséggel kapcsolatos dolgokat, nem tudom tényleg, mindenesere mindig hagyták, hogy én döntsem el, melyik játékokkal szeretnék játszani, hogy milyen ruhát szeretnék felvenni (bár sokáig próbálkoztak szoknyák rám adásával, de hamar feladták, mert keserves volt mindenki számára), vagy hogy mi legyen a jelem az oviban (teherautót kértem), és sosem mondtak nekem olyasmiket, hogy ez vagy az a fiúk dolga, vagy segíts főzni, mert az a lányok dolga. Ugyanúgy szereltem a polcot/lovaskocsit/kutyaházat apával, ahogy bárki más. A mai napig azt hiszem, sokkal több "fiús" (milyen hülyeség ez a jelző is) dolgot tudok megcsinálni, mint a fiúk többsége. Ez egyrészt valóban a neveltetésem eredménye, hogy nem korlátoztak a tudás megszerzésében aszerint, hogy az a fiúk common knowledge-ébe tartozott volna, vagy a lányokéba. Volt babám is, volt teherautóm is. De ami érdekelt, és amiben cselekvő fél szerettem volna lenni, abban hagytak résztvevővé válni. Hagyták, hogy vigyen a kíváncsiságom - és így lehetett az is, hogy előbb lettem úgy szobatiszta, hogy megtanultam állva a wc-be pisilni, mint hogy ülve tettem volna :) (ne kérdezzétek, hogyan - amúgy nyilván sámliról)
Másrészt nagyon hasznos volt az a pár év, amit a lovardában töltöttem, bármilyen kegyetlen is volt, hogy egy 15 éves gyereknek egész nyáron, szünnap nélkül dolgoznia kell menni, ráadásul brutál fizikai munkákat, de ez volt a fizetség a lovaglásért cserébe, illetve természetes volt számomra, hogy csinálom. Így tanultam meg traktort vezetni, kőműves munkákat elvégezni, csiszológéppel, flexszel dolgozni, glettelni, fugázni, különféle mezőgazdasági munkákat végezni. Ástam sírt lónak (az kurvanagy gödör ám), húztam rá csődört a kanca hátára fedeztetésnél, kaszáltam sima kaszával és motoros fűkaszával, vágtam stihl-lel a viharban villanypásztorra dőlt fákat. Életem egyik leghasznosabb időszaka volt, amit örökké nagy becsben fogok tartani.
És talán pont ezért nem értem, hogy miért volna különbség abban, hogy mi az, amit egy fiú tud elvégezni, és mi az, amit egy lány? Egy lány miért ne tudna emésztőgödröt ásni, ahogy én tettem lányként, vagy miért ne tudna egy traktorral bánni? Aki fasszal születik, ő se tudja ezeket az anyjából kibújva. Ugyanúgy meg lehet tanulni, mint egy idegennyelvet, vagy programozni, vagy 3d illusztrációkat rajzolni. Ezek sem függnek senkinek a nemétől.
Az egy más kérdés, hogy érdekel-e egy lányt az emésztőgödör ásása. De azt hiszem, itt nem ez a valós kérdés, hanem hogy érdekel-e bárkit :) (bár engem például kifejezetten szórakoztatott) Attól még, mert valaki fiú, kétlem, hogy azonnal szeretne fűkaszálni és polcot fúrni. Nekem pont az a véleményem, hogy basszus, eléggé rohadt hülyeség, hogy a fiúknak kell ezeket csinálni, mert mégis miért lenne igazságos az, hogy ha fúrás van, meg szerelés, meg bőröndcipelés, akkor az az ő nyakukba hullik? Úgy, hogy ezek tényleg bárki által elvégezhető feladatok. Én például kifejezetten nem szoktam átadni a bőröndömet másoknak, ha segíteni akarnak, és bár hímnemű az illető, de látom rajta, hogy kb a vádlim vastagabb a felkarjánál. Nem értem, hogy miért nem a fizikum dönt, és miért az, hogy ő fiú? Látom hogy majd összeszakad a saját bőröndje alatt, én meg tudom, hogy az övét is nevetve vinném tovább az enyémmel együtt, de azért kedvesen odaugrik, hogy segíthet-e. Ez nem igazságos. Nem helyes ilyet elvárni. Ha látja az ember, hogy ő az erősebb, persze, hogy segítsen. De emellett lényegtelen, hogy kinek mi van a lába között. Mert én is lehetek erősebb.

Na én például ezért nem várom a virágot nőnapkor. Bár D-nek eszébe sem jutna hozni :) Nem is volt ez téma közöttünk, mert ahogy megismertük egymást, elég világossá vált, hogy ki mit tart fontosnak, vagy ki mivel tud azonosulni. Én a nőnappal nem tudok azonosulni. Ahogy azzal sem, hogy csak D fúrja fel a polcot. Meg hogy csak én főzzek. Igazából a sperma biztosításán túl nagyjából én is bármit meg tudok csinálni, amit D is. Ha nagyon akarom, még az állva pisilést is :) (bár ezt nagyjából huszonnégy éve nem gyakoroltam, úgyhogy elég fakó a tudásom, senki ne várjon tökéletes eredményt)

És szó sincs arról, hogy ez afféle "csakazértis megcsinálom" dolog lenne. Hogy csakazértis megmutatom, hogy erre én is képes vagyok. Nem. Egyszerűen számomra az a természetes, ezt tanultam a szüleimtől és a lovardában is, hogy ha rendelkezik az ember a szükséges testrészekkel, akkor meg tudja csinálni az adott dolgot. Az izomzat meg úgyis kialakul (igazából lehet jönni azzal hogy férfi izomzat és női izomzat, de azt hiszem, ez az élsporton kívül sehol nem jelent valódi különbséget (és ott is csak másodperceket), hiszen ha sokat ganézol, erős lesz a karod akkor is, ha fiú vagy, és akkor is, ha lány.)

Az más kérdés, hogy még mindig valamiért kevesebbet keresnek a nők, mint a férfiak ugyanazért az elvégzett munkáért, vagy hogy miért általános elvárás az, hogy a házimunkát, és úgy általában a "láthatatlan munkának" nevezett feladatokat a nő csinálja otthon (és hogy miért lehetséges az, hogy egy olyan képet, amin egy házimunkától megszakadó nő látható, azzal a felirattal, hogy "nők szabadságon", azt miért osztja meg egy nő ismerősöm facebookon nevetős smiley-val?), és miért lehet az, hogy az általános nézet szerint egy nő alkalmasabb gyereknevelésre mint egy férfi, és a nők menjenek gyesre és ne a férfiak, szóval én ezt például a férfiak nevében is kikérném magamnak.
Viszont ezek most nem tartoztak a mondandómba, csak megjegyeztem, hogy ezek is abszolút valid és aktuális dolgok. És a virág helyett/mellé én ezek normalizálásának jobban örülnék.

Na.
Hát így.

2017. február 21., kedd

Fú, nem terveztem ennyire negatívra ezt a két utóbbi bejegyzést, főleg, hogy pont a napokban jutott eszembe, hogy mostanában elég stabil vagyok érzelmileg. Na szóval nem terveztem ilyen keserűre őket.
De úgy tűnik, tényleg erősen hatnak ezek rám, nem tudom őket kiszűrni a mindennapjaimból (nem is akarom), és pont ezért jó is, hogy mindig emlékeztetnek arra, hogy mik a céljaim, és hogy mennyit kell még dolgozni értük. De nem lehetetlen elérni, amit szeretnék.

