i got inked

Még otthon kicsi D-vel elmentem a ló legelőjére, és ketten kerestünk megfelelő fűszálakat. Végül ő lett a kiválasztott:

Lefotóztam egy fehér a/4es lapon, aztán kifotosoppoltam a képből, és ráraktam egy fehér háttérre. Aztán elküldtem a tetováló lánynak, aki rábólintott, szóval csütörtökön mentem is hozzá.
Előtte volt még, hogy hezitáltam, de soha nem komolyan, csak így ugráltak a fejemben a gondolatok, de mire a tetoválószékbe ültem, tudtam hogy IGEN, ezt akarom, mégpedig nagyon nagyon.
Rögtön előtte a lány végigmutatta hogy milyen színekkel fog dolgozni, meg hogyan fogja ezt meg azt csinálni, és nagyon megnyugodtam, hogy teljesen érti, mit akarok.

Szárad a stencil:

Azért megizzasztotta a minta rendesen a lányt, azt mondta, hogy brutál agymunka, de hogy nagyon szereti az ilyet (az első két alkalommal, amikor mondta, akkor azt hittem, irónia, de kiderült, hogy tényleg szereti). Gyakorlatilag pár milliméterenként meg kellett állnia, megnéznie a kezem mellé rakott stenciles rajzot, amin külön külön jelölve voltak a fűnek ezek a kis bogyói, aztán amikor beazonosította, melyik bogyónál jár, akkor megnézte a kinyomtatott képet is róla, hogy a színeket pontosan csinálja, szóval nem irigyeltem. Másfél óra volt az egész, és a végeredmény ez lett:

Hihetetlenül csodálatosan szép, teljesen odavagyok.
A lány kérdezgette folyamatosan a készítés közben, hogy eddig elégedett vagyok-e, aztán utána is kb tízszer megkérdezte, hogy mit gondolok, de egyszerűen nem tudtam neki mit mondani, mert minden szó olyan bénának tűnt, nem kifejezőnek. Ő pedig olyan csillogó óriási szemekkel várta (tényleg óriási, nagyon szép szemei vannak) hogy tetszik-e a tetoválás, és nyilván látta, hogy baromira kész vagyok tőle, mert csodálatos, de tényleg a legkifejezőbb, amit mondhattam neki, az volt, hogy nem találok rá szavakat.

(Bár most, a varrasodás-hámlás időszakába lépve nehéz visszaidézni, milyen volt, amikor kész lett, de ilyenkor megnézem ezt a képet itt fent - kb két perccel azután készült, hogy kiléptünk a szalon ajtaján -, és mindig csak az jut eszembe, hogy elképesztő)

Szóval eddig alakult rajta a gyógyuló hámréteg, és most láttam reggel, hogy már néhány helyen elkezdett felszakadozni. Nagyon izgalmas, hogy napról napra változik, és igazából az, hogy hogyan néz ki, majd kb két hét múlva derül ki.
Minden nap valami más történik vele, folyamatosan alakul, és mi is összenövünk közben - na nem csak fizikailag, az már a tetoválószékben megtörtént, de mentálisan-lelkileg is.
Amikor kész lett, eléggé elérzékenyültem.
Már kezdem megszokni, bár néha még nem hiszem el, hogy tényleg megcsináltattam, és akkor oda kell, hogy nézzek, de baromi jó érzés.
Az első két napban mindenkinek megmutogattam, D-nek is óránként az orra alá dugtam, ma már tök természetesen kezelem. De azért nagyon sokszor nézegetem :D
(most mondjuk kicsit aggódva, de azt hiszem ez tényleg a hámlási időszak velejárója, hogy UGYE nem így fog kinézni a végére)
(de igyekszem észben tartani, hogy tényleg folyamatosan alakul a kész tetoválás az első hetekben)
(na meg nyilván nem így fog kinézni, ha már lehámlott, mivel akkor már nem lesz ilyen dudoros és töredezett :D)

Na. Szóval van tetoválásom.
Bella már fizikailag is velem van, amíg bőr van az alkaromon.

