i got inked

Még otthon kicsi D-vel elmentem a ló legelőjére, és ketten kerestünk megfelelő fűszálakat. Végül ő lett a kiválasztott:

Lefotóztam egy fehér a/4es lapon, aztán kifotosoppoltam a képből, és ráraktam egy fehér háttérre. Aztán elküldtem a tetováló lánynak, aki rábólintott, szóval csütörtökön mentem is hozzá.
Előtte volt még, hogy hezitáltam, de soha nem komolyan, csak így ugráltak a fejemben a gondolatok, de mire a tetoválószékbe ültem, tudtam hogy IGEN, ezt akarom, mégpedig nagyon nagyon.
Rögtön előtte a lány végigmutatta hogy milyen színekkel fog dolgozni, meg hogyan fogja ezt meg azt csinálni, és nagyon megnyugodtam, hogy teljesen érti, mit akarok.

Szárad a stencil:

Azért megizzasztotta a minta rendesen a lányt, azt mondta, hogy brutál agymunka, de hogy nagyon szereti az ilyet (az első két alkalommal, amikor mondta, akkor azt hittem, irónia, de kiderült, hogy tényleg szereti). Gyakorlatilag pár milliméterenként meg kellett állnia, megnéznie a kezem mellé rakott stenciles rajzot, amin külön külön jelölve voltak a fűnek ezek a kis bogyói, aztán amikor beazonosította, melyik bogyónál jár, akkor megnézte a kinyomtatott képet is róla, hogy a színeket pontosan csinálja, szóval nem irigyeltem. Másfél óra volt az egész, és a végeredmény ez lett:

Hihetetlenül csodálatosan szép, teljesen odavagyok.
A lány kérdezgette folyamatosan a készítés közben, hogy eddig elégedett vagyok-e, aztán utána is kb tízszer megkérdezte, hogy mit gondolok, de egyszerűen nem tudtam neki mit mondani, mert minden szó olyan bénának tűnt, nem kifejezőnek. Ő pedig olyan csillogó óriási szemekkel várta (tényleg óriási, nagyon szép szemei vannak) hogy tetszik-e a tetoválás, és nyilván látta, hogy baromira kész vagyok tőle, mert csodálatos, de tényleg a legkifejezőbb, amit mondhattam neki, az volt, hogy nem találok rá szavakat.

(Bár most, a varrasodás-hámlás időszakába lépve nehéz visszaidézni, milyen volt, amikor kész lett, de ilyenkor megnézem ezt a képet itt fent - kb két perccel azután készült, hogy kiléptünk a szalon ajtaján -, és mindig csak az jut eszembe, hogy elképesztő)

Szóval eddig alakult rajta a gyógyuló hámréteg, és most láttam reggel, hogy már néhány helyen elkezdett felszakadozni. Nagyon izgalmas, hogy napról napra változik, és igazából az, hogy hogyan néz ki, majd kb két hét múlva derül ki.
Minden nap valami más történik vele, folyamatosan alakul, és mi is összenövünk közben - na nem csak fizikailag, az már a tetoválószékben megtörtént, de mentálisan-lelkileg is.
Amikor kész lett, eléggé elérzékenyültem.
Már kezdem megszokni, bár néha még nem hiszem el, hogy tényleg megcsináltattam, és akkor oda kell, hogy nézzek, de baromi jó érzés.
Az első két napban mindenkinek megmutogattam, D-nek is óránként az orra alá dugtam, ma már tök természetesen kezelem. De azért nagyon sokszor nézegetem :D
(most mondjuk kicsit aggódva, de azt hiszem ez tényleg a hámlási időszak velejárója, hogy UGYE nem így fog kinézni a végére)
(de igyekszem észben tartani, hogy tényleg folyamatosan alakul a kész tetoválás az első hetekben)
(na meg nyilván nem így fog kinézni, ha már lehámlott, mivel akkor már nem lesz ilyen dudoros és töredezett :D)

Na. Szóval van tetoválásom.
Bella már fizikailag is velem van, amíg bőr van az alkaromon.

