Ma szokatlan optimizmussal keltem fel már fél 8kor. Magamtól. Mivel D-nek 9-től órája van, gyorsan felkeltem és csináltam néhány naan lepényt. Vagy kenyeret. Naan-t.
Tegnap este az volt a vacsi indiai raguval, és meglepődtem, mennyire gyorsan és egyszerűen kész van, szóval ma reggel neki is ugrottam, és kész is lett, és D tudott vinni magával órára. Mondtam neki, hogy útközben a töröknél vegyen hozzá humuszt, mert úgy igazán nagyon jó lesz, aztán felhívott, hogy csak 10kor nyitnak, szóval addig tartalékolja a lepényeket :)

 

A szokatlan optimizmusom valami különös oknál fogva a szakdogára is kiterjed, úgy döntöttem, ma megírom a bevezető fejezetet. Szerettem volna anyagot gyűjteni a statisztikai áttekintéshez (közmunkások demográfiai jellemzői országosan és járási szinten), de rájöttem, hogy kurvára nem tudom használni a ksh honlapját, szóval majd jövő héten bemegyek a konzulensemhez, és megkérem, hogy ha már felajánlotta korábban, akkor segítsen már ebben (végül is a ksh-ban kutató, szóval elég kézenfekvő a segítségkérésem - még azt is mondta a múltkor, hogy az egyelőre nem publikus mikrocenzus adatsorokat is kielemzi nekem, remélem erről nem feledkezett meg azóta :D ).
Szóval a statisztikai adatgyűjtésem jövő hétre szorul át, addig is megírom a bevezetést.
Valahogy most teljesen úgy érzem, hogy három hét múlva itt fogok ülni egy kész szakdogával, és nagyon fáradt leszek, de elégedett is.
Remélem így lesz.

Ezek meg ilyen mindenféle képek az elmúlt 3 napból:

tour de káli-medence

Amúgy meg július közepén voltunk egy kétnapos bicajtúrán a Káli-medencében, ami azért volt rendkívül praktikus döntés, mert ott lakom kb, szóval nem kellett sokat menni a bázistól a célterületig. Mondjuk úgy 10 kilométert. Imádom ezt a tájat, nekem ez a mindenem, számomra egészen hihetetlen, hogy lehet az Alföldön is élni.

Első nap otthonról Szentbékkálláig mentünk (fura mert D-ék, akik közül mind budapesti ugye, úgy mondják, hogy "szentbékála" amit nem győztem folyamatosan kijavítani. Ott a Káli Kapocsban szálltunk meg estére, ami azért volt baromi jó, mert alapvetően vadkempingezni terveztünk, sátrat se vittünk, de hideg éjszaka ígérkezett, ami nem lett volna olyan élvezetes. Mikor elmentünk a kocsma mellett, láttuk, hogy az udvarában áll egy sátor, úgyhogy bementünk, megkérdeztük, hogy jöhetünk-e mi is, és mondták, hogy persze, sőt, adnak sátrat is. Úgyhogy adtak két sátrat, amiből az egyik ilyen strandra való félsátor volt, úgyhogy azt csináltuk, hogy egymás felé fordítottuk a kettőt, és az öcsém (mert ő is jött) ilyen katonai ponyvájával lefedtük az egészet, így lett egy bizánci méretű sátrunk. A ponyva széleit ilyen giga kövekkel rögzítettük, szóval stabil volt. Amúgy kellett is hogy stabil legyen mert olyan brutál szél volt éjjel, hogy alig bírtunk aludni, annyira zörgette a ponyvát, meg folyton féltünk hogy szétszedi az egész építményt.egyszer kapott csak alá, de akkor gyorsan elkaptam (mivel ugye nem tudtam aludni, jól reagáltam a hirtelen helyzetben...). És amúgy remek volt, mert volt wc is, meg minden. Hajnali háromkor felkeltem egyszer, hogy kimegyek pisilni, és olyat láttam amilyet még sose. Pedig vidéken lakom, mármint úgy vidéken, hogy vidéki faluban, szóval minimális fényszennyezéssel, de ILYET, mint Szentbékkállán, még nem tapasztaltam. Felnéztem az égre, és szikrázó csillagos volt, ráadásul olyan, mint az ilyen szétphotoshoppolt űrfelvételeken, hogy lila, meg kék, meg csillagos, meg tejútrendszer (bár az amúgy otthonról is látszik). Egészen döbbenetes volt. Ilyen színes éjszakai eget nem láttam még. Pedig tényleg otthon is majdhogynem fényszennyezés nélkül látszik. De úgy tűnik, Ajka, Sümeg meg Tapolca fényei mégis számítanak valamit.