a tetoválásrúl

Nem tudom azt itt kifejtettem-e már, de nagyon szeretnék egy tetoválást a közeljövőben. Igazából az alkalomra várok, hogy érezzem, hogy igen, ez Az Alkalom, és akkor jöhet. Hogy kicsit szertartásos legyen. Mert maga a jelentése is az lesz.
Nemtudom ahogy így olvasgatok különféle tetoválóművész-nyilatkozatokat, sokan kiemelik, hogy van a szertartásos fajta, jelentéssel teli tetoválás, meg van amit az ember csak úgy magára rak, mert miért ne, na hát én így elsőre a jelentéssel telit szeretném, aztán van egy olyan sejtésem, hogy nem fogok ennél megállni. Nem akarok ilyen feketére varrt alkarokkal működni, de ismerem magam, és valószínűleg olyan dolgokat, amik jelentéssel bírnak számomra és nem csak lélekben szeretném magammal vinni őket, azoknak találnék helyet magamon.
Igen amúgy pont ez az, hogy számomra fontos dolgok fizikai valójukban legyenek velem. Olyan dolgok, amik amúgy nem lehetnek. Például a Bella.
Mert amúgy vele kapcsolatban jutottam erre az elhatározásra. Hogy már (szerencsére, így 6 év után) eljutottam oda, hogy elfogadtam, hogy nincs, és kész vagyok továbblépni. Elfogadtam, bár elképesztően fáj és skizofrén érzés, hogy az életemben a legfontosabb emberek fele nem úgy ismer, mint ami 18 évig természetes volt, hogy mindenki tudta, hogy nekem az életem a ló.
A legfontosabb barátaim ezt az énemet csak az elmondásaim alapján ismerik, és ez baromira szar. Mert közben én nem így élem ezt meg, én még mindig úgy érzem, hogy a ló lételemem, zsigerileg van bennem, hisz amióta megszülettem, a ló volt és én, így együtt - csak most nincs lehetőségem arra, hogy a személyiségemnek ez a része is éljen. Úgyhogy igazából évek óta fél lángon élek, nem tudom megélni a teljes személyemet.
Na de nem ezt akartam mondani, bár azért hozzátartozik a témához.
Szóval a Bella, akit elfogadtam, hogy nincs, de mégis elemi módon része a személyemnek, és olyan erővel hat rám a mai napig, hogy szeretném nem csak mentálisan magammal vinni a mindennapokban, hanem valami fizikai manifesztációjában. És erre tökéletes egy tetoválás.
Mert bár a pénztárcámban egy kis tasakban ott van egy szál a sörényéből, de szeretnék az ideájával fizikailag is eggyé válni, és azt a pénztárcában figyelő sörénnyel maximum úgy lehetséges, ha megeszem vagy nem tudom :D amit meg nyilván nem szeretnék.
Szóval a tetoválás.
Nem szeretnék ilyen obvious Bella-portrét magamra varratni, egyrészt senkinek semmi köze hozzá valójában, hogy nekem milyen kapcsolatom volt/van ezzel a lóval, másrészt meg ez valóban intim dolog, elég, ha én és a hozzám közel állók tudják, hogy mit jelent, ami rajtam van.
Szóval én egy fűszálat szeretnék. Egy réti perjét. Az alkarom belső részére.
Egy ilyen fűszál megtestesítene mindent, ami vele, velünk kapcsolatos. Hiszen a vele levéskor, a lovaglások alkalmával, vagy amikor csak kifeküdtem mellé a mezőre, mindig ott figyelt minket a réti perje, aktív részese volt a kapcsolatunknak, hol én rágcsáltam egyet, már babakoromban, kiskoromban is, amíg figyeltem apát, ahogy lovagol, vagy foglalkozik a lóval, hol pedig ugye a ló. Bármerre is jártunk, sok kilométerre otthontól, mindig volt réti perje, ami az óriási mezőket, dombokat, erdőket, napfényt, könnyű szelet jelentette. Csillogó, nyári, aranyló szőrű sárga lovat, ahogy párolog belőle az izzadsága, és ez az édes szag mindent belengett, még engem is, és hiába fürödtem, nem jött le.
A zabla fémjének az illata, ahogy a savanyú réz-szag, és a fű zöldjének illata keveredik, a bőr viaszos-mézes, csípős szaga, az erdei avar és talaj vizes, szúrós, rothadt és mégis isteni illata. Természetszag. Lószag. Életszag.
És ezt vinném magammal fizikai formában is.
Egy fűszál.
Valahogy így.