a tetoválásrúl

Nem tudom azt itt kifejtettem-e már, de nagyon szeretnék egy tetoválást a közeljövőben. Igazából az alkalomra várok, hogy érezzem, hogy igen, ez Az Alkalom, és akkor jöhet. Hogy kicsit szertartásos legyen. Mert maga a jelentése is az lesz.
Nemtudom ahogy így olvasgatok különféle tetoválóművész-nyilatkozatokat, sokan kiemelik, hogy van a szertartásos fajta, jelentéssel teli tetoválás, meg van amit az ember csak úgy magára rak, mert miért ne, na hát én így elsőre a jelentéssel telit szeretném, aztán van egy olyan sejtésem, hogy nem fogok ennél megállni. Nem akarok ilyen feketére varrt alkarokkal működni, de ismerem magam, és valószínűleg olyan dolgokat, amik jelentéssel bírnak számomra és nem csak lélekben szeretném magammal vinni őket, azoknak találnék helyet magamon.
Igen amúgy pont ez az, hogy számomra fontos dolgok fizikai valójukban legyenek velem. Olyan dolgok, amik amúgy nem lehetnek. Például a Bella.
Mert amúgy vele kapcsolatban jutottam erre az elhatározásra. Hogy már (szerencsére, így 6 év után) eljutottam oda, hogy elfogadtam, hogy nincs, és kész vagyok továbblépni. Elfogadtam, bár elképesztően fáj és skizofrén érzés, hogy az életemben a legfontosabb emberek fele nem úgy ismer, mint ami 18 évig természetes volt, hogy mindenki tudta, hogy nekem az életem a ló.
A legfontosabb barátaim ezt az énemet csak az elmondásaim alapján ismerik, és ez baromira szar. Mert közben én nem így élem ezt meg, én még mindig úgy érzem, hogy a ló lételemem, zsigerileg van bennem, hisz amióta megszülettem, a ló volt és én, így együtt - csak most nincs lehetőségem arra, hogy a személyiségemnek ez a része is éljen. Úgyhogy igazából évek óta fél lángon élek, nem tudom megélni a teljes személyemet.
Na de nem ezt akartam mondani, bár azért hozzátartozik a témához.
Szóval a Bella, akit elfogadtam, hogy nincs, de mégis elemi módon része a személyemnek, és olyan erővel hat rám a mai napig, hogy szeretném nem csak mentálisan magammal vinni a mindennapokban, hanem valami fizikai manifesztációjában. És erre tökéletes egy tetoválás.
Mert bár a pénztárcámban egy kis tasakban ott van egy szál a sörényéből, de szeretnék az ideájával fizikailag is eggyé válni, és azt a pénztárcában figyelő sörénnyel maximum úgy lehetséges, ha megeszem vagy nem tudom :D amit meg nyilván nem szeretnék.
Szóval a tetoválás.
Nem szeretnék ilyen obvious Bella-portrét magamra varratni, egyrészt senkinek semmi köze hozzá valójában, hogy nekem milyen kapcsolatom volt/van ezzel a lóval, másrészt meg ez valóban intim dolog, elég, ha én és a hozzám közel állók tudják, hogy mit jelent, ami rajtam van.
Szóval én egy fűszálat szeretnék. Egy réti perjét. Az alkarom belső részére.
Egy ilyen fűszál megtestesítene mindent, ami vele, velünk kapcsolatos. Hiszen a vele levéskor, a lovaglások alkalmával, vagy amikor csak kifeküdtem mellé a mezőre, mindig ott figyelt minket a réti perje, aktív részese volt a kapcsolatunknak, hol én rágcsáltam egyet, már babakoromban, kiskoromban is, amíg figyeltem apát, ahogy lovagol, vagy foglalkozik a lóval, hol pedig ugye a ló. Bármerre is jártunk, sok kilométerre otthontól, mindig volt réti perje, ami az óriási mezőket, dombokat, erdőket, napfényt, könnyű szelet jelentette. Csillogó, nyári, aranyló szőrű sárga lovat, ahogy párolog belőle az izzadsága, és ez az édes szag mindent belengett, még engem is, és hiába fürödtem, nem jött le.
A zabla fémjének az illata, ahogy a savanyú réz-szag, és a fű zöldjének illata keveredik, a bőr viaszos-mézes, csípős szaga, az erdei avar és talaj vizes, szúrós, rothadt és mégis isteni illata. Természetszag. Lószag. Életszag.
És ezt vinném magammal fizikai formában is.
Egy fűszál.
Valahogy így.

rit.kit.tattoo - érdemes megnézni az instagramját

És szeretném, ha valóban egy, a mezőről szakított fűszál lenne rám tetoválva, így, ahogy a képen is látszik. Pont az, pont úgy.

Ezt mindenképp szeretném megcsinálni a közeljövőben. A kérdés, hogy hogyan találok olyan tetoválót, aki hajlandó pont így, egyéb művészeti érték nélkül tetoválni? Hogy pont az elképzeléseim szerint legyen, hiszen itt nem sima rajzról van szó, hanem baromi konkrét és intenzív érzésekről, amik megjelenítése pont ezért kényes dolog. Mert ha nem pont úgy sikerül, akkor borul az egész, viszont cserébe meg csak nehezen korrigálható, ha egyáltalán.


