Saját bloglista

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bella. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bella. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. június 20., kedd

i got inked


Még otthon kicsi D-vel elmentem a ló legelőjére, és ketten kerestünk megfelelő fűszálakat. Végül ő lett a kiválasztott:


Lefotóztam egy fehér a/4es lapon, aztán kifotosoppoltam a képből, és ráraktam egy fehér háttérre. Aztán elküldtem a tetováló lánynak, aki rábólintott, szóval csütörtökön mentem is hozzá.
Előtte volt még, hogy hezitáltam, de soha nem komolyan, csak így ugráltak a fejemben a gondolatok, de mire a tetoválószékbe ültem, tudtam hogy IGEN, ezt akarom, mégpedig nagyon nagyon.
Rögtön előtte a lány végigmutatta hogy milyen színekkel fog dolgozni, meg hogyan fogja ezt meg azt csinálni, és nagyon megnyugodtam, hogy teljesen érti, mit akarok.

Szárad a stencil:


Azért megizzasztotta a minta rendesen a lányt, azt mondta, hogy brutál agymunka, de hogy nagyon szereti az ilyet (az első két alkalommal, amikor mondta, akkor azt hittem, irónia, de kiderült, hogy tényleg szereti). Gyakorlatilag pár milliméterenként meg kellett állnia, megnéznie a kezem mellé rakott stenciles rajzot, amin külön külön jelölve voltak a fűnek ezek a kis bogyói, aztán amikor beazonosította, melyik bogyónál jár, akkor megnézte a kinyomtatott képet is róla, hogy a színeket pontosan csinálja, szóval nem irigyeltem. Másfél óra volt az egész, és a végeredmény ez lett:


Hihetetlenül csodálatosan szép, teljesen odavagyok.
A lány kérdezgette folyamatosan a készítés közben, hogy eddig elégedett vagyok-e, aztán utána is kb tízszer megkérdezte, hogy mit gondolok, de egyszerűen nem tudtam neki mit mondani, mert minden szó olyan bénának tűnt, nem kifejezőnek. Ő pedig olyan csillogó óriási szemekkel várta (tényleg óriási, nagyon szép szemei vannak) hogy tetszik-e a tetoválás, és nyilván látta, hogy baromira kész vagyok tőle, mert csodálatos, de tényleg a legkifejezőbb, amit mondhattam neki, az volt, hogy nem találok rá szavakat.

(Bár most, a varrasodás-hámlás időszakába lépve nehéz visszaidézni, milyen volt, amikor kész lett, de ilyenkor megnézem ezt a képet itt fent - kb két perccel azután készült, hogy kiléptünk a szalon ajtaján -, és mindig csak az jut eszembe, hogy elképesztő)

Szóval eddig alakult rajta a gyógyuló hámréteg, és most láttam reggel, hogy már néhány helyen elkezdett felszakadozni. Nagyon izgalmas, hogy napról napra változik, és igazából az, hogy hogyan néz ki, majd kb két hét múlva derül ki.
Minden nap valami más történik vele, folyamatosan alakul, és mi is összenövünk közben - na nem csak fizikailag, az már a tetoválószékben megtörtént, de mentálisan-lelkileg is.
Amikor kész lett, eléggé elérzékenyültem.
Már kezdem megszokni, bár néha még nem hiszem el, hogy tényleg megcsináltattam, és akkor oda kell, hogy nézzek, de baromi jó érzés.
Az első két napban mindenkinek megmutogattam, D-nek is óránként az orra alá dugtam, ma már tök természetesen kezelem. De azért nagyon sokszor nézegetem :D
(most mondjuk kicsit aggódva, de azt hiszem ez tényleg a hámlási időszak velejárója, hogy UGYE nem így fog kinézni a végére)
(de igyekszem észben tartani, hogy tényleg folyamatosan alakul a kész tetoválás az első hetekben)
(na meg nyilván nem így fog kinézni, ha már lehámlott, mivel akkor már nem lesz ilyen dudoros és töredezett :D)

Na. Szóval van tetoválásom.
Bella már fizikailag is velem van, amíg bőr van az alkaromon.