A hangulatot ellensúlyozandó itt van néhány kép tegnapról










Mostanában sokat fotózom az Industar 50-2 3.5 lencsémmel, ami egy baromi különleges cucc. Csodálatosan mossa el a hátteret. Mivel nincs rajta multi coating, tök másképp kell vele bánni, és nagyon jó képek születhetnek vele.
Mondjuk elég viccesen néz ki:



Ez meg szar kép, de ehhez már a zoom objektívem is kevés volt (de legalább szarvaaaas!!)



Így készült:


Másrészt meg Budapest falusiként tényleg börtön. Ezt sokáig nem akartam elhinni/elfogadni, mert olyan rohadt klisés, de baszki tényleg így van.
Jó, biztos vannak emberek, akik örülnek, hogy a falusi környezet után végre élet van körülöttük, de ugye ez nagyban függ attól, hogy kinek mit jelent ez. Ha valakinek azt, hogy sok az ember, sok a program, bármikor gondolsz egyet, lemehetsz boltba-kocsmába-étterembe-szórakozni-akárhová, de tényleg akárhová, akkor az nagyon jól fogja magát érezni Budapesten, és én is sok szempontból imádom, már ha csak azt vesszük, hogy milyen kurvajó színázak vannak ott, ugye. Na hát az errefelé, Veszprém megyében nincs. Aztán hogy mennyi koncert, kocsmai fellépés, felolvasóest, irodalmi est, művészmozi, akármi van, szóval a kulturális életbe szerelmes vagyok Budapesten. De semmi másba.
És konkrétan pszichésen belerokkanok abba, hogy mennyi ember van körülöttem, és mindenki akar valamit, és az ember egyszerűen nem lehet egyedül, csak ha bevonul a saját kis galambdúcába a negyediken, mert ott már senki nem zavarja (csak a kapucsengőn, hogy megtalálta-e már jézus krisztust, stb). És általában az a nézet, meg hit él, hogy pont vidéken nem lehet egyedül lenni, mert falun mindenki ismer mindenkit, mindenki akar valamit, na hát kurvára nem így van. Mármint a mindenki akar valamit rész. Hiába ismered az embereket, meg köszöntök egymásnak, de itt békén hagynak. Mindenki elvan. Arról nem is beszélve, hogy még ha kénytelen is vagy mondjuk beszélgetni a boltban, mert például boldog szülinapot kíván az eladó (true story), akinek az anyukája (Emi néni) egyébként évekig vigyázott rád, amíg óvodaérett nem lettél (true story) akkor az egy kellemes és olyan párbeszéd, amitől mindenki mosolyogva megy tovább a dolgára.
És ha már nem akarsz ilyen párbeszédeket sem, akkor egyszerűen nem mész sehová. Mert itt olyat is lehet. Hogy nem mész sehová, és közben mégsem csak a 34 négyzetméteres lakásodban kuksolsz. Hanem ott a kert, az udvar, a mező, az erdő, a patakpart a szarvasokkal, és sehol egy kurva ember. Órákig túrázhatsz a környékbeli erdőkben, és nem fogsz emberrel találkozni. Nyilván a nem találkozom senkivel-dolog nekem könnyen elérhető, mivel a falu legvégén, az erdő szélén lakunk, de a lényeg az úgy általában érvényes, legalábbis ebben a faluban. Máshol is valószínűleg így van, de még nem laktam másik településen, úgyhogy arról nem nyilatkozom.
Budapesten meg, ha eleged van az emberekből (nekem egész gyakran van ilyen, mondjuk kétnaponta), akkor annyit tudsz tenni, hogy nem mész sehová. Mert ahhoz, hogy például olyan erdőbe juss, ahol nincsenek rajtad kívül még százan, minimum háromegyed órát kell utaznod (buszon, villamoson, stb, emberekkel együtt). Nincs olyan, hogy akkor csak kimész kicsit levegőzni, meg megmozgatni a tagjaidat, mert egyrészt nincs udvar a lakáshoz, csak utak és parkok, másrészt nincs levegő sem.
Szóval én kifejezetten bezárva érzem magam Budapesten. Nem tudok természetközelbe kerülni, mert a Margitsziget nekem nem természet. A Jánoshegy nem természet. Hanem parkok. Háromnegyed órát meg egy buszon zötykölődni ahhoz, hogy egy normális erdőbe eljussak, egyszerűen nem vagyok képes. És az emberundorom, meg az, hogy nincs természet, nálam ahhoz vezet, hogy képes vagyok napokig a 34 négyzetméteres lakásban ülni és rohadni és nem csinálni semmit. És ezt utálom. Egyrészt ingerszegény, másrészt meg emiatt tök sokat híztam, harmadrészt meg ki akar önszántából ilyet csinálni...

Szóval nekem ez börtön. Még a rengeteg kulturális forrásával együtt is.
Két hét alatt szoktam eljutni pszichésen odáig, hogy már sírva fakadok, annyira nem bírom tovább. Olyankor szoktam hazajönni.

De pont ezek miatt szeretnék olyan skilleket és tudást szerezni, amikkel nem vagyok helyhez kötve. Mert én szeretnék itt, a faluban egy életteret magamnak. És közben Budapestet se szeretném teljesen elhagyni - főleg, hogy D-vel ez nem annyira lehetséges, mert neki meg pont Buda a természetes közege.

Csütörtökön megyek vissza...
Na szóval azzal áltatom magam, hogy ma már elkezdem konkrétan írni a szakdolgozatom. A közmunkás részhez az elméleti áttekintést - történet, fogalmak, szabályozás, stb. Jó lenne, ha valóban el tudnám kezdeni. Igazából nem tudom, konkrétan mi kell ahhoz, hogy tényleg leüljek és írjam. Lehet, csak le kéne ülni és írni. Valószínűleg. De annyira nem tűnik valósnak, ahogy ezt elképzelem. De akkor ma este leülök, megnyitom a wordöt, meg a spotify-t, meg az eddigi irodalmakat, és akkor írom.