A másik meg, ami nagyon megfogott, azok az egy vonalból kirajzolt minták, egy berlini srác, Mo Ganji csinálja őket. Lehet tőle mintát rendelni, amit aztán elküld, és más tetoválókkal fel lehet rajzoltatni. Na és ha már nem akarok ilyen standard, realisztikus Bellaportrét, ami egy tízes skálán azért legalább kilences mértékben lenne kommersz, lehet, meg lehetne kérni, hogy egy fotója alapján készítsen róla ilyen one-line grafikát. És akkor úgy.
Ez például elképesztően jól nézne ki, talán a kedvenc képem róla:

Vagy ezt, mert ezen látszik az orrcsíkja és az elképesztő tekintete:

És micsoda dolog, apa pont ebben a pillanatban írt facebookon az egyik borítóképemhez, ami egyébként ugyanaz, mint ami itt a blogon a hátterem, hogy küldjem át e-mailben, mert kirakja a hivatalban az irodájába :) Pont akkor, amikor a Bellás pendrive-ot dugtam a gépbe, hogy képeket keressek róla.
Hm. Jó.

"Készülődik a LOVASÉRTELMISÉG. Tartozzon Ön is közéjük."

És azt tudtátok, hogy van olyan szak, hogy hippológus?

Mármint hogy lótudós-szak?

Mert ezek szerint négy szemeszter alatt tudósa lehet a lovaknak bárki. Egymillió forintért, nyilván.

Nyilván ha kereslet van valamire, akkor kínálat is lesz rá, és ha valakik el akarják hinni ezt a szöveget, hogy négy félév teszi a lovasértelmiséget, meg a lovak körüli munkákban jártasságot, és fizetnek mindezért fejenként egymillió forintot, akkor hülye az egyetem, ha nem indít ilyet.

Egyáltalán mi az hogy lovasértelmiség? Van biciklisértelmiség is? Meg zenészértelmiség?

Mézesmadzagnak nyilván kiváló a magára és státuszára "igényes" lótudományra-vágyóknak. Mert így nem egyszerű, OKJ-s (vagy neadjisten anélkül operáló) lovastanár leszel, hanem diplomás! Az már talán lényegtelen is, hogy nincs különösebb felvételi követelmény ahhoz, hogy lótudós legyél, nem kell tudni lovagolni, nem kell tudni lovakkal bánni, elég, ha van már egy alapképzéses diplomád. Bármiből.

Viszont cserébe négy szemeszter alatt lovastanárrá képeznek, bizony. Azaz tartalmilag nem, de a hippológus végzettséget edzői regisztrációhoz szükséges képzettségi szintként fogadja el az MLSZ. Szóval ahhoz, hogy felvegyenek, nem kell tudnod lovagolni, de két év múlva, ha úgy kívánod, elkezdhetsz oktatni. Kinek kell itt sokéves lovas tapasztalat? Kinek kellenek semmitmondó versenyeredmények? Elég, ha kinn van a falon a hippológus diplomád. Mindenki tudni fogja, hogy alkalmas vagy lovastanárnak.

Egyébként egy szemeszter a hippológus-szakon két hétig tart, a négy szemeszter (nyolc hét) összesen 422 órát ölel fel. Tulajdonképpen úgy működik, hogy minden nap más-más lovas szakág képviselőjét keresik fel, mondjuk a western-reining képzést a Silverado Ranchon, a díjugratást Bábolnán "sajátítják el", egy teljes délutánt, vagy napot rászánva. Természetesen alapvető lóismereteket is tanulnak még az első félévben, például a ló takarmányozását 2016. március 7-én tanulták meg, a lovak gyógyszerezését és mérgezéseinek megelőzését pedig 2016 március 10-én, délután. Szóval nagyon sokrétű tudásra tesznek szert ezalatt a 422 óra alatt.

Ja, azt meg se említettem, hogy 2010 óta létezik a szak, és kiemelten koncentrálnak a Nemzeti Lovasprogramban való részvételre alkalmas személyek kinevelésére. És a képzés hangsúlyos részét képezi a pályázatírási gyakorlat. Aha! I see what you did there!

Egyébként azon kívül, hogy kontárképzőnek tartom, nincs vele problémám, akinek van rá pénze, és bekajálja ezt a lovasértelmiség meg lótudós cuccot, az csinálja, egy biztos, jól fogja magát érezni közben, és pár órára betekinthet az egyes szakágak működésébe, kicsit megkarcolva a felszínt. Ami viszont enyhén felháborít, az az, hogy ilyen nyolchetes, oktatásnak tűnő bullshittel bárki "képesítve" lehet arra, hogy oktasson. Mert az oktatás óriási felelősség. És olyat még nem láttam (szerencsére, bár nyilván sok ilyen van), hogy mondjuk a nyolc hétig lovagolni tanuló ember akár csak terepre kimehessen egyedül. Hogy egy nyolc hétig lovagolni tanuló ember stabilan kezelni tudjon egy lovat, bármilyen szituáció merül is fel. Hogy kapjon bármilyen lovat, legalább egyben szálljon le róla (és ne azért, mert a ló úgy döntött, hogy ő most leszáll). Ilyen egyszerűen nincs 422 óra alatt.