2017. április 2., vasárnap

a tetoválásrúl

Nem tudom azt itt kifejtettem-e már, de nagyon szeretnék egy tetoválást a közeljövőben. Igazából az alkalomra várok, hogy érezzem, hogy igen, ez Az Alkalom, és akkor jöhet. Hogy kicsit szertartásos legyen. Mert maga a jelentése is az lesz.
Nemtudom ahogy így olvasgatok különféle tetoválóművész-nyilatkozatokat, sokan kiemelik, hogy van a szertartásos fajta, jelentéssel teli tetoválás, meg van amit az ember csak úgy magára rak, mert miért ne, na hát én így elsőre a jelentéssel telit szeretném, aztán van egy olyan sejtésem, hogy nem fogok ennél megállni. Nem akarok ilyen feketére varrt alkarokkal működni, de ismerem magam, és valószínűleg olyan dolgokat, amik jelentéssel bírnak számomra és nem csak lélekben szeretném magammal vinni őket, azoknak találnék helyet magamon.
Igen amúgy pont ez az, hogy számomra fontos dolgok fizikai valójukban legyenek velem. Olyan dolgok, amik amúgy nem lehetnek. Például a Bella.
Mert amúgy vele kapcsolatban jutottam erre az elhatározásra. Hogy már (szerencsére, így 6 év után) eljutottam oda, hogy elfogadtam, hogy nincs, és kész vagyok továbblépni. Elfogadtam, bár elképesztően fáj és skizofrén érzés, hogy az életemben a legfontosabb emberek fele nem úgy ismer, mint ami 18 évig természetes volt, hogy mindenki tudta, hogy nekem az életem a ló.
A legfontosabb barátaim ezt az énemet csak az elmondásaim alapján ismerik, és ez baromira szar. Mert közben én nem így élem ezt meg, én még mindig úgy érzem, hogy a ló lételemem, zsigerileg van bennem, hisz amióta megszülettem, a ló volt és én, így együtt - csak most nincs lehetőségem arra, hogy a személyiségemnek ez a része is éljen. Úgyhogy igazából évek óta fél lángon élek, nem tudom megélni a teljes személyemet.
Na de nem ezt akartam mondani, bár azért hozzátartozik a témához.
Szóval a Bella, akit elfogadtam, hogy nincs, de mégis elemi módon része a személyemnek, és olyan erővel hat rám a mai napig, hogy szeretném nem csak mentálisan magammal vinni a mindennapokban, hanem valami fizikai manifesztációjában. És erre tökéletes egy tetoválás.
Mert bár a pénztárcámban egy kis tasakban ott van egy szál a sörényéből, de szeretnék az ideájával fizikailag is eggyé válni, és azt a pénztárcában figyelő sörénnyel maximum úgy lehetséges, ha megeszem vagy nem tudom :D amit meg nyilván nem szeretnék.
Szóval a tetoválás.
Nem szeretnék ilyen obvious Bella-portrét magamra varratni, egyrészt senkinek semmi köze hozzá valójában, hogy nekem milyen kapcsolatom volt/van ezzel a lóval, másrészt meg ez valóban intim dolog, elég, ha én és a hozzám közel állók tudják, hogy mit jelent, ami rajtam van.
Szóval én egy fűszálat szeretnék. Egy réti perjét. Az alkarom belső részére.
Egy ilyen fűszál megtestesítene mindent, ami vele, velünk kapcsolatos. Hiszen a vele levéskor, a lovaglások alkalmával, vagy amikor csak kifeküdtem mellé a mezőre, mindig ott figyelt minket a réti perje, aktív részese volt a kapcsolatunknak, hol én rágcsáltam egyet, már babakoromban, kiskoromban is, amíg figyeltem apát, ahogy lovagol, vagy foglalkozik a lóval, hol pedig ugye a ló. Bármerre is jártunk, sok kilométerre otthontól, mindig volt réti perje, ami az óriási mezőket, dombokat, erdőket, napfényt, könnyű szelet jelentette. Csillogó, nyári, aranyló szőrű sárga lovat, ahogy párolog belőle az izzadsága, és ez az édes szag mindent belengett, még engem is, és hiába fürödtem, nem jött le.
A zabla fémjének az illata, ahogy a savanyú réz-szag, és a fű zöldjének illata keveredik, a bőr viaszos-mézes, csípős szaga, az erdei avar és talaj vizes, szúrós, rothadt és mégis isteni illata. Természetszag. Lószag. Életszag.
És ezt vinném magammal fizikai formában is.
Egy fűszál.
Valahogy így.