Most épp itthon vagyok, mert anyáék elmentek Nápolyba, és akkor én vigyázok a két öcsémre. És fura, de itt mindig baromi produktív vagyok, Budapesten meg szinte soha.
Simán megcsinálok bármilyen házimunkát, szívesen kimegyek megetetni az állatokat hajnali 6kor, szívesen húzom ki a szelektív kukát este az utcára, hogy reggel elvigye a szelektívkukás-autó, nem zavar, hogy a komposztot hátra kell hordani, ha megtelik a komposztkuka, szívesen pakolok be a mosogatógépbe és hallgatom, ahogy éjjel elalváskor búg, szeretem tisztán tartani a házat ilyenkor. Sokkal könnyebben elvégzem a dolgaimat, futópadozom, nekiállok a munkáimnak, stb. És nem tudom, miért. Azaz gondolkoztam ezen sokat, és egyrészt szerintem köze van hozzá annak, hogy ez a ház egy baromi jól megcsinált ház. Tágas, nagy terekkel, modern konyhával, óriási boltíves ablakkal a konyhapultnál, hogy főzés közben lehessen nézni az udvart. Nagyon jó az elrendezése, hatalmas konyha, hatalmas fa asztallal, amin minden elfér. A pult is nagy, kényelmesen lehet bármit főzni, csinálni, nem fogy el a hely.
Szóval komfortosan lehet benne mozogni. Szép, kényelmes, nagyon világos, praktikus, és az ember ezért szívesen tölt időt itt. Én is, amikor itthon vagyok, szívesebben ülök itt a könyvemmel-laptopommal, mint például a saját szobámban. És mivel ilyen jó hely, ezért szívesen is tartom rendben, odafigyelek rá.
Ellenben az albérlet szűk, zsúfolt, a lehető legkevésbé praktikus, szar belsőépítészeti megoldásokkal. Ezért baromira nincs motivációm ahhoz, hogy mondjuk nekiálljak mosogatni a szűk, egyszemélyes, sötét konyhában, a falat nézve. Meg nem esik jól úgy főzni, hogy nagyjából másfél méter hosszú pult áll rendelkezésre, és ha elkezdek mondjuk pizzatésztát nyújtani, akkor tényleg semmi más nem fér el rajta.
Egy kávégépet se tudok venni, mert nem tudom hová rakni. Kávégépet... basszus, egyszerűen ha az Ikeába elmegyünk, egy bögrét se tudok venni, mert nincs neki hely.
Szóval így nem csoda, hogy semmi motivációm szépen, rendben tartani az egészet. Attól még, mert elmosogatok, nem lesz szebb, és nem lesz sokkal nagyobb a rend, mivel ilyen kicsi helyen nem lehet rendet tartani, úgyis rendetlenségérzete lesz az embernek. Rossz érzés ilyen környezetben tevékenykedni.
Úgyhogy én már annyira vágyom egy saját helyre, hogy szinte fáj. Ahányszor körülnézek a lakásban, vagy kimegyek a konyhába főzni, mindig az jut eszembe, hogy baszki, hogy lehetett ilyenre megcsinálni ezt a szerencsétlen lakást, amiben egyébként annyi lehetőség lett volna... Egy lakásmerénylő a főbérlő, komolyan. Arról nem is beszélve, hogy nincs leszigetelve a kurva lakás, szóval a januári -20-tól gyakorlatilag egy csupasz téglafal választott el minket. Merthogy a bérház padlásterében van a lakás, és így kilóg a tetőből. Szóval nincs szomszéd körülöttünk, csak alul, de ott se laktak most a télen. Úgyhogy a szigeteletlen lakásban, egy tönkremenés határán lévő konvektorral húztuk ki a telet. A szobában 17-18 fok volt, a konyhában és a fürdőben, mivel ott nincs fűtés, 13. És mivel ilyen remek a lakás hőháztartása, azok a falak, amik nem a szobához tartoznak (mert ott ugye van "fűtés") úgy penészednek mint a rosseb.
És a főbérlő ezt komolyan gondolta, hogy akkor ez így egy korrekt élettér. Ő építtette. Ő élt benne tényleg, évekig. Így.
Mondjuk mi is.

Most ez így tényleg szarul hangzik, meg amúgy szar is nagyon. De még mindig ez a lehető legjobb, ami jelen pillanatban elérhető. A főbérlőt két éve nem láttuk, csak e-mailben és telefonon kommunikálunk, nem hisztizik semmiért, nem emelt árat amióta ott lakunk, pedig már a duplájáért is kiadhatná a lakást. Konkrétan aprópénzért lakunk a Margit híd budai hídfőjénél, a mai albérletárakhoz képest.
Úgyhogy ha ebbe belegondolok, elkezdem magam szarul érezni, amiért így beszélek a lakásról, de az a helyzet, hogy attól még, mert rendes a főbérlő, és kurvanagy szerencsénk van vele, a lakás nem lesz jobb.
Úgyhogy lassan 6 év ott lakás után már igazán nagyon vágyom egy saját helyre, ami nincs elbaszva, és praktikus, és szép, és világos, és tágas. És lehet benne agarat tartani.
Mert ez most a tipikus "megteszi" szituáció, amikor ja, igen, lakunk benne, berendeztük olyan otthonosra, amennyire lehetett, kötődünk is a helyhez, de közben kurvaszar. De megteszi. Csak 6 év "megteszi" után  az ember már szeretne másban gondolkodni. Olyanban, ami jó, és nem csak szükségmegoldás. Nem tudom, ez mikor és mitől fog változni.

Amúgy itt lakunk:


2016. december 29., csütörtök

summary II.

Ha már összegzek, amit eddig amúgy szerintem nem csináltam, akkor átgondolom az idén hallgatott zenék és nézett sorozatokat is.

Idei zenei felfedezésem a Modest Mouse, ami jelenleg az ultimate kedvenc zenekart testesíti meg számomra. A már 10 éve kedvenc Arctic Monkeys mellett belépett a színre, és míg az AM tulajdonképpen végigkíséri a felnövésemet, addig a Modest Mouse a jelenlegi én-re reflektál, és jelenleg én nagyon ez vagyok.



Sorozatok terén pedig elég egyértelmű négy választásom van, ezek a Planet Earth, Westworld, Aranyélet és a The Young Pope. Ez utóbbi nézése még folyamatban van, kb a felénél járok, és szerintem mestermű.



Tényleg, nem is lehetne ennél jobb sorozattal zárni az évet.

summary I.

Amúgy MM mémje kapcsán gondolkoztam el azon, hogy mégis hány könyvet sikerült idén elolvasnom. Szerencsére a molyon vezetem az aktuális olvasmányaimat, úgyhogy elég volt ott megnézni, és az eredmény 34 (még 2016-ban 35 lesz belőle, mert a Franzennek már a kétharmadánál járok). Szóval 35, ez azt jelenti, hogy átlagosan 10 naponta olvastam el egy könyvet.
Ebből a 35-ből 19 szépirodalom, a többi meg scifi, meg ilyesmik. Igazából ez elég szépen leírja az olvasási szokásaimat - általában egy-egy megterhelőbb könyv után szeretek valami "tét nélkülit" olvasni, ami intellektuálisan-érzelmileg-stb nem rángat meg.
Mert amúgy tényleg vannak könyvek amik szétszednek, mondjuk Colm Tóibín-től a Mária testamentuma, vagy Knausgård-tól a Halál, vagy Sjón-tól a Cethal gyomrában, illetve a most is olvasott Franzen - Javítások. Talán még idefér Bakker-től az Iker.
Azt hiszem, idén ezek a számomra legtöbbet adó és jelentő szépirodalmi könyvek.
Legkevésbé maradandó szépirodalmi cucc talán Kemény István Kedves Ismeretlenje, ami lehet, hogy sokak számára szentségtörés, de számomra ez egy modoros, didaktikus és lapos sztori volt, amit nem tudtam végigolvasni (nagyjából a kétharmadánál megakadtam).
Ami az egyéb kategóriát illeti, nagyon sokáig velem lesz Dan Simmons-tól az Ílion (elképesztően zseniális könyv), és... és nagyjából ennyi.

Igazából elégedett vagyok az idei olvasmányaimmal. Talán jobban meg kéne fontolnom, hogy egy jelentéktelen krimi helyett ne vegyek-e ki a könyvtárból inkább valamit, amiről sejteni lehet, hogy nem felejtem el egy héttel az olvasás után. Hogy legyen értelme, és ne csak üres agypihentetést jelentsen az elolvasása, hanem a pihenés mellett adjon is. Ahogy a mostani kis összegzésemből is látszik, több szépirodalmi mű is velem maradt, még most is agyalok rajtuk olykor, de egyéb kategóriából csak az Ílion jött velem. Ezt érdemes átgondolnom.



Jó, persze most már Budapest nélkül se érezném jól magam, úgy beágyazódtam szociálisan, meg amúgy is, nem véletlenül vagyok ott, például itt a faluban nincs egyetem, for starters.
Másrészt meg az egész programozni-tanulásnak az lenne a legnagyobb hozadéka, hogy talán pár év múlva helyhez nem kötötten tudok majd létezni, és akkor annyiszor jövök szarvast nézni, ahányszor akarok.