rit.kit.tattoo - érdemes megnézni az instagramját

És szeretném, ha valóban egy, a mezőről szakított fűszál lenne rám tetoválva, így, ahogy a képen is látszik. Pont az, pont úgy.

Ezt mindenképp szeretném megcsinálni a közeljövőben. A kérdés, hogy hogyan találok olyan tetoválót, aki hajlandó pont így, egyéb művészeti érték nélkül tetoválni? Hogy pont az elképzeléseim szerint legyen, hiszen itt nem sima rajzról van szó, hanem baromi konkrét és intenzív érzésekről, amik megjelenítése pont ezért kényes dolog. Mert ha nem pont úgy sikerül, akkor borul az egész, viszont cserébe meg csak nehezen korrigálható, ha egyáltalán.


A másik meg, ami nagyon megfogott, azok az egy vonalból kirajzolt minták, egy berlini srác, Mo Ganji csinálja őket. Lehet tőle mintát rendelni, amit aztán elküld, és más tetoválókkal fel lehet rajzoltatni. Na és ha már nem akarok ilyen standard, realisztikus Bellaportrét, ami egy tízes skálán azért legalább kilences mértékben lenne kommersz, lehet, meg lehetne kérni, hogy egy fotója alapján készítsen róla ilyen one-line grafikát. És akkor úgy.
Ez például elképesztően jól nézne ki, talán a kedvenc képem róla:

Vagy ezt, mert ezen látszik az orrcsíkja és az elképesztő tekintete:

És micsoda dolog, apa pont ebben a pillanatban írt facebookon az egyik borítóképemhez, ami egyébként ugyanaz, mint ami itt a blogon a hátterem, hogy küldjem át e-mailben, mert kirakja a hivatalban az irodájába :) Pont akkor, amikor a Bellás pendrive-ot dugtam a gépbe, hogy képeket keressek róla.
Hm. Jó.

yo soy el rey de espana

Vasárnap ismét színházban voltuk, ezúttal D színházi dramaturg nagybátyja szerzett nekünk jegyeket egy olyan előadásra, amire kb lehetetlen jegyet venni, viszont én már hónapok óta vágytam elmenni rá. Szóval végre meg tudtam nézni az Egy őrült naplóját a Jurányiban.

Nem tudom, eleget mond-e az, hogy amint hazaértünk az előadásról, azonnal megnéztem, hátha lehet jegyet kapni egy későbbi alkalomra..

De nem lehetett.

Aztán másnap reggel is megnéztem, hátha, csak úgy vágyakozásból, hogy kicsit fájjon, hogy bazmeg úgyse lehet, és akkora szerencsém volt, hogy éppen aznap reggel nyitották meg a jegyvásárlást a márciusi időpontokra - szóval azonnal vettem is 18-ára két jegyet (bár D még nem döntötte el, hogy meg akarja-e nézni még egyszer, de ha ő nem, majd elmegyek apával).

Egyébként két órával később már egy jegy se volt.

Na szóval ez az előadás eddigi életem egyik legmeghatározóbb és legnagyobb hatást kiváltó színházélménye, pedig azért sokszor járok színházba, sok kurvajó dolgot láttam már (E föld befogad, avagy számodra hely; Parasztopera; Radnóti est; Össz-hang; Godot-ra várva), meg kevesebb szart is (pl. az Olaszliszkai szerintem egy iszonyatosan félresikerült darab volt).