rit.kit.tattoo - érdemes megnézni az instagramját
És szeretném, ha valóban egy, a mezőről szakított fűszál lenne rám tetoválva, így, ahogy a képen is látszik. Pont az, pont úgy.

Ezt mindenképp szeretném megcsinálni a közeljövőben. A kérdés, hogy hogyan találok olyan tetoválót, aki hajlandó pont így, egyéb művészeti érték nélkül tetoválni? Hogy pont az elképzeléseim szerint legyen, hiszen itt nem sima rajzról van szó, hanem baromi konkrét és intenzív érzésekről, amik megjelenítése pont ezért kényes dolog. Mert ha nem pont úgy sikerül, akkor borul az egész, viszont cserébe meg csak nehezen korrigálható, ha egyáltalán.


A másik meg, ami nagyon megfogott, azok az egy vonalból kirajzolt minták, egy berlini srác, Mo Ganji csinálja őket. Lehet tőle mintát rendelni, amit aztán elküld, és más tetoválókkal fel lehet rajzoltatni. Na és ha már nem akarok ilyen standard, realisztikus Bellaportrét, ami egy tízes skálán azért legalább kilences mértékben lenne kommersz, lehet, meg lehetne kérni, hogy egy fotója alapján készítsen róla ilyen one-line grafikát. És akkor úgy.
Ez például elképesztően jól nézne ki, talán a kedvenc képem róla:



Vagy ezt, mert ezen látszik az orrcsíkja és az elképesztő tekintete:




És micsoda dolog, apa pont ebben a pillanatban írt facebookon az egyik borítóképemhez, ami egyébként ugyanaz, mint ami itt a blogon a hátterem, hogy küldjem át e-mailben, mert kirakja a hivatalban az irodájába :) Pont akkor, amikor a Bellás pendrive-ot dugtam a gépbe, hogy képeket keressek róla.
Hm. Jó.


2016. szeptember 23., péntek

the past and possibilities

Ma egész nap régi videókat néztem. Amikor még baba meg kisgyerek voltam. Nagyon érdekes, hogy mennyire az életünk része volt a ló, meg a lovazás. A videóknak kb a fele e téma köré csoportosul. Apa Bellával. Bella a deres fűben, januárban, körülötte köd, a lélegzetvétele gőzölög a fagyban. Bella és a csikója, Boróka. Bella, ahogy a lovaskocsit húzza. Apa, ahogy fel-alá vágtat. Én és Bella. Anya és Bella. Anya és a csikó. Satöbbi :)
A lényeg, hogy hihetetlen mennyire szerves része volt az életünknek, és én így nőttem fel, így szocializálódtam, szóval nem csodálom, hogy amióta nincs ló, folyamatosan érzek egy űrt az életemben, amit képtelenség mással kitölteni.
Egyébként talán nem is reménytelen a helyzet, vannak nagyon biztató jövőképek, amikről beszélgetünk apáékkal, és amiknek a megvalósítása hamarosan elkezdődik, ha minden jól megy, de erről még nem számolok be, majd eljön annak is az ideje :)

Addig is mutatok néhány képet. (Sajnos mivel régi videókamerás felvételek, és azokból fotóztam őket ki, elég fos minőségűek, de nem az a lényeg :) )

Az Arab :) Így, nagybetűvel. Két-háromévesen.