2016. december 9., péntek

another branch on the tinder-bound tree

Épp a ruhatárban ülök, baromira elfáradtam. Egy átlagos, semleges előadásnál a bevételünk olyan 7-9ezer ft szokott lenni. A népszerű előadásokon (Pintér Béla, Schilling Árpád, ilyen kaliberű cuccok) olyan 17-19ezer, és akkor már kezd az ember megszakadni. Ma Mundruczó darab van, és 29 ezer lett a vége. Fuck me. És holnap is ezt játsszák, és holnap is én jövök.

Tegnap az egyetemen a szakkolis filmklubon voltunk D-vel, időnként el szoktunk menni mert általában nagyon jó cucc. Ilyenkor egy szűk csoport összejön, mondjuk 10-15en, minimum névről mindenki ismer mindenkit, van limonádé, mandarin, popcorn. Tegnap a Driftert néztük, ami egy városlődi cigány srácról szól, ilyen féldoku, szóval a sztori tulajdonképpen igaz, csak minimális keret van hozzá. Nagyon fura volt nézni, mert én is a környékről származom, és minden egyes utca, iskola, hely ahol forgattak, ismerős volt. Egy telefonfülkéből konkrétan megmondtam, hogy az az ajkai kórház előtt van. Másrészt a szereplők közül is van akit névről ismertem (vagy még az is előfordult, hogy régen apa osztályába jártak és én írtam be a naplóba a jegyeiket, stb), vagy az egyik gyerek a suli folyosóján a volt osztálytársam öccse... És mindezt a lágymányosi campus alagsorában, a könyvtár előtti térben ülve néztem. Nagyon fura. Néha még gondban vagyok a "két életem" összeegyeztetésével, mert nagyon más a közeg.
Eleve az egész szocializációm fura volt mert bár diplomás értelmiségi szülők első gyereke vagyok, de a barátaim gyakorlatilag kivétel nélkül rossz helyzetben lévő családok gyerekei voltak. Jó vegyes társaság voltunk, de értelmiségi családból csak én jöttem.
Na és velük töltöttem az életem gyakorlatilag első 10 évét. És kurvajó volt. És azt hiszem, elképesztően sokat alakított ez rajtam a jó irányba. Nagyon nagy helyzeti előny ez, ha már az ember szociológusféle..
..például segít abban, hogy ne mondjon olyat, hogy a filmen látható család, meg úgy általában ez a társadalmi réteg (gy.k. nem a cigányok, hanem a nem teljesen deprivált, de marginalizálódott emberek) esetében a szűkebb szókincs, a nem cizellált és árnyalt, hanem lényegre törő, legtöbbször katasztrofális kifejezésmód igazából tök jó, mert sokkal őszintébb így az életük, mint egy közép-, de főleg felsőbb osztálybeli családnak. WTF. Értem én a jószándékot, de baszki szociológus hallgatóként ennyire leereszkedő, paternalista, szarmány dumát tolni elég gáz. Van erre egy rendkívül jó antropológiai kifejezés, azaz idea, a "nemes vadember", a bon sauvage, ami tulajdonképpen Rousseau-tól eredeztethető. Na az pont erre illik. És ez szociológusként ciki.
Ez az idea arról szól, hogy az ember igazából tiszta és őszinte lélek, csak a civilizáció béklyói, a modern society mételye miatt őszintétlenné és boldogtalanná válik. Most nem célom azzal vitatkozni hogy a modern társadalomból mennyi felesleges baromság ered, ami tényleg megkeseríti a jó polgárok életét, mert ezzel abszolút egyetértek. Amivel nem tudok egyetérteni, ahogy már az előbb is kifejtettem, hogy a tanulatlanságból eredő, nevezzük úgy, hogy nyelvi és viselkedésbeli hiányosságok valójában elősegítik az őszinte és sallangoktól mentes emberi kapcsolatok létrejöttét. Bullshit. És amellett, hogy bullshit, xenocentrikus nézet, még arrogáns hozzáállás is.

Ja, szóval egy szociológusnak ilyet nem vóóóna szabad.
Na és ezt kezdtem el mondani az előbb, hogy mivel én ezekkel a gyerekekkel nőttem fel, teljesen autentikusan mozgok abban a világban is, nekem erre nem kell külön rájönnöm. Hogy miért hülyeség a fent leírt hozzáállás. Sőt, én lehetek az, aki amúgy sosem szól hozzá tulajdonképpen semmihez, de most, amikor már nem bírtam tovább hallgatni ezt a faszságot, de tényleg, amikor elkezdi valaki tényleg totál jószándékból mondani, hogy hát igen, igazából a felsőbb társadalmi rétegnek ez milyen szar, meg nekünk milyen szar, hogy mi nem tudunk ennyire őszintén és social barrierek nélkül érintkezni egymással, na hát akkor elborult az agyam. És akkor én voltam, aki somolyogva megmondtam, hogy mekkora hülyeség és nem tisztességes dolog így túl-szentimentalizálni és túlidealizálni a látottakat. Mert ők is csak emberek. Nem bon sauvage. Ember. És az, hogy ők így beszéltek egymással, nem a társ.osztálynak tudható be, hanem annak, hogy pont Ricsi és a családja így kommunikál egymás között.

Fú. Na. Nem pont erről akartam amúgy írni, de ez is jó.

Szóval ezt elmondtam, vitatkoztak velem, de tényleg egyszerűen meddő vita volt, mert én voltam abban a helyzeti előnyben, hogy a látott közegben nőttem fel.
És akkor most keretes szerkezetként visszatérek arra, hogy mennyire különleges, ha az ember több környezetben is teljesen otthonosan mozog. Ha ennyi látásmódot tapasztal meg. A skála gyakorlatilag két végpontjáról is. Mert vannak súlyosan deprivált ismerőseim, illetve a szociológus elit krémjéből is számos embert ismerek. És nem is az van, hogy előbbiből van mondjuk két ismerősöm, utóbbiból meg száz, hanem nagyjából kiegyenlített az arány. És mindenhol otthon érzem magam, és úgy is kezelnek, mintha hazajönnék. És ezt nem cserélném el semmire.

2016. október 8., szombat

"Készülődik a LOVASÉRTELMISÉG. Tartozzon Ön is közéjük."

És azt tudtátok, hogy van olyan szak, hogy hippológus?

Mármint hogy lótudós-szak?

Mert ezek szerint négy szemeszter alatt tudósa lehet a lovaknak bárki. Egymillió forintért, nyilván.
Nyilván ha kereslet van valamire, akkor kínálat is lesz rá, és ha valakik el akarják hinni ezt a szöveget, hogy négy félév teszi a lovasértelmiséget, meg a lovak körüli munkákban jártasságot, és fizetnek mindezért fejenként egymillió forintot, akkor hülye az egyetem, ha nem indít ilyet.
Egyáltalán mi az hogy lovasértelmiség? Van biciklisértelmiség is? Meg zenészértelmiség?
Mézesmadzagnak nyilván kiváló a magára és státuszára "igényes" lótudományra-vágyóknak. Mert így nem egyszerű, OKJ-s (vagy neadjisten anélkül operáló) lovastanár leszel, hanem diplomás! Az már talán lényegtelen is, hogy nincs különösebb felvételi követelmény ahhoz, hogy lótudós legyél, nem kell tudni lovagolni, nem kell tudni lovakkal bánni, elég, ha van már egy alapképzéses diplomád. Bármiből.
Viszont cserébe négy szemeszter alatt lovastanárrá képeznek, bizony. Azaz tartalmilag nem, de a hippológus végzettséget edzői regisztrációhoz szükséges képzettségi szintként fogadja el az MLSZ. Szóval ahhoz, hogy felvegyenek, nem kell tudnod lovagolni, de két év múlva, ha úgy kívánod, elkezdhetsz oktatni. Kinek kell itt sokéves lovas tapasztalat? Kinek kellenek semmitmondó versenyeredmények? Elég, ha kinn van a falon a hippológus diplomád. Mindenki tudni fogja, hogy alkalmas vagy lovastanárnak.
Egyébként egy szemeszter a hippológus-szakon két hétig tart, a négy szemeszter (nyolc hét) összesen 422 órát ölel fel. Tulajdonképpen úgy működik, hogy minden nap más-más lovas szakág képviselőjét keresik fel, mondjuk a western-reining képzést a Silverado Ranchon, a díjugratást Bábolnán "sajátítják el", egy teljes délutánt, vagy napot rászánva. Természetesen alapvető lóismereteket is tanulnak még az első félévben, például a ló takarmányozását 2016. március 7-én tanulták meg, a lovak gyógyszerezését és mérgezéseinek megelőzését pedig 2016 március 10-én, délután. Szóval nagyon sokrétű tudásra tesznek szert ezalatt a 422 óra alatt.