Másnap lementünk Révfülöpig, aztán Tomajnál föl Tapolcára, aztán vissza Haláp felé. Nagyon jó volt, csak mivel az út több mint fele észak felé ment, aznap pedig kb 30 km/órás északi szél fújt, megszenvedtünk a hazatéréssel. Viharos széllökésekkel dacolva küzdöttük magunkat haza, de legalább egyik nap se volt meleg. Az a halálom. Ha bicajozom és meleg van. Akkor majdhogynem képes vagyok elájulni. Eleve nehezen élek melegben, de ha még bicajozom is mellé... A túra előtt Ajkáról hazáig bicajjal mentünk, és akkor volt kb 35 fok, és teljesen kikészültem. Egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy érzem, ahogy a nap tűz, és a kezem kezd így forrni, és a pórusaim már nem tudnak hova tágulni, nem tudok eleget izzadni, meghalok. Szóval hogy is mondjam, huszonöt fok felett takaréklángon élek általában. De a túrán tökéletes volt, pont a 20-25 fok között, úgyhogy minden probléma nélkül hasítottam a káli dombokon.

Azért minden nap hálát adok a bicajomért, egyszerűen hihetetlen a különbség az országúti meg a terepbicajok között. Nyilván oútin is kell dolgozni rendesen, de közel sem úgy, mint a terepbicajokkal. Az országúti azért van, hogy magadat elvidd valahová a saját erőddel, a terepbicajokkal meg nem csak a saját súlyodat kell előrefelé dolgozni, hanem maga a bicaj is jelentős teher. Nyilván ergonómiailag is így vannak kialakítva, úgyhogy már két éve hihetetlenül élvezem, hogy úgy tudok menni a puchhal, mint kés a vajban.

Na szóval nagyon jó volt, imádom az otthonomat, a Balaton-felvidéket, és már kipróbáltam bicajjal is végre. Igaz, hogy viharos északi széllel, de így legalább edzettünk is kicsit.

Ez Hegyesdről kiérve készült, ahol letértünk egy földútra ami Szentbékkállára vezetett egy hegyen keresztül

Sajnos pár napig előtte esett az eső, úgyhogy a földút nem annyira volt kedvező

(az ott a hegy tetején D és M)

A Balaton-felvidék legszebb része egyébként a Sáska, Hegyesd körül lévő terület. Kép sajnos itt nem született, de annál szebbet én még nem láttam. Halápnál bementünk Sáskára, és onnan egy üzemi úton át Hegyesdre, és hát ahh. Az volt az egészből a legszebb, pedig láttunk sok szép helyet a két nap alatt.

Na mindegy, jó volt nagyon.

stuff

Visszatértem Budapestre közel egy hónap otthon-tartózkodás után. Az első pár nap szörnyű volt, utáltam az egészet, de mivel itt vannak a barátaim, meg itt is van életem, belejöttem a dolgokba és már nem szenvedek. Tegnap kiültünk a Szabadság-hídra négyen társasozni egy jó nagy pokrócon, a síneken, középen, annyira jó volt. Sokat voltunk a hídon amióta lezárták, hihetetlen, hogy ennek hamarosan vége.

Annyira vicces amúgy látni ilyen basic hivatalnok emberek hogy jönnek ki "szórakozás" céljából a hídra, basic hivatalnok öltözékben, hogy aztán borospoharat szorongatva a kézben álljanak körben órákat, mert egyikük se akar leülni a szép ruhájában, és zavartan pillantsanak időnként oldalra, ahogy megpróbálják teljesen out of context jól érezni magukat.

Na mindegy, mi imádjuk, csak a sok sörtől sokat kell pisilni, a főváros meg ugye addig nem jutott el, hogy legalább egy mobilvécét kirakjon valamelyik hídfőhöz (hiszen ugye nem "hippifesztivál" célzattal lett lezárva az építmény, ahogy Tarlós is mondotta), úgyhogy a Gellérthegy aljáig kell mindig elzarándokolni, ami kicsit kényelmetlen, de legalább megoldás.