Jóképű apa, tökéletes üléssel és összeszedett, (kisfarú :) ) lóval.


Én, a mini-napóleon, mutatom, melyik területet foglaljuk el legközelebb

Hihetetlen ez a tekintet




Az első csikó, Boróka.

Apa szőrén 

Jön a második csikó



Hát, valami ilyesmi.
Hihetetlen, hogy ezzel a lóval együtt nőttem fel, és apa előtt, a nyeregkápán ülve kezdtem, aztán ugyanoda jutottunk, mint apáról az a vágtázós kép. A teljes összhangig. Minél többet agyalok rajta, annál kevésbé hiszem el ezt az egészet - hogy ekkora szerencsém volt az életben, és megélhettem egy ilyen kapcsolatot egy lóval. Amikor húsz év alatt, két éretlen gyerekből egymáshoz csiszolódtok.

Majd még írok, mert sokminden jutott eszembe a napokban.

2016. április 11., hétfő

Bellával álmodtam, furcsát, amilyet eddig még nem. Azaz bizonyos elemek megvoltak a korábbi álmokból, de most más is volt még.

Otthon voltam, mentek a mindennapok, és egyszer csak eszembe jutott, hogy Bellát meg kell itatni, és hogy basszus, már több mint egy hete nem adott neki senki inni és szomjazik. Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy a konyhában válogattam a tálak között, hogy melyik elég mély ahhoz, hogy inni adjak belőle a lónak. Végül találtam egyet, és szépen, lassan, sokszor fordulva a kis tállal megitattam. Közben volt a szokásos megkönnyebbülés érzés, hogy a ló van, a ló él. Minden Bellával való álmomban (de ezt már leírtam korábban) megvan ez az érzet, hogy a ló öreg (pedig nem is volt az), hihetetlenül vigyázni kell rá, a vele való idő törékeny, bármikor eltűnhet ez az egész. Nagyon érdekes, de amióta elpusztult, egyszer sem álmodtam azt, hogy lovagolok rajta, mert mindig az van bennem, hogy vigyázni kell rá, nem lehet. És akkor most is megvolt ez a hihetetlen megkönnyebbülés, ami gondterheltséggel is párosult, mert boldog voltam attól, hogy él, viszont közben borzasztó súlya is volt ennek, hogy bármikor eltűnhet az egész.

Miután megitattam, bementem a házba, és jött egy volt gimis osztálytársam, egy lány, ami fura, mert ezzel a lánnyal alig beszéltem, teljesen indifferens volt számomra a léte, de most ő meglátogatott. És beszélgettünk, hogy ki mit csinált az érettségi óta, valahogy úgy volt, hogy kiderült, hogy Veszprémben tanul valami fura dolgot az egyetemen (már nem emlékszem rá, mert valami álombeli nonszensz szak volt), és kiderült, hogy a kispolos tanáraim közül sokan óraadók náluk is. (Egyébként a lány cukrásznak tanult igazából érettségi után.) Aztán ő elindult haza, és mikor kiléptünk az ajtón, furcsálltam, hogy nem kérdez a lóról (a gimiben mindenki aktív tudatában benne volt a Bella), és akkor valahogy összeraktam a valóságból meg az álomból, hogy miért is kérdezne, hiszen mikor a ló elpusztult, másnap az iskolában mindenki megtudta. És itt valami furcsa dolog történt, mert annak ellenére, hogy álmomban rájöttem, hogy a ló már elpusztult, mégis ott volt az udvarban, megitatva, sőt, több másik lóval együtt, amiknek nagyon örültem, hiszen végre lett több lovunk, így tudok menni D-vel meg apával lovagolni.
Hátramentem a karámokhoz, átbújtam a villanypásztor alatt, odamentem a Bellához, és akkor jött anya, és ránéztem, gondolkoztam, és megkérdeztem, hogy csak képzelem az egészet, ugye? Te nem látod, hogy ő itt van, csak én képzelem. És anya bólintott.