Ja, azt meg se említettem, hogy 2010 óta létezik a szak, és kiemelten koncentrálnak a Nemzeti Lovasprogramban való részvételre alkalmas személyek kinevelésére. És a képzés hangsúlyos részét képezi a pályázatírási gyakorlat. Aha! I see what you did there!

Egyébként azon kívül, hogy kontárképzőnek tartom, nincs vele problémám, akinek van rá pénze, és bekajálja ezt a lovasértelmiség meg lótudós cuccot, az csinálja, egy biztos, jól fogja magát érezni közben, és pár órára betekinthet az egyes szakágak működésébe, kicsit megkarcolva a felszínt. Ami viszont enyhén felháborít, az az, hogy ilyen nyolchetes, oktatásnak tűnő bullshittel bárki "képesítve" lehet arra, hogy oktasson. Mert az oktatás óriási felelősség. És olyat még nem láttam (szerencsére, bár nyilván sok ilyen van), hogy mondjuk a nyolc hétig lovagolni tanuló ember akár csak terepre kimehessen egyedül. Hogy egy nyolc hétig lovagolni tanuló ember stabilan kezelni tudjon egy lovat, bármilyen szituáció merül is fel. Hogy kapjon bármilyen lovat, legalább egyben szálljon le róla (és ne azért, mert a ló úgy döntött, hogy ő most leszáll). Ilyen egyszerűen nincs 422 óra alatt.
Olyan sincs, hogy ennyi idő tanulás után bárkire rábíznám a lovamat mondjuk két hétre. A lovak viselkedését, kezelését, a velük való munkát baromi hosszú évek alatt tanulja meg az ember, és olyan sincs, hogy már mindent tud.

Szóval ez, hogy nyolc hét alatt lótudós, meg lovasértelmiség (jó, ez nem csak ebből a szempontból hülyeség), na ez egy érdekes dolog.

2016. szeptember 15., csütörtök

birthmarks and the void they leave

Egyébként múlt hét szerdán "műtétem" volt, ugyanis leszedettem az arcomon lévő anyajegyet. Nehéz döntés volt. Azaz nem is. Hm nem tudom... Csak ez egy olyan anyajegyem volt, ami nagyon meghatározta az egész arcomat, tök aszimmetrikussá tette és ezt nagyon szerettem, meg hát alapvetően egy markáns attribútuma volt a megjelenésemnek. Viszont kb 6 éve elkezdett nőni, és a sima, lapos, bőrből nem kiemelkedő folt helyett egy kiemelkedő és nagyobb anyajegy lett belőle. Mondom, ezt kb 6-7 év alatt, szóval nem volt ilyen brutális ütemű növekedés. De azért most már zavart. Viszont közben meg szerettem, mert nyilván hozzátartozott a megjelenésemhez. De úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek, és elbúcsúztam tőle, és múlt hét szerdán volt a műtét. Tegnap meg ahogy hazajöttem Budapestről, bőröndöstül mentem be a kórházba, szóltunk a plasztikai sebésznek, hogy helló, megjöttem, és kikapta a varratokat. Most le van ragasztva ilyen sebösszehúzó tapasszal, amit még egy napig fent kell hagyni, aztán az arcom karaktere új, tiszta lappal kezdhet.
Még nem is láttam magam úgy, hogy nincs ott semmi. Mert amikor varratok voltak a helyén, akkor is az agyam érzékelte, hogy van ott valami, tehát nem volt feltűnő, hogy amúgy nem az a folt van ott, ami amúgy szokott lenni.
És kvázi ilyen fantomtestrész lett belőle amúgy, mert amikor mondjuk így végigsimítok az arcomnak azon a felén, akkor az ujjaim felkészülnek arra, hogy ott kell lennie valaminek, de érintés közben ugye nincs ott semmi, és nagyon meglepődik az agyam.
És tudom, hogy röhejes kicsit, de félek, hogy így nem lesz karaktere az arcomnak. Na mindegy. Majd meglátjuk. 


2016. szeptember 6., kedd

nyárutó + mamáék


Csili végre egyszer hajlandó volt a fényképezőre nézni miközben fotózni akartam 
Főtt krumpli, amit házi fűszervajjal (vaj, fokhagyma, petrezselyem, só, bors) pácoltam be, aztán betoltam a sütőbe amíg meg nem pirult.

Mostanában a mi- és a mamáék háza közötti kőkerítésen (mifelénk bástya a neve) szoktam olvasni-borozni