Olyan sincs, hogy ennyi idő tanulás után bárkire rábíznám a lovamat mondjuk két hétre. A lovak viselkedését, kezelését, a velük való munkát baromi hosszú évek alatt tanulja meg az ember, és olyan sincs, hogy már mindent tud.

Szóval ez, hogy nyolc hét alatt lótudós, meg lovasértelmiség (jó, ez nem csak ebből a szempontból hülyeség), na ez egy érdekes dolog.

the past and possibilities

Ma egész nap régi videókat néztem. Amikor még baba meg kisgyerek voltam. Nagyon érdekes, hogy mennyire az életünk része volt a ló, meg a lovazás. A videóknak kb a fele e téma köré csoportosul. Apa Bellával. Bella a deres fűben, januárban, körülötte köd, a lélegzetvétele gőzölög a fagyban. Bella és a csikója, Boróka. Bella, ahogy a lovaskocsit húzza. Apa, ahogy fel-alá vágtat. Én és Bella. Anya és Bella. Anya és a csikó. Satöbbi :)

A lényeg, hogy hihetetlen mennyire szerves része volt az életünknek, és én így nőttem fel, így szocializálódtam, szóval nem csodálom, hogy amióta nincs ló, folyamatosan érzek egy űrt az életemben, amit képtelenség mással kitölteni.

Egyébként talán nem is reménytelen a helyzet, vannak nagyon biztató jövőképek, amikről beszélgetünk apáékkal, és amiknek a megvalósítása hamarosan elkezdődik, ha minden jól megy, de erről még nem számolok be, majd eljön annak is az ideje :)

Addig is mutatok néhány képet. (Sajnos mivel régi videókamerás felvételek, és azokból fotóztam őket ki, elég fos minőségűek, de nem az a lényeg :) )

Az Arab :) Így, nagybetűvel. Két-háromévesen.

Jóképű apa, tökéletes üléssel és összeszedett, (kisfarú :) ) lóval.

Én, a mini-napóleon, mutatom, melyik területet foglaljuk el legközelebb

Hihetetlen ez a tekintet

Az első csikó, Boróka.

Apa szőrén 

Jön a második csikó

Hát, valami ilyesmi.

Hihetetlen, hogy ezzel a lóval együtt nőttem fel, és apa előtt, a nyeregkápán ülve kezdtem, aztán ugyanoda jutottunk, mint apáról az a vágtázós kép. A teljes összhangig. Minél többet agyalok rajta, annál kevésbé hiszem el ezt az egészet - hogy ekkora szerencsém volt az életben, és megélhettem egy ilyen kapcsolatot egy lóval. Amikor húsz év alatt, két éretlen gyerekből egymáshoz csiszolódtok.

Majd még írok, mert sokminden jutott eszembe a napokban.

"szeretve" ártani

A fészbukon gyakorlatilag naponta szennyeződik a falam a Fouganza lovasfelszerelések oldalának fotópályázatos képeivel. (A pályázatra a ló és lovas kapcsolatát ábrázoló képeket lehet küldeni.) Néhányszor elkövettem azt a hibát, hogy elkezdtem lapozni a képek között. Amit ott lát az ember, azt biztos nem felejti el hamar. Igazából az a szörnyű, hogy feltételezhetően tükrözik a képek az átlag lovasoktatást, lovastudást és érzékenységet.

Szügyig behúzott lófejek, hamis kráglik (a kommenteknél, amikor valaki ezt szóvá tette, kikérte magának a szerető gazda, hogy nincs is lekötve a ló feje, tehát ez a fejtartás nem a lovas hibájából jött létre, hanem véletlen - aha, ha azt gondolod, hogy ezt csak lekötéssel lehet előidézni, és azzal például nem, hogy betonkemény kézzel, agresszívan lovagolsz, akkor inkább szállj le - egyébként megnéztem a lány többi képét is az adatlapján, és még több hasonló képet találtam, ahol ugyanúgy lovagol). Képek, ahol a lovas ráhasal a ló nyakára, közben pedig húzza a szárat, de annyira, hogy a ló szája nyitva van - de legalább a lovasa igazán szereti ezt a lovat, annyira, hogy ezt a szeretetet pályázatra küldjük.

Puszi a ló orrára, arra az orrára, amin úgy feszül az orrszíj, hogy benyomja a bőrt és mosolygósra húzza a zabla a száját. De puszi és szeretet, odaadás. Pedig a ló valószínűleg fullad vágta közben. A lekötött pofától tényleg felmegy a vérnyomásom, egyszerűen a mindennapos, hobbihasználatban totál felesleges, csak még egy szíj, ami nem mellesleg azt is okozza, hogy nem tud egy jót ásítani sem az állat. De ő a mindenem, és ez a képről is látszik. Hogy szeretjük egymást.