Aztán sírva ébredtem.

2015. április 12., vasárnap

Este megint Bellával álmodtam, ami nagyon kellemes meglepetésként ért, egyáltalán nem számítottam rá. Már említettem, hogy időről-időre álmodom vele, és ezek az álmok segítenek feldolgozni az elvesztését.
Ez a mostani nagyon élethű volt. És teljesen "magáért való". Nem történt benne semmi, egyszerűen csak volt a Ló, meg voltam én, és mentünk ide-oda a falu körüli erdőkben. A régi útvonalainkon, amiket kívülről tudok a mai napig is. Hol kell figyelni gödörre, hol van vízmosás, vaddisznótúrás, mindenre emlékszem. Maradandó részecskék tizenkilenc év történetéből.

Ahogy mindig is, szőrén mentünk, a lehető legtermészetesebben, most éppen a homokos utakon - a legjobb vágtaútjaink voltak. Hihetetlen páros voltunk azért. Nem is értem azt a természetességet, ahogyan működtünk együtt. Mintha össze lennénk ragadva, amikor lovagoltunk. Mindig szőrén, mindig simulékonyan és teljes elengedettséggel, harmóniában. Ezt mindenki megjegyezte, aki látott bennünket. Mindegy, hogy lépésben andalogtunk, vagy ugrált jókedvében, vagy éppen ötvennel suhantunk valahol a határban, félre sem csúsztam soha. Egész életemben kétszer estem le róla, egyszer pedig vele együtt. Tizenkilenc év alatt. Szuperek voltunk.

Hihetetlen, milyen élethű volt ez a tegnap este. Minden mozdulatot éreztem, minden kanyarnál jött a lendület, az ág elől elhajlás, a térdig feltűrt farmerem, a Ló oldalának izzadt érintése, ami csípi a vádlim, a meleg párolgása, a vágta utáni horkantásai, a lebegő, parádézó ügetése, amit képes egyhelyben is produkálni, ha menni szeretne. Képes volt.
De nem, mert képes, még mindig, hiszen tegnap este is megtette, én pedig élveztem ugyanúgy, és mienk volt az erdő megint.

Nagyon érdekes volt, nagyon valóságos. Annyira valóságos, hogy lelkileg ugyanúgy érzem magam, mint a lovaglásaink után, feltöltve, elégedetten. Csak kicsit szomorúan.
Jó volt újra találkozni. Remélem, hamar összefutunk újra. Nagyon hiányzik.

2015. január 10., szombat

négy

Ma négy éve, hogy már nincs velünk.


évszakok

Azt hiszem, a legjobb időszak biciklizésre az ősz és a tél. Utána a tavasz.
Lovaglás terén is ugyanezek a preferenciáim.
Mindig is az ősz volt a kedvencem, a hideg ősz, amikor reggel óriási köd van, vagy akár egész napra ködbe borul a vidék. Ilyenkor képes voltam iskola előtt hajnali fél 4-kor felkelni, és 6-ig  lóval csámborogni a tejszínű vidéken. Utána hazamentem, fürödtem és mentem iskolába. Ezek talán a legszebb emlékeim közé tartoznak Bellával kapcsolatban.