Egyébként tegnap ideutaztak mamáék, megnézni a házat, és mindketten le voltak nyűgözve és nagyon várják már a költözést. Nem semmi 80+ évesen egyrészt elköltözni, másrészt tök más életstílusra váltani - váci panelből ide falura, kertesházba 4000 négyzetméter udvarral. És akárhogy is nézzük, háztól-házig körülbelül 210 km a távolság. Nekem most, ennyi idősen borzasztó lenne, ha valamiért eladnánk ezt a házunkat, nemhogy 86 évesen teljesen otthagyjak mindent. Jó, nyilván ide jönnek a szomszédba, sőt, az egésznek ez volt az apropója, hogy majd akkor így tudunk rájuk figyelni, na de akkor is. Nagyon tiszteletreméltó az elhatározásuk, meg az egész ahogy ezt kezelik.
Persze nagyon jót fog tenni nekik, hogy ennyi idősen így megújulnak, megújul az életük, mert a monotónia nem ad semmi motivációt másnapra. Mama pont mesélte, hogy nekik már nem nagyon van különbség hétköznap meg hétvége, karácsony meg nem karácsony között, mert beálltak egy napi rutinra, és azt csinálják már istentelen hosszú ideje, szóval minden nap tökéletesen ugyanolyan, azzal a különbséggel, hogy mit főz a mama ebédre. De ennyi. Szóval biztos hogy hihetetlen lelki és fizikai felfrissülés lesz ez a váltás. Papa már azt tervezgeti, hogy hova ássa majd a konyhakertet, a mama meg megcsinálta papírból az alaprajzot, meg az összes bútoruknak a méretarányos mását, és otthon azt rendezgeti, hogy hogy kéne berendezni a lakást.. Szuper, hogy már ez az előkészületi folyamat is ennyire változást hozott a mindennapjaikba. Van min izgulni meg gondolkozni, beszélgetni...
Igazából a ház október végére beköltözhető lenne, de a mamáék pénzének kímélése érdekében lassítunk a tempón, de jövő ilyenkorra elméletileg már itt fognak lakni :)
Most verték ki az ablakoknak a helyét, haaatalmas déli és nyugati fekvésű ablakaik lesznek. A konyhapult például kapásból két ablak előtt kapott helyet, az egyik déli, a másik nyugati, és gyönyörű lesz a kertre kilátni onnan. Minden akadálymentesítve lesz, hogy ha esetleg kerekesszék is kell majd a későbbiekben, az is elférjen, meg lehessen úgy is zuhanyozni, szóval küszöb nélküli zuhanyfülke, lenyitható székkel, sok kapaszkodóval, el vagyok ájulva komolyan, milyen jó lesz.
Az egyetlen, amit nehéz lenyelnie a családnak az a mamáék úgymond konzervativizmusa, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak. Hogy a nagyjából 30 év panel-élet után ragaszkodnak a szőnyegpadlóhoz, ragaszkodnak a hagyományos értelemben vett ablak-koncepciókhoz (értsd: nem akart a papa egy óriási, két méter széles ablakot, holott kellett volna annak érdekében, hogy igazán világos legyen a szoba, hanem helyette inkább két kisebbet; a mama pedig a konyhába nem akart sarok-ablakot, pedig milyen király lett volna valami ilyesmi ablak). Vagy például, hogy a jelenleg legnagyobb szoba üvölt egy amerikai konyhás nappaliért, tényleg, egyszerűen ahányszor belépek, kb sírvafakadok, hogy milyen fantasztikus hely lehetne ebből a szobából, meg mindenki aki látja, ezt kérdezi először, hogy ugye itt az lesz? Hát nem. De amúgy a mamáék is érzik ezt, meg nekik is tetszene, csak amikor így elgondolkoznak rajta, kb látni az arcukon ahogy küzd bennük a megszokás meg az, hogy milyen fasza dolog lehetne ebből, és látni ahogy a megszokás győz. Na de szóval ezt ők is érzékelik, és az lett megbeszélve, hogy gipszkarton fallal lesz leválasztva a konyha meg a nappali egymástól, és akkor bármikor vissza lehet csinálni. Szóval vannak ilyenek. Meg amikor lehetőség lenne arra, hogy a fűtéscsöveket úgy vezessék, hogy a padlón érezni lehessen a hőt, kvázi padlófűtés-szerűen (nálunk is így van), akkor azt mondják, hogy nem, mert hallották, hogy attól szilikózist lehet kapni (az mindegy, hogy még ha lenne is rá esély, az ő életükben ez biztos, hogy nem következne be, mert annyira hosszú a kialakulás folyamata). Szóval ilyenek.
De egy szavunk sem lehet, mivel egyrészt az ő házuk lesz (mi csak szeretnénk olyan opciókra is rávilágítani, ami amúgy nem jutna eszükbe - mivel nem tudják, milyen lehetőségeik vannak), másrészt meg a lényegi részét az egésznek (KÖLTÖZÉS 86 ÉVESEN) rendkívüli rugalmassággal kezelik.
Szóval hajrá mamáék!

2016. augusztus 17., szerda

windhunde

Elhatározásra jutottam egyébként. Elég hosszú idő alatt, de végül megérett bennem, hogy kell egy kutya. Mármint nyilván otthon vár a Csili, de szeretnék magam mellé is egy kutyát. Akivel a Budapesti, azaz az itthoni, meg az otthoni életemet is megoszthatom. Ez nem egy rövidtávú terv, mivel 34 négyzetméterre nem suvasztanék be még egy lelket, plusz valószínűleg a főbérlő se örülne túlságosan (bár neki kb minden mindegy, szerintem nagyjából két éve nem is láttuk). De ha valamiért valamikor nagyobb lakásba kerülünk (amire van esély), akkor belevágunk.
D-vel sokszor átbeszéltük ezt, mert az a helyzet, hogy ő nem igazán igényli az állatok társaságát, hiszen a Margit körúton nőtt fel, a legnagyobb állat meg, amivel huzamosabb ideig együtt élt az a degu volt (annál értelmetlenebb dolgot...). Szóval tőle idegen az ilyen kutyás késztetés, de a Csilikét például nagyon szereti. Azt mondja mindig, hogy nem szereti a kutyákat, mert alávetik magukat az embernek, meg szolgalelkűek, DE a Csili az más, az egyéniség, stb. Erre mondtam neki, hogy ezt konkrétan rasszizmusnak nevezik, amit csinál, úgyhogy gondolja át mégegyszer. Mert hogy nyilván minden kutya más, és elég nagy bullshit, hogy szolgalelkűek. Ilyet csak az mond, akinek sose volt kutyája. Mint pl neki.
Szóval sokat beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy ő is szívesen látna egy kutyát köreinkben, és az lett a döntés, hogy ha lesz, akkor agár lesz. Az agarakhoz engem nagyon régóta egész különös vonzalom fűz, D pedig azt mondta, hogy ha már kutya, akkor legyen agár. Nekem az agarakon belül a galgo a szívem csücske, de tulajdonképpen rohadtul mindegy. Csak legyen.
Természetesen nem vennénk, hanem a fajtmentéstől fogadnánk örökbe. Rendszeresen nézem a fb oldalukat, és a szívem szakad meg, hogy most még nem aktuális a dolog.
Világ életemben pulink volt otthon, abból három is (meg amíg baba voltam, egy német vizsla), úgyhogy azokhoz vagyok szokva, ami szerintem kutya-körökben remek edzésnek minősül - nem hiszem, hogy van a pulinál randomabb kutya, őket tényleg tanulni kell. Mi meg belevágunk valami újba, és agarasok leszünk :) Majd egyszer. Remélhetőleg hamarosan.