Bőrbe maró torokszíj - bár (jó esetben) mind megtanultuk, hogy annak lötyögnie kell ahhoz, hogy a ló levegőt kapjon munka közben. A ló pofáján közben megfeszülnek az izmok.

Kisgyerek kezébe adott hackamore. De milyen aranyos, hisz kisgyerek lovon. A hackamore viszont egy baromi bonyolult és összetett lovaglási módot kíván, azt láthatóan lovagolni tanuló ember kezébe adni botorság, és a lóra nézve veszélyes. A hackamore az egy olyan dolog, amit kevés ember kezében látok szívesen.
Arról már nem is beszélve, hogy eszement mennyiségben pakolják a lovak szájába a feszítőzablát az emberek, holott a legtöbb ló helyes lovaglással csikózablával is ellovagolható. Mivel ugye nem a kezünkkel lovagolunk. Ugye.

Ezekkel a példákkal közel sem azt állítom, hogy a felsorolt eszközök (orrszíj, hackamore, feszítőzabla) kínzóeszközök lennének, vagy kitörölném őket a lovasmunkából. Egyszerűen csak szörnyű látni a dilettáns használatot, és azt az ártást, amit amúgy úgymond szeretve csinálnak. Mert ezek az emberek tényleg azért küldték pont ezeket a képeket a pályázatra, mert szerintük a jó kapcsolatot, a szeretetet tükrözi. Tényleg ezt látják benne.

other topics

Kovászoltam uborkát! Tegnap. Meg raktam el csemegeuborkát is. Remélem finom lesz, a kovászos már kint csücsül a félárnyékban, egyre zavarosabb a leve, ezt jó jelnek tekintem. Csak oda kell figyelni, hogy a macskák ne tornásszák le a lazán rájuk rakott fedőt. 

A hétvégén tervezek almás egreslekvárt is főzni, igazából imádok ilyeneket csinálni, azt hiszem. A múltkori ringlólekvárom is vészesen fogy sajnos, de négy üveggel mentettem belőle, itt vannak a szobámban, senki el nem viheti.

Már munkám is van egyébként, márhogy a lektori mellett (amire kaptam visszajelzést a kiadótól, miszerint zseniálisan írok és nagyon szeretik amit csinálok), mégpedig szeptembertől (vagy októbertől) ruhatáros leszek a Trafó házban, rohadt jó pénzért rohadt jó munka. Egy szaktársbarátnőm kérdezte, akarom-e vele felváltva csinálni, így ketten osztunk fel egy heti előadást (minden nap van), pár órát ott kell ülni, ami pont ideális ahhoz, hogy meg tudjam csinálni például a lektorikat (pénzkeresés pénzkeresés közben!), vagy tanuljak (amihez otthon sokszor kevés a motivációm). Nem foglal le értékes időt, rövid, rugalmas, és jól fizet.

Úgyhogy hurrá!

Ez meg itt Borsó a kovászos uborkákkal.

Egyébként beszarás, most a három fiú kifeküdt napozni az udvar közepére. Nem nagyon hinném el, hogy csinálnak ilyet, ha nem magam látom.

Holnap, ha jó idő lesz (bárcsak!), akkor D-vel kimegyünk délután az erdőbe lovagolni. Végre van olyan állapotban a lábam, hogy akár nyeregben is tudok, és megkockáztatok egy laza terepet is vele. D pedig biciklivel jön. Jó lenne ha összejönne, már két hete erre várok, csak sose volt megfelelő az időzítés.

alakul

Tegnap rámírt a lovas barátném, akivel már több hónapja nem beszéltünk, mert másfelé csúszott el mindkettőnk élete, hogy nyárra ismét nekem adná a lovát, mert dolgozni fog. Ez hihetetlenül jól esett, illetve nagy bűntudatom lett, hiszen elfelejtettem neki írni, nem is hall rólam, erre ilyen hihetetlenül aranyos.

Nálunk már sok éve hagyomány, hogy minden nyáron átveszem a gondviselő szerepét a lovával kapcsolatban, mert amikor a barátnőm dolgozik, nem otthon lakik, csak ritkán jár haza. Szóval valakinek szinten kell tartania/fejlesztenie a Maxit, ez pedig én vagyok, mert ilyen téren csak bennem bízik (én meg, ha apát nem számítjuk, csak benne).

Ilyenkor sokat hajlítgatom, mert nagyon merev ló, mindhárom jármódban próbálom tekerni, illetve dolgozunk földről is. De a legnagyobb feladat tényleg a hajlítás, meg, hogy lelazítsa a hátát, mivel nagyjából úgy fordul helyben, mint egy busz. Ez Bellához képest mindig óriási váltás, mert nála ez úgy történt, hogy rászorítottam lábszárral arra az oldalára, amerre fordulni akartam, megemeltem a szárakat, és lehetett kapaszkodni, úgy pördült helyben.