Keresztes Tamás egy igazi zseni, de komolyan, nem csak olyan szuperlatívuszos módon, hanem baszki, ő tényleg az. Mármint ezt így látod. Főleg a Jurányiban, ahol az első néhány sor a színésztől kb két méterre van, szóval ott liheg előtted, a maga teljes valójában, és látod, hogy ez Keresztes Tamás, de közben meg nem ő, sőt, biztos hogy nem ő, mert ő már túllépett egy ilyen határon, hogy ki kicsoda és van-e bárkinek azon kívül élete, hogy most itt ülünk, ő pedig egy másik dimenzióban létezik éppen.

Az előadás során többször álltam a sírás szélén, sőt, azt hiszem az utolsó negyedét már a konstans katarzis állapotában töltöttem, már ha van ilyen. A díszlet (amit amúgy KT tervezett), a zene (amit amúgy az előadás alatt élőben rak össze KT az általa keltett zajokból, zörejekből, hangokból, énekből, beatboxból, stb egy looperrel), a fények, a szöveg, az egész összjátéka olyan hihetetlenül zseniális, hogy a szívednél ragad meg és emel föl az emberiség kollektív tudatának egy olyan szintjére, ami kurvára fáj. És van az, hogy ez fáj, ez nagyon fáj, de közben jó is, és érzem, hogy ez epifánia, és én ezt újra akarom, és sose akarom nem érezni és elfelejteni...

Na. Ilyen ez az előadás.

a mama

Múlt hét pénteken elmentünk elbúcsúzni a mamától. Géderlak mellé, a dunapartra mentünk, mivel Géderről származott. Ikonikus hely az a part anya családjának, mert a mama apukája, szóval anyáék nagyapja egy büfét vezetett a parton, amiből azóta már semmi nincs, de annak idején hihetetlen élet volt ott. Anya meg az unokatestvérei (a mama fiai) az egész gyerekkorukat ott töltötték. A mama pedig azt kérte, hogy ott búcsúzzunk el tőle, így hát a legszűkebb család összegyűlt (a papa, a két fiuk, mi, meg a Géderen maradt család). Úgy beszéltük, hogy éjjelre is maradunk, és sátrazunk-tábortüzezünk egyet együtt. Szóval felvertük a sátrakat, majd a dunaparti naplementében, szemben Paks fényeivel mindannyian elköszöntünk tőle.

Ennél gyönyörűbb időnk nem is lehetett volna ehhez.

Aztán főztünk egy gulyást bográcsban, és éjfélig néztük a hullócsillagokat. Szép volt.

Bellával álmodtam, furcsát, amilyet eddig még nem. Azaz bizonyos elemek megvoltak a korábbi álmokból, de most más is volt még.

Otthon voltam, mentek a mindennapok, és egyszer csak eszembe jutott, hogy Bellát meg kell itatni, és hogy basszus, már több mint egy hete nem adott neki senki inni és szomjazik. Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy a konyhában válogattam a tálak között, hogy melyik elég mély ahhoz, hogy inni adjak belőle a lónak. Végül találtam egyet, és szépen, lassan, sokszor fordulva a kis tállal megitattam. Közben volt a szokásos megkönnyebbülés érzés, hogy a ló van, a ló él. Minden Bellával való álmomban (de ezt már leírtam korábban) megvan ez az érzet, hogy a ló öreg (pedig nem is volt az), hihetetlenül vigyázni kell rá, a vele való idő törékeny, bármikor eltűnhet ez az egész. Nagyon érdekes, de amióta elpusztult, egyszer sem álmodtam azt, hogy lovagolok rajta, mert mindig az van bennem, hogy vigyázni kell rá, nem lehet. És akkor most is megvolt ez a hihetetlen megkönnyebbülés, ami gondterheltséggel is párosult, mert boldog voltam attól, hogy él, viszont közben borzasztó súlya is volt ennek, hogy bármikor eltűnhet az egész.