Ez nem Bella, hanem a szürke, akivel két éve nyomultunk többször, és nagy élmény volt rajta ülni, időnként megközelítette Bella finomságát, eszét és pörgős temperamentumát. Vele voltunk 2012 október 23-án az erdőben, és óriási köd volt, ahogy a képen is látható. Na ez az én kedvenc lovas időjárásom.
Ilyenkor ropogós a levegő, csend van, a lehellet látszik, viszont mégsem fázik az ember, mert melegít a ló meg a mozgás (úristen, télen szőrén lovagolni elképesztően jó!). A köd miatt az állatok is kevésbé vesznek észre, és még a szokásosnál is közelebb engednek magukhoz. Erről most eszembe jutott, hogy Bella tulajdonképpen ki volt képezve arra, hogy ha vadat lát, eredjen a nyomába, mert apa régen mindig megkergetett vele minden őzet, szarvast, és az annyira megmaradt benne, hogy ha érezte a szagukat, már váltott gyors ügetésbe és szorgalmazta a mindent-bele vágtát. Vele elég jó volt ez (amennyiben az ember tudott eme dolgáról és számított rá), mert annyira gyors és fordulékony ló volt, hogy a fák között is simán lépést lehetett tartani bármelyik vaddal. Egyik nagy élményünk, amikor észrevettünk egy egész csorda szarvast, meg ők is minket, és utánuk eredtünk, és együtt vágtáztunk az egész csapat állattal a csorda közepén.. Nyilván a szarvasoknak nem volt ekkora élmény, de egye fene, megérte :)
Télen viszont már figyelni kell, mert borzasztó hamar elgémberednek az ember ujjai, na meg az egész lábfej gyakorlatilag érzéketlenre fagy, de ha ügyesen öltözködünk, akkor ez kiküszöbölhető. Viszont a ruházati mizéria ellenére nagyon megéri télen lovagolni. Nagyon izgalmas dolog a hóban megmaradt vadnyomokat, csapákat követni és eljutni egy-egy állatig, vagy ahogy vágta közben a téli csendben prüszköl ritmikusan a ló és száll a felvert hó körülöttünk. Gyönyörű (bár veszélyes is) a szűz hóban kaptatni, majd visszanézni mögénk és látni, hogy kanyarog az általunk kijárt nyom a fák között. Minden békés, nincs egy hang se, és nagyon sok vadmozgást meghallani már messziről is.

Ez már Bella


Talán ezen emlékek, benyomások és érzelmek is közrejátszanak abban, hogy szeretem a bicajon is, ha csípi az arcomat a hideg, de vannak praktikus okai is annak, hogy ilyenkor sem rakom le a biciklit. A legfontosabb gyakorlatias ok az, hogy ilyenkor rajtunk, és még pár elvetemültön kívül nincs senki a bicikliúton. Sem az egész budai rakparti sétányon (ahol őrült módon együtt megy a járda és a bicikliút). Tavasztól kora őszig dugig van a sétány, ami nem is lenne baj, ha az emberek odafigyelnének kicsit, mert akkor észrevennék, hogy a sétány jobb szélén fel van festve, hogy itt kerékpárokkal is közlekednek emberek. Azaz, hogy csak szeretnének közlekedni, mert erre senki az égvilágon nem figyel, ami jelentősen megnehezíti az A-ból B-be jutást. Borzasztóan kell figyelni, hogy az ember nehogy véletlenül gázoljon, mert rajta kívül a gyalogosok 80%-a se lát, se hall. A legdurvábbak a fotózók, mert úgy lépnek előre-hátra-oldalra, hogy csak a fényképezőt figyelik, de azt nem, hogy itt rendszeresen járnak biciklivel, és mondjuk épp az orrom elé lép. Ami még akkor is fájdalmas mindenkinek, ha a járdán is megengedett (!) maximum 10 km/h-val gurulok ilyen helyeken.
Szóval hidegben minden jobb. Mert üres a rakpart, üres a rakparti bicajút, és az egyetemig tartó 6 kilométert 15 perc alatt végigsuhanhatom (nyáron ez a forgalom miatt 25 perc). Így tényleg lehet gyorsan menni, ami edzés szempontjából is kitűnő. Nem kell nagykabát, csak egy vastag pulcsi és egy dzseki, mert az első fél kilométer után teljes a komfortérzet a tekerés miatt. Sál, sapka és kesztyű, na ezek igen hasznosak (akárcsak a lovaglásnál).
A hóban biciklizéshez már kell rendesen figyelem, de nem megoldhatatlan. Viszont hangulatos! D-vel este az Andrássy úton hóesésben tekerni elég jó dolog. Budapesten pedig nem szokott nagy hó lenni, így maximum addig áll fenn ez a helyzet, amíg az ember mindenki előtt, reggel indul útnak, mert akkor még nem taposta le a többi bicajos. Ha normális időben megyünk, akkor már nem csúszik semmi.
Durva ónos eső esetén pedig - kegyetlen az élet - marad a büdös villamos a millió utasával.

