Bellával álmodtam, furcsát, amilyet eddig még nem. Azaz bizonyos elemek megvoltak a korábbi álmokból, de most más is volt még.

Otthon voltam, mentek a mindennapok, és egyszer csak eszembe jutott, hogy Bellát meg kell itatni, és hogy basszus, már több mint egy hete nem adott neki senki inni és szomjazik. Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy a konyhában válogattam a tálak között, hogy melyik elég mély ahhoz, hogy inni adjak belőle a lónak. Végül találtam egyet, és szépen, lassan, sokszor fordulva a kis tállal megitattam. Közben volt a szokásos megkönnyebbülés érzés, hogy a ló van, a ló él. Minden Bellával való álmomban (de ezt már leírtam korábban) megvan ez az érzet, hogy a ló öreg (pedig nem is volt az), hihetetlenül vigyázni kell rá, a vele való idő törékeny, bármikor eltűnhet ez az egész. Nagyon érdekes, de amióta elpusztult, egyszer sem álmodtam azt, hogy lovagolok rajta, mert mindig az van bennem, hogy vigyázni kell rá, nem lehet. És akkor most is megvolt ez a hihetetlen megkönnyebbülés, ami gondterheltséggel is párosult, mert boldog voltam attól, hogy él, viszont közben borzasztó súlya is volt ennek, hogy bármikor eltűnhet az egész.

Miután megitattam, bementem a házba, és jött egy volt gimis osztálytársam, egy lány, ami fura, mert ezzel a lánnyal alig beszéltem, teljesen indifferens volt számomra a léte, de most ő meglátogatott. És beszélgettünk, hogy ki mit csinált az érettségi óta, valahogy úgy volt, hogy kiderült, hogy Veszprémben tanul valami fura dolgot az egyetemen (már nem emlékszem rá, mert valami álombeli nonszensz szak volt), és kiderült, hogy a kispolos tanáraim közül sokan óraadók náluk is. (Egyébként a lány cukrásznak tanult igazából érettségi után.) Aztán ő elindult haza, és mikor kiléptünk az ajtón, furcsálltam, hogy nem kérdez a lóról (a gimiben mindenki aktív tudatában benne volt a Bella), és akkor valahogy összeraktam a valóságból meg az álomból, hogy miért is kérdezne, hiszen mikor a ló elpusztult, másnap az iskolában mindenki megtudta. És itt valami furcsa dolog történt, mert annak ellenére, hogy álmomban rájöttem, hogy a ló már elpusztult, mégis ott volt az udvarban, megitatva, sőt, több másik lóval együtt, amiknek nagyon örültem, hiszen végre lett több lovunk, így tudok menni D-vel meg apával lovagolni.

Hátramentem a karámokhoz, átbújtam a villanypásztor alatt, odamentem a Bellához, és akkor jött anya, és ránéztem, gondolkoztam, és megkérdeztem, hogy csak képzelem az egészet, ugye? Te nem látod, hogy ő itt van, csak én képzelem. És anya bólintott.

Aztán sírva ébredtem.

Este megint Bellával álmodtam, ami nagyon kellemes meglepetésként ért, egyáltalán nem számítottam rá. Már említettem, hogy időről-időre álmodom vele, és ezek az álmok segítenek feldolgozni az elvesztését.

Ez a mostani nagyon élethű volt. És teljesen "magáért való". Nem történt benne semmi, egyszerűen csak volt a Ló, meg voltam én, és mentünk ide-oda a falu körüli erdőkben. A régi útvonalainkon, amiket kívülről tudok a mai napig is. Hol kell figyelni gödörre, hol van vízmosás, vaddisznótúrás, mindenre emlékszem. Maradandó részecskék tizenkilenc év történetéből.

Ahogy mindig is, szőrén mentünk, a lehető legtermészetesebben, most éppen a homokos utakon - a legjobb vágtaútjaink voltak. Hihetetlen páros voltunk azért. Nem is értem azt a természetességet, ahogyan működtünk együtt. Mintha össze lennénk ragadva, amikor lovagoltunk. Mindig szőrén, mindig simulékonyan és teljes elengedettséggel, harmóniában. Ezt mindenki megjegyezte, aki látott bennünket. Mindegy, hogy lépésben andalogtunk, vagy ugrált jókedvében, vagy éppen ötvennel suhantunk valahol a határban, félre sem csúsztam soha. Egész életemben kétszer estem le róla, egyszer pedig vele együtt. Tizenkilenc év alatt. Szuperek voltunk.

Hihetetlen, milyen élethű volt ez a tegnap este. Minden mozdulatot éreztem, minden kanyarnál jött a lendület, az ág elől elhajlás, a térdig feltűrt farmerem, a Ló oldalának izzadt érintése, ami csípi a vádlim, a meleg párolgása, a vágta utáni horkantásai, a lebegő, parádézó ügetése, amit képes egyhelyben is produkálni, ha menni szeretne. Képes volt.