D hazafelé végig videózott, mert tervben van, hogy a brazil barátoméknak (akikkel Varsóban találkoztunk) csinálunk egy meglepetés Budapest promóvideót, úgyhogy amikor csak lehet, és feelgood dolog van, azt videózzuk. A tegnap esti felvételbe néhányszor belelógtam, így hát csináltam egy snapshotot, és frissítettem az amúgy két éve változatlan facebook profilképemet. Nálam ezek a fb-updatek tényleg eseményszámba mennek, úgyhogy most is időnként csak úgy rákattintok a profilomra hogy hú, milyen új és milyen szokatlan. Múltkor a borítóképemet is lecseréltem, nem tudom mi van velem.

Kéne valami produktívat csinálni ma az ebédfőzésen kívül, de igazából nincs kedvem semmihez, csak úgy ellébecolni a napot.

igen

Amikor I bike Budapesten a Petőfi hídon tekertünk át, és előttem kb 10 méterrel D mindkét kezét oldalra kitárva, élvezettel suhant a piros csepel országútijával, én pedig néztem, és szerelmes érzés volt, akkor arra gondoltam, hogy most valószínűleg én is ugyanúgy érzek, mint amikor ő engem lóval dolgozni lát.

A fő utcai biciklisáv elképesztően, elmondhatatlanul jó lett, az eddigi halálfélelem-közeli állapotnak nyoma sincs, ha gyorsan akarok eljutni a Bem tértől a Lánchídig.
Váó.

Sőt, továbbmegyek, most már nem csak akkor fogok erre menni, ha sietni akarok (amúgy a rakpartot használom), hanem mindig. Szuper.

coyotes

Éppen kel az édesburgonyás-túrós pogácsa tésztája, és amíg ezt teszi, addig írok.

Szóval ma lesz a harmadik alkalom, hogy ruhatárazni megyek a Trafóba, és azt kell mondjam, remek. Odamegyek kezdés előtt egy órával, üldögélek, olvasok, tanulok, aztán fél óra kicsi munka, amíg az a néhány tíz ember leadja a kabátját, aztán ismét üldögélek amíg tart az előadás, aztán ismét fél óra, amíg kiadom a kabátokat. És ezért, azaz egy estényi üldögélésért kapok kb 2100 Ft-ot/alkalom. Elég elcseszett egy dolog ez, mármint van egy barátom, aki hajléktalanszállón dolgozott sokat, és még most is ilyen helyen beugrós ember, és ő talán 400 Ft/óráért csinálja. Holott az ő munkája azért számít is. Én meg 700 Ft/óráért olvasgatok és lógatom a lábam. Még sörözhetek is közben. Meg filmet is nézhetek. Barátokat is hívhatok, hogy szórakoztassanak. Előadás közben bezárhatom a kócerájt és elmehetek például vásárolni, amíg vége nincsen. Bármit csinálhatok, csak legyenek rendben a kabátok. Még a fizetésemet is magamnak osztogatom a munka végén, egyenesen a kasszából, és senki nem ellenőriz.

Ennél jobb kiegészítő keresetet nem nagyon tudok elképzelni diákként.

Azóta pedig örömködöm, hiszen megtapasztaltam, milyen, ha van "felesleges" pénzem, nem kell meggondolnom, vegyek-e egy sört, vagy egy drágább bort, mert nem fog hiányozni a számlámról. Emellett csinálom a lektorit, ami szintén baromi jó lesz, ha most megkapom érte a pénzem, néhány tízezerrel megdobja a pénzmagot. Másrészt pedig ha hirdetnek, még mindig járunk CEU-s kísérletekre, ami szintén 1500 Ft/alkalom, és mivel ketten megyünk D-vel, alkalmanként 3000 Ft-tal leszünk gazdagabbak. Szóval azért gyűjtögetünk.