Már előre azon gondolkozom, hogy vajon meddig tart majd a hideg, és mikortól lesz vége ennek a hájlájfnak, kényelemnek, üres bicajútnak.

Mellette pedig egy egésznapos téli lovaglásra vágyom.

2014. szeptember 14., vasárnap

soñar

Az imént ébredtem, mert megint Bellával álmodtam.
Annyira csodálatos ilyen alkalmakkor "találkozni".
Viszont nagyon érdekes mindig ez az álom (mindig ugyanaz az alapja, csak más a körítés). Mindig az történik, hogy hazamegyek, kiállok a hátsó kapuba (ami a legelőhöz vezet), és reménykedve füttyentek egyet, ahogy mindig is szoktam. Ilyenkor teljesen bennem van az az érzés, hogy lehet, hogy semmi válasz nem érkezik, fel vagyok rá készülve. Viszont mindig jön a nyerítés, hol hamarabb, hol később, és Bella odavágtat hozzám, mint ahogy mindig tette.
Álmomban tudom, hogy Bella már idősebb, és figyelni kell rá, és ez is az egyik oka annak, hogy néha azt hiszem, hogy nem fog visszanyeríteni. De mindig rácáfol erre az érzésre és jön.
Ezen találkozások alkalmával elmondhatatlanul boldog vagyok, ölelem, szorítom, teljesen eksztatikus állapotba kerülök a valóságban is, sírva fakadok boldogságomban és felébredek.

Időről időre megálmodom ezt, és jó ilyenkor tudni, hogy ha létezne bármilyen túlvilág, akkor Bella jól lenne és sokat gondolna rám. Én sokat gondolok rá.

2014. április 19., szombat

tavaty

Kint voltunk anyával a kertben, segítettem neki csákányozni, ásni, virágot ültetni meg fát metszeni. Három órát voltunk kint, ezalatt Csilit is sikerült megnyírni, mert már egy hete vakarja le a szőrét magáról, mert melege van, befülledt alá és kicsípte a bőrét. Szóval ideje volt elbánni a bundájával, most már nem vakarózik annyit, és jól is néz ki. A feneke alatt lévő kakás "pelenka" rész volt a legundorítóbb, de anya hozott ki orvosi gumikesztyűket és azzal végeztem a dolgom.

Ahogy hordtam ki a lemetszett ágakat a hátsó kertbe, ami gyakorlatilag a legelőnk, észrevettem, hogy annyira zsenge és friss a most kinőtt dús fű, hogy nyikorog a talpam alatt. Egyből az jutott eszembe, hogy Bella mennyire szeretné ezt, egész nap fel se nézne, csak tömné a fejét és csak a tépkedés, meg a rágás hangját lehetne hallani. Imádom azokat a hangokat.
Azér nagyon hiányzik a hátsó kertből a/egy ló.


E két kép színéért elnézést kérek, nagyon szarul fotózta aki fotózta.

Szép lóállat az ad libitum etetett széna mellett
Jaj, de szép ló ez. Csodaszép aranysárga kisbéri.