Sajnos a bokám miatt még hónapokig nem ülhetnék lóra, de meg fogom oldani, mert akkor szőrén dolgozunk, ott nem terhelem a szalagjaimat. Terepre így sajnos nem megyek, mert a szőrén terephez bizalom kell, ami ezzel a lóval nincs meg, de majd augusztusban. Érdemi munkát így is kiválóan lehet majd végezni.

Imádom, ha feladatom van egy lóval. Ha nem csak lovacskázásról van szó, hanem valóban munkalovaglásról. Ha van egy cél, amiért dolgozni kell. Félreértés ne essék, mindenem az örömlovaglás, de valahogy az nálam csak saját lóval működik igazán, a munkalovaglást pedig idegen, vagy hozzám kevésbé közel álló lovakkal szeretem csinálni. Nem tudom, ez miért így van, fura.
Mindenesetre tervezem, hogy részletesen beszámolok majd itt a munkáról, hátha lesz valami tanulsága.

Viszont baromira fáradt vagyok, tegnap egész nap fordítottam, de cserébe baromi jól haladok. A könyv maga mondjuk egy agyfosás, szóval kisebb meghasonulást okoz dolgozni rajta és magyarul elérhetővé tenni a közönség számára, olyan mondatokat leírni amiket, ha egy honlapon látok mondjuk, azonnal rácsapok az X-re, de eladtam a lelkem :D Ma be tudom fejezni a rám bízott részt, jóval határidő előtt, aztán besegítek szerintem D-ébe is.

Este megint Bellával álmodtam, ami nagyon kellemes meglepetésként ért, egyáltalán nem számítottam rá. Már említettem, hogy időről-időre álmodom vele, és ezek az álmok segítenek feldolgozni az elvesztését.

Ez a mostani nagyon élethű volt. És teljesen "magáért való". Nem történt benne semmi, egyszerűen csak volt a Ló, meg voltam én, és mentünk ide-oda a falu körüli erdőkben. A régi útvonalainkon, amiket kívülről tudok a mai napig is. Hol kell figyelni gödörre, hol van vízmosás, vaddisznótúrás, mindenre emlékszem. Maradandó részecskék tizenkilenc év történetéből.

Ahogy mindig is, szőrén mentünk, a lehető legtermészetesebben, most éppen a homokos utakon - a legjobb vágtaútjaink voltak. Hihetetlen páros voltunk azért. Nem is értem azt a természetességet, ahogyan működtünk együtt. Mintha össze lennénk ragadva, amikor lovagoltunk. Mindig szőrén, mindig simulékonyan és teljes elengedettséggel, harmóniában. Ezt mindenki megjegyezte, aki látott bennünket. Mindegy, hogy lépésben andalogtunk, vagy ugrált jókedvében, vagy éppen ötvennel suhantunk valahol a határban, félre sem csúsztam soha. Egész életemben kétszer estem le róla, egyszer pedig vele együtt. Tizenkilenc év alatt. Szuperek voltunk.

Hihetetlen, milyen élethű volt ez a tegnap este. Minden mozdulatot éreztem, minden kanyarnál jött a lendület, az ág elől elhajlás, a térdig feltűrt farmerem, a Ló oldalának izzadt érintése, ami csípi a vádlim, a meleg párolgása, a vágta utáni horkantásai, a lebegő, parádézó ügetése, amit képes egyhelyben is produkálni, ha menni szeretne. Képes volt.

De nem, mert képes, még mindig, hiszen tegnap este is megtette, én pedig élveztem ugyanúgy, és mienk volt az erdő megint.

Nagyon érdekes volt, nagyon valóságos. Annyira valóságos, hogy lelkileg ugyanúgy érzem magam, mint a lovaglásaink után, feltöltve, elégedetten. Csak kicsit szomorúan.

Jó volt újra találkozni. Remélem, hamar összefutunk újra. Nagyon hiányzik.

Igazából örülök, hogy tanúja voltam annak a pár percnek, amíg a napokban az egyik lovas (idomítós) facebook csoport egy "modja" közzétette zseniális csatlakozási javaslatát: csak az jöhessen a csoportba, akinek lovakkal, sőt, ezzel az idomítási formával kapcsolatos profilképe van, illetve, aki már a csoport tagja, az egy egész hónapra változtassa meg a profilképét ilyenre. Csak az lehet tag.