Még egy pozitív attribútuma a ruhatározásnak, hogy 12 kilométert ad hozzá a napi biciklis adagomhoz. Ami, ha olyan nappal számolunk, amikor egyetemre is megyek, illetve haza, már napi 24 kilométert jelent. Arról nem is beszélve, hogy a hatékonyság érdekében már merek a Fő utcán végigbicajozni a Lánchídig. Eddig nem mertem, maximum a Batyiig, de akkor is úgy, hogy D-vel együtt, most viszont egyedül is meg merem ezt tenni, ráadásul dupla távon. Nem mondom, végig koncentrálnom kell erősen, de megéri, mert egyrészt nem pusztultam bele, másrészt a Frankeltől a Szabadság hídig 13 perc alatt értem el tegnap. Ez az idő jelentősen megnő, ha nem a Fő utcán, hanem a szétbarmolt rakparton indulok el, ahogy eddig is tettem. Úgyhogy ma is kihagyom a rakparti pokoltúrát, és a hatékonyságra szavazok.

Majd még jelentkezem mostanában.

in concreto

A lábam alakul, ez a harmadik hét, a merevítőt már két napja elhagytam mert ad1: kurva meleg, ad2: ahogy lépek és behajlik a cipő orra, ott kidörzsölte a lábfejemet, és lejött a bőr. Egyébként alapjáraton nem fáj a bokám, de sajnos többször mozdulok rosszul, aminek következtében meg majd beszarok, úgyhogy lehet visszaveszem. Igazából ma kéne visszamennem kontrollra, de nincs az az isten, hogy én önszántamból mégegyszer ismeretlen orvosokhoz menjek SZTK-ba, inkább lubickolnék tovább az eddigi életemben megszokott protekció áldásos melegében. Szóval hazamegyek, és ha anya úgy dönt, hogy ezt látnia kell valakinek, akkor megyek egy kollégájához.

Új nyári hobbim van, mégpedig a lekvárfőzés. Eddig háromfélét csináltam. Először bodzás eperlekvárt (otthonról hoztam bodzát), aztán tegnap gyömbéres sárgabarack-, és gyömbéres eperlekvárt. Nagyon-nagyon finom mindegyik!

Ez a gyömbéres eperlekvár.

Már alig várom, hogy még több gyümölcsből csinálhassak valami extrábbat. Finom darabos lekvárok, nincsenek agyoncukrozva, olyan ízük van, amilyen gyümölcsöt (illetve pluszt - gyömbér, bodza) beleraktam. Jelenleg hat üveggel van, mindegyik féléből van kettő.

A múltkor, talán szerdán elmentünk a társasággal iszogatni-beszélgetni egyet, először a Petőfi téren az Erzsébet hídnál ültünk a rakparton a fűben néhány borral és sörrel, aztán átmentünk a Deákra a lány javaslatára, ahova igazából senki nem akart volna menni, mert egyrészt gusztustalanul sok ember van, másrészt ez a gusztustalanul sok ember egy gusztustalan téren gyűlik össze. De találtunk egy padot egy csendesebb részen, úgyhogy ott voltunk kb hajnali 2-3-ig. Aztán, mivel én még nem bicajozhatok, éjszakaival kellett mennem, amitől kicsit félek, meg úgy általában az éjjeli városban való mozgástól, úgyhogy elképesztő érzés volt, amikor, miután elbúcsúztam D-től (aki bicajjal volt), hogy majd találkozunk a Margit hídnál, észrevettem, hogy követi a buszt, és végig jön mellettünk/mögöttünk :) Úgyhogy amikor leszálltam a Nyugatinál, éppen ő is begördült, és a nyakába ugrottam (a lábam miatt nyilván csak óvatosan), mert ezzel elmondhatatlan örömet okozott. Aztán amikor a villamosra átszálltam, akkor is jött a körúton a villamos mellett, végig összemosolyogtunk, aztán amikor leszálltam, már ott várt a zebránál.

Egyébként pedig holnap megyek haza, és jön D is. Jó lesz, majd kutyázunk meg macskázunk, meg kint ülünk.

 A kert csodásan virágzott legutóbb amikor otthon voltam, ez például a jázmin:

Ez pedig az egyik kiscica a kettőből, ő éppen Borsó, a lány.

Ő pedig egyetlen szívem szottya, Csili.

Ami meg elég jó, az az, hogy még mindig van lektorálandó könyvem, amivel a héten végezni fogok, illetve D anyukája éppen könyvet fordít, és kaptam belőle egy fejezetet, mert nem tudja befejezni, úgyhogy abból is lesz pénzem.