Miután megitattam, bementem a házba, és jött egy volt gimis osztálytársam, egy lány, ami fura, mert ezzel a lánnyal alig beszéltem, teljesen indifferens volt számomra a léte, de most ő meglátogatott. És beszélgettünk, hogy ki mit csinált az érettségi óta, valahogy úgy volt, hogy kiderült, hogy Veszprémben tanul valami fura dolgot az egyetemen (már nem emlékszem rá, mert valami álombeli nonszensz szak volt), és kiderült, hogy a kispolos tanáraim közül sokan óraadók náluk is. (Egyébként a lány cukrásznak tanult igazából érettségi után.) Aztán ő elindult haza, és mikor kiléptünk az ajtón, furcsálltam, hogy nem kérdez a lóról (a gimiben mindenki aktív tudatában benne volt a Bella), és akkor valahogy összeraktam a valóságból meg az álomból, hogy miért is kérdezne, hiszen mikor a ló elpusztult, másnap az iskolában mindenki megtudta. És itt valami furcsa dolog történt, mert annak ellenére, hogy álmomban rájöttem, hogy a ló már elpusztult, mégis ott volt az udvarban, megitatva, sőt, több másik lóval együtt, amiknek nagyon örültem, hiszen végre lett több lovunk, így tudok menni D-vel meg apával lovagolni.

Hátramentem a karámokhoz, átbújtam a villanypásztor alatt, odamentem a Bellához, és akkor jött anya, és ránéztem, gondolkoztam, és megkérdeztem, hogy csak képzelem az egészet, ugye? Te nem látod, hogy ő itt van, csak én képzelem. És anya bólintott.

Aztán sírva ébredtem.

neszmélyi rosé

Nyugaton a helyzet változatlan :) A hóhelyzet legalábbis. Ezek mind ma reggeli képek, amiket drága szüléim készítettek.

Ez itten az udvar. Bellát oda hátra a kerítés mögé kell elképzelni, ahogy néz befelé..

Már nagyon vágyom ide, de holnap délután megyek is! Mivel kelenföldről megy most minden vonat a dunántúlra, eléggé rá kell készülnöm az indulásra.. Meg is vettem a jegyet előre, majd jól kinyomtatom. Még sose csináltam ilyet, itt az ideje.

négy

Ma négy éve, hogy már nincs velünk.

Ísland og aðrir

355 euró a repülőút Izladra és vissza. Nagy álmunk D-vel. Ott tán még élni is tudnánk.

Lehet, hogy még egyszer... :)

Ma D lefotózott a budai rakparton, a Kacsa utcával szemben. Ez mondjuk semmilyen szinten nem lényeg, csak jött. A kép tetszett, tetszik, jól kifejez a mostani állapotomban, szakaszomban. Ezért úgy döntöttem, hogy leváltom fészbukon a profilképem, ami már 2011 óta ugyanaz, egy kép, amin Bellával vagyok.

Nagy döntés volt, mert hiába nem szeretném szakaszváltásként felfogni, de talán mégis mondható annak. 

De azért szívesebben mondanám azt, hogy ez egy egyszerű elfogadása és adaptációja a jelennek, ami nem végleges, folyton alakul, és most éppen itt tart - ettől Bella nem törlődik ki, a lovas életmód nem törlődik ki, hanem türelmesen vár, és én is várok arra, hogy egyszer újra tudjunk találkozni. Nem egyszer-egyszer lóra ülve, hanem ismét nyakig belemerülve, véglegesen.

down to the shelf, an elf i saw

Ezt meg küldeném speciálba annak aki szereti, meg aki fogékony rá.
D-zene, annyira ő-hangulata van. Vannak ilyen zenék, amiket ő hallgat miközben otthon vagyunk, én meg matatok valami mást, de ő rakja be, és így teljesen hozzá kötöm.

Ajj, most nagyon elkezdett hiányozni. Szeretnék már kettesben gondtalanul elszórakozni, feküdni összebújva, beszélgetni elalvás előtt a sötétben órákig.
Hétfőn reunion. Már várom :)