2016. augusztus 5., péntek

Itt vagyok egyébként, élek, bár ez nem mindenkiről elmondható és talán ez is közrejátszott abban hogy már majdnem két hónapja hallgatok. Anya nagynénje, azaz nekem csak "Jucimama" meghalt, körülbelül másfél év rákkal való küzdelem után. Június 26-án. Igazából nem volt nagy meglepetés senki számára, mármint egyszerűen nem lehet nem észrevenni ha valaki 100 kilóról 50-re fogy a kemótól meg a ráktól, egyre merevebb a tekintete, egyre jobban kidüllednek a szemei, az egész arcberendezése felkészül a halálra, és elkezd befelé élni.
Ez volt már pár hónapja, és szerintem ezt az utóbbi néhány hónapot aki tényleg szerette, már azt kívánta, hogy bárcsak ne lenne, bárcsak vége lenne mert ez méltatlan a mamához, hogy így kell élnie. Azt hiszem, rohadt nehéz azt mondani egy szerettedre hogy mostmár menjen el, legyen vége, haljon meg, mert egyszerűen látod hogy minden lélegzetvétel szenvedés és már ő se akarja ezt és azt kérdezi az amúgy orvos anyádtól, hogy "meddig tart ez még?..."
Egyébként azt hiszem, pont ezért tudtam magamban viszonylag hamar helyrerakni ezt az egész történetet, mert a mama nem ilyen volt, a mama mindig vidám volt, meg szarkasztikus, mindig hahotázott, ilyen göcögősen, cinkos szemekkel, meg tekerte a cigit, meg mindig győzött römiben, mert kanyarpillantása volt és mindenkinek tudta milyen lapjai vannak éppen, mert valahogy belátott, és senki se tudta, hogy csal-e, és nagyon szerette a jó limonádét meg a tengerpartot, és egyszer elvitte az egyik fia bulgáriába a partra és azóta is azt emlegette. A mama nem volt képzett, de nagyon intelligens volt, és hihetetlen meglátásai voltak, és a mama nem volt tipikus nagymama ősz hajjal meg otthonkával, mert vörös haja volt és kábé egész nyáron fürdőruhában mászkált a kertben, és szerette a pajzán vicceket, és mindig ökölnyi méretű szilvásgombócot csinált amikor mentünk, szilvásgombóc és babgulyás volt mindig a menü amikor meglátogattuk, és egyébként az ő felügyelete alatt készült a legjobb hallé szeged környékén, mert ötvözte a tiszait és a bajait, és mindig pontozással zárult a halászleves ebéd, és sose adott tíz pontot. A mama nem volt tipikus nagymama, és pont ezért borzasztóan ragaszkodtam hozzá. Olyan volt mint egy ember, nem pedig mint egy nagymama-skatulyából előhúzott valaki. Volt, hogy káromkodott, volt, hogy szexújságot találtam náluk, de a nagymamám volt és imádtam őt.
Kiskoromban mindig mentünk ki az utcára ha jött a family frostos, és vett nekem kaktuszfagyit, vagy mini magnumot, meg csinált kekszes sütit, aminek a receptje remélem, megvan valahol. Szilveszter másnapján őt hívtam fel, hogy hogy kell lencselevest főzni, minden ilyenért őt hívtuk, ő volt az ügyeletes szakács a családban, pedig apa zseniálisan főz, de még ő is felhívta mindig. "Júlia nagyasszonyom, hogy készül akkor az a hallé?"
Amikor a mama meghalt, a papa egy hétig semmit nem evett. Utána csak akkor volt képes leerőltetni a torkán pár falatot, egy bögre tejet, sportszeletet, ha volt ott vele valaki. Aztán tartottunk egy megemlékezést tágabb családi körben, és grilleztünk, meg volt sok süti, és öröm volt látni, hogy ahányszor a papára néztünk, mindig tele volt a szája. Azóta egész jól van, de most aludni nem tud. Felmerült, hogy eladnák a házat, és megvennék a másik szomszéd házat itt mellettünk (ugye az egyik szomszéd házat apa szülei vették meg), de nem tudtuk, a papa vajon mit szólna, és azt mondta, hogy "mégis mit csinálnék én itt?", nem akar ott maradni, szeretne idejönni, főleg, hogy "Juci oda akart menni, úgyhogy én oda is megyek". Szóval most úgy rendberakta a kertet, mint még soha az életben, pedig egyébként kertész, és mindig pikkpakk volt az udvaruk, és hamarosan felkerül a ház hirdetése valami ingatlanos oldalra.
A mama minden szombat délelőtt telefonált, és fura, mert még mindig, ha észreveszem, hogy szombat koradélután van, eszembe jut, hogy hívott-e már a mama? És sajnos nem hívott.
Szóval Jucimama meghalt, és nem szépen halt meg, és ez fáj. És emlékezni fogok rá, hogy nézett ki amikor utoljára láttam. És nem fog jól esni, hogy erre is emlékszem. De emlékezni fogok arra is, amilyen akkor volt, amikor még nem ette a rák, és azt hiszem, elsősorban így fog mindenki emlékezni rá, majd ha egyszer lecsitul a gyászfolyamat. A göcögősen nevető, cinkos tekintetű, ravaszkás mosolyú mama. Aki megint mindenkit rommá vert römiben.
Jövő hét pénteken megyünk Géderlak mellé (innen származik) a tiszapartra. Csak a nagyon szűk család, a papa, a két fiuk, anya és mi. A tiszába szórjuk a hamvait, mert ezt kérte. Aztán ott maradunk estére a parton, sátrazunk, tábortüzezünk és emlékezünk. A fürdőruhás, cigarettázó, óriás szilvásgombócos mamára.

2016. június 2., csütörtök

hosszú

Hát Varsó életem egyik legnagyobb élménye, az biztos.
Múlt hét szerdán mentünk és vasárnap jöttünk vissza, szóval három teljes napot voltunk ott.
Képeim sajnos még nincsenek, ugyanis otthonról elfelejtettem felhozni Budapestre a fényképezőm akksijának töltőjét, és mivel nagyjából egy hónapja töltöttem újra, ahogy az várható volt, már az első napon lemerült, tehát igazából teljesen felesleges volt elvinnem is. Na mindegy, a kezdeti dührohamom után már nem is hiányzott az egész, M úgyis fényképezett.
Szóval négyen mentünk, D, a barátja aki szintén D, és M. Na meg én. A szállásunk egy AirBnB-s lakás volt, hihetetlenül kényelmes és jó, és basszus olcsóbb mint a legszarabb hostel.
A lakás ilyen belváros és külváros határán volt, busszal negyed óra a center, de mi használatba vettük a helyi bubit, és bicajoztunk. Egyébként iszonyatos különbség van a magyar bubi meg a lengyel között, Magyarországon pl zárolnak kb 20ezer ft-ot a számládon hogyha használod a bicikliket, ami ugye pl nem egy alap dolog, mármint hogy legyen 20 ezer forint felesleg a számlán, nekem pl kb kéthavonta fordul elő maximum. Na itt ilyen nem volt, egyszerűen be kellett regisztrálni a telefonszámmal, kapni egy pin-kódot, 10 zloty-t tölteni az accountra (700 Ft) és mehetsz. Ja, az első húsz perc itt is ingyenes, utána egy óráig 70 Ft, aztán 280. De akkor már két órája biciklizel, és nincs az a távolság ami indokolná a két órát. Nekünk az egy napi közlekedés, reggeltől estig megvolt 400 Ft-ból maximum. Ami elég jó, tekintve hogy egy BKV jegy itt Budapesten 350 Ft. Kb amúgy Varsóban is annyi volt (75 perces került kb 300 Ft-ba).
Szóval napi 400 Ft-ból közlekedtünk összevissza, folyamatosan mentünk valahová, teljes természetességgel szelve az utakat.
Varsó egyébként rémesen ronda. Mármint tényleg. Mivel gyakorlatilag az egész város le lett bombázva a világháborúban, az újraépítés tulajdonképpen annyiból állt, hogy teleépítették az egészet panelházakkal. De úgy, mintha Sims-ben kijelöltek volna egy részt varsó bal felső csücskétől a jobb alsóig, és rányomtak volna, hogy PANEL. De mindezt egyébként rendkívül változatos módon követték el, szóval mondhatni mint Gombóc Artúr esetében a csoki, volt itt magas panel, alacsony panel, lépcsőzetes panel, íves panel, fura erkélyes panel, stb, de tényleg a világon mindenféle. Ezek között a belváros egy kerületében elszórva kb 10 felhőkarcoló, köztük ugye a Sztálin torony, ami döbbenetesen magas, illetve sok teljesen üvegfalú cucc. A panelok között. Szóval amúgy fura, meg nagyon eklektikus, de egy idő után megszokja az ember és nem zavaró, inkább érdekes.
Tehát mindenhol panel. Ebből igazából egyenesen következhetne az hogy mennyire szar volt ott lenni, de nem. Ugyanis hihetetlen, de egész Budapestnél is élhetőbb ez a város. Mégpedig több okból.
Egyrészt az utak miatt. Ugyanis az utak legalább 70%-a baromi széles, mondjuk minimum négysávos, de inkább több. Mármint városon belül. És legalább ilyen széles hozzá a járda is. És a lebombázott város miatt valahogy úgy építették be a helyet, hogy nagyon szellősen vannak az épületek, szóval ez a három együtt így olyan óriási térérzetet biztosít, hogy semmilyen szinten nem nyomasztó a városiassága. A hatsávos utakon a forgalom gyakorlatilag elenyészik, de komolyan, szóval simán lehet akár négyen egymás mellett bicajozni az autópálya méretű úton, mert közel s távol egy autó se jön, pedig épp hétköznap késő délután van mondjuk. A forgalom tehát eloszlik, ez mindenkinek jó, autósnak, gyalogosnak, bicajosnak egyaránt. Az épületek nem az úttól három méterre kezdődnek, hogy ne legyen járda, hanem tök random szétszórva vannak, ezért nem tolulnak így föléd, nem takarják ki a napot, és van hely nézelődni. Igazából ameddig a szem ellát.
Például így:

Szóval Varsó nagyon forgalombarát (legyen az gyalogos-, bicajos-, vagy autósforgalom), és tágas. És van még egy dolog, ami nagyon nagyon sokat számít, gyakorlatilag ez a lényeg: Varsóban lépsz hármat és egy parkban vagy. Tömve van parkokkal, de tényleg, az egészen kicsitől a hatalmasig, ami mondjuk kétszer akkora mint a városliget. És egyikből a másikba esel végig, és mind nagyon jól meg van csinálva, igényesen, lakhatóan. Nagyon sok szökőkút, még több vízesés, kicsi, nagy, de közben mégse olyan osztrákos centire nyírt füves dolog, hanem hagyják burjánzani a növényzetet, tök természetesnek néz ki, csak közben odafigyelnek rá - például sehol nincs szemét, nincsenek cigicsikkek (egyébként cigarettázó ember se nagyon), üvegszilánkok, stb. És ez a parkosítás olyan szintű, hogy a paneldzsungelben se tudsz úgy 100 métert menni, hogy ne legyen park. Minden panelkomplexum közepén ott egy óriási zöldterület, tóval, kacsákkal, hattyúkkal, játszótérrel, vízeséssel, stb. És nem pöcegördör funkciót töltenek be mint például sok részén a városliget. Hihetetlenül zöld város Varsó.
Szóval mindez nagyon élhetővé teszi a panelek ellenére. És hiába volt amúgy ronda, hogyha hihetetlenül jól éreztük magunkat ott végig. Mert úgy van megcsinálva a város, hogy a lakók ne csak lakjanak ott, hanem használják is, vegyék birtokba az egészet. Eleve például a Visztula partja az egyik oldalon kb nincs beápítve egyáltalán, hanem fás, homokos terület van ott. Ilyen például az egyik belvárosi híd lábánál (mintha itt a Lánchídnál lenne) egy homokos föveny, ami nagyon nagy, és az emberek tulajdonképpen minden este ott gyűlnek össze. Fiatalok, idősek, mindenki, ülnek a homokban, söröznek, grilleznek(!), tábortüzet raknak(!), napoznak, játszanak, aztán megnézik a naplementét. 

Ez a part volt talán a legnagyobb élményünk a városban, minden este itt kötöttünk ki, közvetlenül a víz mellett. Gyönyörű volt, ahogy ment le a nap a túloldalon, és együtt néztük a másik százötven emberrel, akik ugyanúgy magukat jól érezni mentek oda, és ugyanúgy körbeülve beszélgettek, söröztek mint mi, meg mindenki. Késő este pedig, amikor egyszer átmentünk a bal oldalon látható hídon, akkor csak azt lehetett látni, hogy sok fekete folt (az emberek) ül a földön, és csomó helyen ég a tűz, vagy vibrál a parázs. És ezt is karbantartják egyébként, meg menet közben is osztják a szemeteszsákokat, és mindenki abba pakol, vigyáznak a helyre.
Szóval Varsóban minden megvan, ami Budapesten kihagyott ziccer. Az eszement parkosítás, a folyó emberközelivé tétele - végülis, ha már van, miért nem lehet az élet része is? Ezek mind olyan dolgok, amik javítanák az életminőséget, és igazán jó várossá tennék Budapestet. Én így is szeretem, de annyi és annyi dolog van, ami el van cseszve, pedig amúgy tök egyszerű, meg amit egy mozdulat lenne megcsinálni és mindenki profitálna belőle. Annyira jól esik elképzelni egy olyan Budapestet ahol a rakpart az embereké, és esténként odagyűlik mindenki és közvetlenül a folyóparton lógatja a lábát, nézi a szemközti oldalon a kivilágított várat vagy parlamentet, eszik egy lángost, iszik egy fröccsöt, szól a gitárzene valahonnan, néhányan grilleznek - miért nem lehetett ezt így megcsinálni? Miért kell a rakpart mindkét oldalán legalább négy(!) sávnyi rohadt forgalmas autóúton átverekedni magad ahhoz, hogy aztán három méter magasságból nézhess le a vízre? Alig van olyan része a városnak, ahol kontaktod lehet a Dunával. És ez szerintem borzasztó.
Na de mindegy. A lényeg, hogy Varsó elképesztően profin meg van csinálva és karban van tartva. Az összes panel felújítva, mindenhol a legmodernebb nyílászárók, graffiti alig, inkább street art. És ugye parkok. Meg biciklik. És kevés autó és nagyon nagy terek.
Arról meg nem is beszélve, hogy mennyire olcsó hely Lengyelország. Első este elmentünk a Tescoba, bevásároltunk az égvilágon mindent, megtöltött négy hátizsákot dugig, és összesen 9000 Ft-ot fizettünk. Tényleg röhej. A 3,5%-os tej 140 Ft. A fél literes gyümölcsjoghurt 100 Ft. A teljes kiőrlésű magos kenyér (ami nem ilyen felfújt szar mint itt általában), egész búzaszemekkel 200 Ft. A banán is 200 Ft kilója.
Amúgy arra jutottunk, hogy így érezheti magát egy nyugati turista például Magyarországon. Csak nekünk ebben az érzésben az volt inkább benne, hogy jé, van hely, ahol a mi fos valutánk is ér valamit.
A bubik egyébként elég szerencsétlen állapotban voltak, mondjuk régebbi is a rendszer mint Budapesten, de komolyan egy olyan bicaj nem volt, amin minden működött volna. De így is jó volt, csak akadtak problémák néha. Például volt, hogy az állomás monitorján nem igazán látszottak a számok, szóval nem tudtad, jó számot írsz-e be, vagy volt, hogy nem érzékelte, hogy már visszaraktál egy biciklit (M kapta az sms-t egyik éjjel az ágyban, hogy már 12 órája használ egy biciklit, ugye tud róla, 272 zloty lesz - reggel felhívta az ügyfélszolgálatot, elmagyarázta hogy nem használja a biciklit és már törölték is a hibás összeget), hihetetlen nyolcas van a kerékben, vagy csak nem működik a fék - ami akkor gáz, ha a kontra se megy a sima fékkel együtt. De összességében azért simán használhatóak voltak, csak látszott, hogy itt tényleg kb mindenki ezzel jár, a helyiek is, és nem győzik a karbantartást tempóval.

Az volt nagyon érdekes amúgy, hogy gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy kiléptünk a reptér kijáratán, semmilyen szinten nem éreztük magunkat turistának. Teljesen otthon éreztük magunkat, annyira emberbarát az egész hely. Semennyire nem volt idegen, azonnal be lehetett illeszkedni. Ugyanolyan természetességgel vártuk az adott buszt a reptérről a belvárosba mint egy helyi, bárhová elbicikliztünk térkép nélkül is, keresztül kasul bejártuk a várost, ilyen turistadolgokat tulajdonképpen nem is néztünk amúgy meg, hanem mondhatni négy napig éltünk Varsóban. És ez nagyon különleges élmény, még sehol máshol nem éreztem ilyet, pedig ugyanígy szoktunk felfedezni más helyeket is.

Aztán 27-én, azaz pénteken találkoztam a brazil barátommal, Gui-vel, akit tíz éve ismerek, de még sosem találkoztunk, és aki miatt ugye az egész út létrejött. De erre asszem csinálok másik bejegyzést, mert ez már így is túl hosszú lesz.

A kb 6 fotómból, amit Varsóban csináltam, ez az egyik.