Na ez annyira szánalmas és nevetséges és életszerűtlen ötlet, hogy csak pár percig volt valóban látható, annyian nyilatkozták alááája, hogy akkor őket ki is rakhatják mert ilyen csoportba nem akarnak tartozni. És teljesen igazuk van, ha az aktív fajta facebook felhasználók körébe tartoznék, én is megírtam volna, illetve azt is, hogy attól még, mert nem szól az egész életem a lovaglásról, még lehetek lovas, illetve, hogy valószínű még az is, hogy én egymagam több lóval dolgoztam életem során mint ő, aki ezt a javaslatot bevezetni kívánta. Lehet, hogy ő két éve elprüntyög a "szabadidomított" lovával körbe a körkarámban, de elég valószínű, hogy a lovasság, a lovastudás nála ennyiben ki is merül, és a parelli játékokon tovább nem lát, ha az megvan, akkor be van fejezve a nagy mű, igen. Kész a ló.

Ami egyébként a világ baromsága. Az én lovam azalatt a tizenkilenc év alatt, amíg élt, nem lett kész. Pedig profi ló volt. De egy ló nincs kész. Nincs ilyen. Mégis, ebben a csoportban rengeteg bejegyzést és olyan hozzáállást látok, ami ezt sugallja. Hogy csináld meg a játékokat és kész lesz a lovad.

Sajnálom, hogy az ilyen véleményekre adnak a kezdők, és már minden szerencsétlen parellizni akar, amivel hozzáértés nélkül csak ártani lehet. Ja, és amit még utálok az az, hogy a parellizést összemossák a szabadidomítással.

Please don't do that.

négy

Ma négy éve, hogy már nincs velünk.

évszakok

Azt hiszem, a legjobb időszak biciklizésre az ősz és a tél. Utána a tavasz.

Lovaglás terén is ugyanezek a preferenciáim.

Mindig is az ősz volt a kedvencem, a hideg ősz, amikor reggel óriási köd van, vagy akár egész napra ködbe borul a vidék. Ilyenkor képes voltam iskola előtt hajnali fél 4-kor felkelni, és 6-ig  lóval csámborogni a tejszínű vidéken. Utána hazamentem, fürödtem és mentem iskolába. Ezek talán a legszebb emlékeim közé tartoznak Bellával kapcsolatban.

Ez nem Bella, hanem a szürke, akivel két éve nyomultunk többször, és nagy élmény volt rajta ülni, időnként megközelítette Bella finomságát, eszét és pörgős temperamentumát. Vele voltunk 2012 október 23-án az erdőben, és óriási köd volt, ahogy a képen is látható. Na ez az én kedvenc lovas időjárásom.

Ilyenkor ropogós a levegő, csend van, a lehellet látszik, viszont mégsem fázik az ember, mert melegít a ló meg a mozgás (úristen, télen szőrén lovagolni elképesztően jó!). A köd miatt az állatok is kevésbé vesznek észre, és még a szokásosnál is közelebb engednek magukhoz. Erről most eszembe jutott, hogy Bella tulajdonképpen ki volt képezve arra, hogy ha vadat lát, eredjen a nyomába, mert apa régen mindig megkergetett vele minden őzet, szarvast, és az annyira megmaradt benne, hogy ha érezte a szagukat, már váltott gyors ügetésbe és szorgalmazta a mindent-bele vágtát. Vele elég jó volt ez (amennyiben az ember tudott eme dolgáról és számított rá), mert annyira gyors és fordulékony ló volt, hogy a fák között is simán lépést lehetett tartani bármelyik vaddal. Egyik nagy élményünk, amikor észrevettünk egy egész csorda szarvast, meg ők is minket, és utánuk eredtünk, és együtt vágtáztunk az egész csapat állattal a csorda közepén.. Nyilván a szarvasoknak nem volt ekkora élmény, de egye fene, megérte :)

Télen viszont már figyelni kell, mert borzasztó hamar elgémberednek az ember ujjai, na meg az egész lábfej gyakorlatilag érzéketlenre fagy, de ha ügyesen öltözködünk, akkor ez kiküszöbölhető. Viszont a ruházati mizéria ellenére nagyon megéri télen lovagolni. Nagyon izgalmas dolog a hóban megmaradt vadnyomokat, csapákat követni és eljutni egy-egy állatig, vagy ahogy vágta közben a téli csendben prüszköl ritmikusan a ló és száll a felvert hó körülöttünk. Gyönyörű (bár veszélyes is) a szűz hóban kaptatni, majd visszanézni mögénk és látni, hogy kanyarog az általunk kijárt nyom a fák között. Minden békés, nincs egy hang se, és nagyon sok vadmozgást meghallani már messziről is.

