Ma elmentem (először) egyedül színházba. Már nagyon vártam, mivel imádom a zenés versfelolvasó eseményeket, és ez is egy ilyen volt, mégpedig Radnóti versekkel. Fullajtár Andrea és Mácsai Pál voltak a felolvasók, a zenészek között pedig ott volt például Dés László, aki nekem gyerekkori etalon, és még mindig imádom.
Szóval elmentem egyedül (találtam egy olyan útvonalat amin 13 perc alatt ott vagyok a Margit híd budai hídfőtől a Katonánál bicajjal, elég menő). Kicsit tébláboltam, aztán be lehetett ülni. A Katonában a kedvenc helyem a leghátsó sor közepe, mindent tökéletesen látni-hallani, és még olcsó is (és nem ül mögöttem senki), mindig ide veszek jegyet.
Az előadás elmondhatatlanul gyönyörű és megrázó volt. Én tulajdonképpen csendben végigbőgtem az egészet. Mácsaiék párhuzamosan olvastak fel Gyarmati Fanni meg Radnóti naplójából, mintegy válaszolgatva egymásnak, emellé jöttek a versek, és egyéb hivatalos dokumentumok, visszaemlékezések más íróktól, költőktől, na meg a zene.
Engem teljesen kicsinált az egész, tényleg, folyt a könny az arcomon. Nem voltam ezzel egyedül, ugyanis maga Fullajtár is könnyezett már, amikor a hetedik eclogánál jártunk.
Mellettem egy gimnáziumi osztály diákjai ültek, és igazából örültem, hogy elhozzák őket ilyen eseményekre, mert nagyon fontos erről hallani, de amikor kifelé menet én még zavarodott aggyal és nehéz mellkassal kitámolyogtam a teremből, és erre azt hallom a sráctól aki mellettem ült, hogy "hát a versek meg az előadás jó volt, de én ezt a korabeli rendszerkritikus szemléletet nagyon nem támogatom" - mivan?
Szóval ilyenkor hirtelen azt kívánom, bárcsak az járna csak színházba, aki érti is és fogékony rá. Közben meg tudom, hogy örülni kell annak is, hogy az emberek egy része mondjuk évente egyszer beül. Szóval tök jó, nagyon jó, hogy elhoznak osztályokat is, csak sajnálom, hogy az igyekezet és a kitűnő előadás ellenére a "tanulság" (hülye szó ez ide) egyszerűen lepereg egyesekről.
Egyébként meg tökre nem vágom, hogy mit ért korabeli rendszerkritikus szemlélet alatt - talán azt, hogy felhozták, hogy nyilván a magyar társadalom tagjainak is masszív felelőssége van abban, hogy embereket hurcoltak el? Mert ez egy elég obvious, tudott dolog, úgyhogy tényleg nem értem.
Engem hihetetlenül megérintett ez az egész, úgyhogy most azon gondolkozom, hogy veszek jegyet a júniusi előadásra is.
Egyszerűen minden vers végszava után teljesen üresnek érzem magam.
Ezt a verset pedig mégegyszer hallanom kell Mácsaitól, már csak ezért is elmegyek megint:
SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.
1944. április 30. |