De nem, mert képes, még mindig, hiszen tegnap este is megtette, én pedig élveztem ugyanúgy, és mienk volt az erdő megint.

Nagyon érdekes volt, nagyon valóságos. Annyira valóságos, hogy lelkileg ugyanúgy érzem magam, mint a lovaglásaink után, feltöltve, elégedetten. Csak kicsit szomorúan.

Jó volt újra találkozni. Remélem, hamar összefutunk újra. Nagyon hiányzik.

konyhai aprító

Nagyon ritkán lottózunk, de apa most vett és kitöltöttük. Éjjel pedig azt álmodtam, hogy bár nem a főnyereményt vittük el, de mégis sok sok pénz lett a miénk. És vettünk belőle (többek között) egy lakást D-nek és nekem.

Nagyon jó álom volt, mert küzdünk ezzel, hogy saját lakás kéne. Érdekes, hogy már négy éve lakunk ebben az albérletben, de mostanában jutottunk el oda, hogy nem elég, és többet szeretnénk, sajátabbat - saját lakást.

Egyébként az albérletünk remek helyen van, Margit híd budai hídfő, szép és csendes zsákutcában, csak célforgalommal. Fák vannak, sok bicikli, jó bicajos közlekedés (bár ez most masszívan megkérdőjelezhető a Bem rakparton történő földtúrás miatt) nyáron extra fagyi, Duna egy köpésre. Imádok ezen a környéken lakni. A ház csendes, zöld, biciklis, az emberek jófejek és mosolyogva köszönnek mindig. Ismernek minket, az utcán is észrevesznek akár a pesti belvárosban is. Jó itt lakni.

Az egyetlen, ami kevésbé jó, az maga a lakás :D Kicsi, zsúfolt, borzasztó belsőépítészeti megoldásokkal (D anyukája, aki belsőépítész, csak fogja a fejét mindig amikor szóba kerül, és már körülbelül hatvanszor újratervezte fejben). A mérete még nem is lenne probléma, ha legalább a belső szerkezete jól lenne megcsinálva. Tényleg olyanokkal van gond, hogy hiába lenne szükség rá, nem vehetek magamnak konyhai aprítógépet, mert NEM FÉR EL.

Ezt nehéz kedvelni.

Szóval azt álmodtam, hogy vettünk egy lakást a lottós pénzből, nagyjából ugyanitt, de normális méretekkel és szerkezettel. És ami a legjobb volt, hogy elmentem a teszkóba és bevásároltam az F&F home részlegen mindenféle gyönyörű tányért, poharat, bögrét, minden olyan kiegészítőt, amit olyan szívesen vennék, ha elférne bárhol.
Nagyon jó volt.

álom

Ja, és egyébként még múlt héten szerdán szociálpszichológia kutatásunkkal kapcsolatosan elmentünk hárman egy keresztény ifjúsági szervezet rendezvényére, ami kicsit megviselt.
Ez abban is megnyilvánult, hogy tegnap reggel arra riadtam fel, hogy álmomban keresztények (egy pap utasítására) keresztre akartak feszíteni (mindezt koholt vádak alapján - ezekről a vádakról nem nyilatkoznék), én pedig menekülök ahogy bírok, de a tömeg zombiként jön utánam és mindenki engem akar elkapni és a templom közepén álló kereszthez cipelni.

soñar

Az imént ébredtem, mert megint Bellával álmodtam.

Annyira csodálatos ilyen alkalmakkor "találkozni".

Viszont nagyon érdekes mindig ez az álom (mindig ugyanaz az alapja, csak más a körítés). Mindig az történik, hogy hazamegyek, kiállok a hátsó kapuba (ami a legelőhöz vezet), és reménykedve füttyentek egyet, ahogy mindig is szoktam. Ilyenkor teljesen bennem van az az érzés, hogy lehet, hogy semmi válasz nem érkezik, fel vagyok rá készülve. Viszont mindig jön a nyerítés, hol hamarabb, hol később, és Bella odavágtat hozzám, mint ahogy mindig tette.

Álmomban tudom, hogy Bella már idősebb, és figyelni kell rá, és ez is az egyik oka annak, hogy néha azt hiszem, hogy nem fog visszanyeríteni. De mindig rácáfol erre az érzésre és jön.

Ezen találkozások alkalmával elmondhatatlanul boldog vagyok, ölelem, szorítom, teljesen eksztatikus állapotba kerülök a valóságban is, sírva fakadok boldogságomban és felébredek.

Időről időre megálmodom ezt, és jó ilyenkor tudni, hogy ha létezne bármilyen túlvilág, akkor Bella jól lenne és sokat gondolna rám. Én sokat gondolok rá.