Ez már Bella

Talán ezen emlékek, benyomások és érzelmek is közrejátszanak abban, hogy szeretem a bicajon is, ha csípi az arcomat a hideg, de vannak praktikus okai is annak, hogy ilyenkor sem rakom le a biciklit. A legfontosabb gyakorlatias ok az, hogy ilyenkor rajtunk, és még pár elvetemültön kívül nincs senki a bicikliúton. Sem az egész budai rakparti sétányon (ahol őrült módon együtt megy a járda és a bicikliút). Tavasztól kora őszig dugig van a sétány, ami nem is lenne baj, ha az emberek odafigyelnének kicsit, mert akkor észrevennék, hogy a sétány jobb szélén fel van festve, hogy itt kerékpárokkal is közlekednek emberek. Azaz, hogy csak szeretnének közlekedni, mert erre senki az égvilágon nem figyel, ami jelentősen megnehezíti az A-ból B-be jutást. Borzasztóan kell figyelni, hogy az ember nehogy véletlenül gázoljon, mert rajta kívül a gyalogosok 80%-a se lát, se hall. A legdurvábbak a fotózók, mert úgy lépnek előre-hátra-oldalra, hogy csak a fényképezőt figyelik, de azt nem, hogy itt rendszeresen járnak biciklivel, és mondjuk épp az orrom elé lép. Ami még akkor is fájdalmas mindenkinek, ha a járdán is megengedett (!) maximum 10 km/h-val gurulok ilyen helyeken.

Szóval hidegben minden jobb. Mert üres a rakpart, üres a rakparti bicajút, és az egyetemig tartó 6 kilométert 15 perc alatt végigsuhanhatom (nyáron ez a forgalom miatt 25 perc). Így tényleg lehet gyorsan menni, ami edzés szempontjából is kitűnő. Nem kell nagykabát, csak egy vastag pulcsi és egy dzseki, mert az első fél kilométer után teljes a komfortérzet a tekerés miatt. Sál, sapka és kesztyű, na ezek igen hasznosak (akárcsak a lovaglásnál).

A hóban biciklizéshez már kell rendesen figyelem, de nem megoldhatatlan. Viszont hangulatos! D-vel este az Andrássy úton hóesésben tekerni elég jó dolog. Budapesten pedig nem szokott nagy hó lenni, így maximum addig áll fenn ez a helyzet, amíg az ember mindenki előtt, reggel indul útnak, mert akkor még nem taposta le a többi bicajos. Ha normális időben megyünk, akkor már nem csúszik semmi.

Durva ónos eső esetén pedig - kegyetlen az élet - marad a büdös villamos a millió utasával.

Már előre azon gondolkozom, hogy vajon meddig tart majd a hideg, és mikortól lesz vége ennek a hájlájfnak, kényelemnek, üres bicajútnak.

Mellette pedig egy egésznapos téli lovaglásra vágyom.

Ísland og aðrir

355 euró a repülőút Izladra és vissza. Nagy álmunk D-vel. Ott tán még élni is tudnánk.

Lehet, hogy még egyszer... :)

Ma D lefotózott a budai rakparton, a Kacsa utcával szemben. Ez mondjuk semmilyen szinten nem lényeg, csak jött. A kép tetszett, tetszik, jól kifejez a mostani állapotomban, szakaszomban. Ezért úgy döntöttem, hogy leváltom fészbukon a profilképem, ami már 2011 óta ugyanaz, egy kép, amin Bellával vagyok.

Nagy döntés volt, mert hiába nem szeretném szakaszváltásként felfogni, de talán mégis mondható annak. 

De azért szívesebben mondanám azt, hogy ez egy egyszerű elfogadása és adaptációja a jelennek, ami nem végleges, folyton alakul, és most éppen itt tart - ettől Bella nem törlődik ki, a lovas életmód nem törlődik ki, hanem türelmesen vár, és én is várok arra, hogy egyszer újra tudjunk találkozni. Nem egyszer-egyszer lóra ülve, hanem ismét nyakig belemerülve, véglegesen.

tavaty

Kint voltunk anyával a kertben, segítettem neki csákányozni, ásni, virágot ültetni meg fát metszeni. Három órát voltunk kint, ezalatt Csilit is sikerült megnyírni, mert már egy hete vakarja le a szőrét magáról, mert melege van, befülledt alá és kicsípte a bőrét. Szóval ideje volt elbánni a bundájával, most már nem vakarózik annyit, és jól is néz ki. A feneke alatt lévő kakás "pelenka" rész volt a legundorítóbb, de anya hozott ki orvosi gumikesztyűket és azzal végeztem a dolgom.

Ahogy hordtam ki a lemetszett ágakat a hátsó kertbe, ami gyakorlatilag a legelőnk, észrevettem, hogy annyira zsenge és friss a most kinőtt dús fű, hogy nyikorog a talpam alatt. Egyből az jutott eszembe, hogy Bella mennyire szeretné ezt, egész nap fel se nézne, csak tömné a fejét és csak a tépkedés, meg a rágás hangját lehetne hallani. Imádom azokat a hangokat.
Azér nagyon hiányzik a hátsó kertből a/egy ló.

E két kép színéért elnézést kérek, nagyon szarul fotózta aki fotózta.

Szép lóállat az ad libitum etetett széna mellett

Jaj, de szép ló ez. Csodaszép aranysárga kisbéri.