Szombaton egy beadandómhoz készítettem két interjút, Magyarországon élő külföldiek magyarul tanulásával kapcsolatban. Bár a beadandót nem tudtam megírni időhiány miatt, de ezt azért jó, hogy megcsináltam, így jövőre nem - vagy csak kevesebbet - kell majd. Egy olasz lánnyal, Francescával beszélgettem, nagyon izgalmas volt és hihetetlenül jófej. Beültünk a Szimplába, ahol még életemben nem voltam, mert az ilyen tömeghelyek állnak tőlem majdnem a legtávolabb, de így, hogy délben voltunk, nagyjából hat ember lézengett a helyen, és kb mindenki közülük ott dolgozott (és mindegyik Francesca barátja volt). Szóval így, hogy nem volt ember, jól éreztem magam. Csend volt, hely volt, a limonádé is jól esett, Francesca társasága pedig zseniális volt.

Aztán mentem át a Mechwartra, mert ott meg egy olyan fiúval interjúztam, aki önkéntesként tanította a magyart bevándorlóknak. Az is jó volt, bár elég bátortalan srác volt, az ilyen emberekhez sajnos nem értek, azaz én vagyok túl sok nekik valószínűleg. Észrevettem, hogy a bátortalan emberek eléggé tartanak tőlem.

Tegnap este meg átmentünk az egyik barátunkhoz D-vel és M-mel, a barátunk házának a tetejére a Batthyány utcába. Imádunk ott lenni, magas társasház, lapos tetővel, úgyhogy tökéletes. Nyáron a tűzijátékot is innen néztük, ennél jobb hely nagyon nem volt szerintem :D Mondjuk elég ijesztő, hogy bár éjszaka közepe volt, mégis úgy láttuk egymást, mintha hajnalodott volna - ennyit a fényszennyezésről. Úgyhogy ki szoktunk ide ülni, viszünk pokrócot, kaját, sört, aztán beszélgetünk. Tegnap is nagyjából fél négyig ott voltunk, aztán mindannyian elbóbiskoltunk picit, úgyhogy inkább hazajöttünk. Jól esett a séta a hajnali városban.

elmúlt napok

Pár képet iderakok az elmúlt hetekből, amik kedvesek számomra.

kedves D és a kedves bicaja a Jászain

Pombär játék dínó

Szép felhők

D-vel pihentünk kettesben az egyetemi parkban

ÉS a fotó amit el akartam követni csak a nő közbeszólt (nyilván ettől függetlenül megcsináltam). Újra lett bowdenezve az egész, most nagyon jól fognak a fékeim, még hozzá kell szoknom, és remélem nem esem orra addig :D Valamint vettem menő sárvédőt, ami egy mozdulattal lekapható.

Kész a paradicsomleves!

hány ilyet bír még el a hátán a föld?

Ma olyat csináltam, amit eddig még sosenem, mégpedig: volt egy vitám egy lakóval.

Egy lakóval, aki egyébként egy kis (nagy) rohadék és elég káros hatással van a szociális és mindenfajta közérzetre.

Történt ugyanis, hogy a ház udvarán voltam egy barátunkkal, ő éppen markolatot cserélt D bicaján amíg ő elment valamiért, én pedig le szándékoztam fényképezni a kerékpáromat, ezért nekitámasztottam egy oszlopnak. Erre kivágódott a nő lakásának ajtaja, és elkezdett perelni velem, hogy azonnal vegyem el onnan a biciklit, mert nézzem meg mit csinálok a fallal (megnéztem, mert megijedtem, hogy leverem a vakolatot vagy ilyesmi, ami elég irreális lett volna, de jószándékból tényleg megnéztem), és mikor láttam, hogy SEMMIT nem csinálok a fallal, mivel a biciklimnek konkrétam maximum két négyzetcentiméternyi része ért hozzá (a pedál végén a kis lekerekített csavar), akkor szóltam, hogy semmi baja a falnak, mert a bicajom alig ér hozzá, és amúgy is vigyázok rá.

Ez volt az olaj a tűzre, mert ekkor nem sejtettem, hogy mindegy mit csinálok vagy mondok, ebből jól nem fogok kijönni, mert ez a nő gyűlöl mindent és mindenkit. Igazából rá se kellett volna néznem, meg se szólalnom, csak csinálni tovább amit csináltam.

Ténylegesen kiabálva mondta nekem, hogy de akkor is nézzem meg, a biciklit TILOS a falhoz támasztani, a házirendben ez benne van (!!!), és amúgy is, húzzak az udvarról úgy teljes egészemben, és vigyem a biciklit is, mert nézzem meg, mit csinálok a fallal, őt nem érdekli, hogy nem ér hozzá a bicaj, de nézzem meg és húzzak onnan. Itt megembereltem magam, hogy én ilyet nyerni nem hagyok, úgyhogy türelmesen, kedvesen de határozottan megmondtam, hogy éppen dolgom van, de utána majd elviszem. Majd. Mert még dolgom van.

Erre körülnézett, és meglátta, hogy:

1. biciklit szerel a barátom

2. három kisgyerek nevetve labdázik az udvaron.

Úgyhogy azt is kifejtette, hogy az udvar nem való bicikliszerelésre, úgyhogy vigyük fel a lakásba őket és ott csináljuk, illetve, hogy az udvar nem való labdázásra és játszásra, úgyhogy a kurva gyerekek.

És amikor mondtam neki, hogy nem zavarunk senkit, akkor nekem szegezte a megsemmisítő kérdést, amivel leleplezni készült volna: Maga egyáltalán itt lakik?!

A válaszom: Igen.

De gondolom albérlő?

Igen. Négy éve.

Erre nem tudott visszavágni, gondolom azt hitte, hogy valami újonc vagyok aki még "nem tudja itt a rendet", úgyhogy megmondta, hogy kérjem csak el a főbérlőtől a házirendet, illetve, hogy nehogy azt higgyem, hogy nekem mint albérlő bármi jogom van a házban bármit csinálni, mert az a lakóknak jár.

És a kurva gyerekek.

És hogy ne merészeljek feleselni, és hogy "nincs de". És becsapta az ajtót.

Egészen szürreális élmény volt, tényleg hihetetlen. Nehezemre esett a dühroham és a röhögőgörcs között lavírozni.

A barátom csak lesett, nem akart szólni mert ő nem olyan türelmes mint én és nem ittlakóként nem akart nagyobb konfliktust.

Egyébként a gyerekek apukája, aki egy halál jófej, jött le a lépcsőn (hallotta a szóváltást), és a barátom odaszólt neki, hogy "hát ebben a házban ezek a gyerekek milyen hangosan képesek játszani!" és az apuka mondta, értve a viccet, hogy hát igen, képesek. Szóval igazából mindenki utálja ezt az idiótát.

És így egyébként értelmet nyert, hogy miért csittegik le a játszó gyerekeket a szüleik a gangról, hát mert ez a nő terrorban tartja a kölyköket.

És hirtelen arra is emlékszem, hogy egyszer szemtanúja voltam, amint a nő nevelési tanácsogat osztogat egy hangosabb gyerek anyukájának, miszerint "Hát néha talán meg kéne verni, akkor tudná hol a helye".

Meg arra is emlékszem, hogy egyszer D meg az egyik barátja éjjel érkeztek meg, és még halkan beszélgettek az udvaron, és véletlenül csengettek egyet az egyikük csengőjével, és erre szintén kivágódott az ajtó, és a nő kiabálva, hogy "ebben a házban nem lehet csengetni!!"

Arról mondjuk nem esett szó egyik alkalommal sem, hogy amikor éjjel (éjfél után) kiviszi az udvarra legeltetni a kutyáját, az baromi hangosan ugat minden alkalommal.

Nem értem, miért nem konfrontálódnak a lakók vele.

D-vel elhatároztuk, hogy lemegyünk majd a közös képviselőhöz, aki egy nagyon laza csávó egyébként, és elkérjük a házirendet, hogy jól megmutassuk a nőnek ha legközelebb problémázik, hogy az udvar arra való, hogy rendeltetésszerűen használják.

csepel sas

D-nek szülinapja volt másodikán, úgyhogy miután updateltük a diákigazolványainkat, meghíttam a Borsba, és ettünk egy óriásit. Én túrórudi levest és USA bagettet, ő meg aszalt szilvás-chilis sütőtökkrémlevest és Hambagettet. Minden elképesztően finom volt, mellé pedig kértem egy bazsalikomos limeszörpöt, aminek annyira jó bazsalikomillata volt, hogy D is megkóstolta (D!!!! gyűlöl minden szörpöt, teát, minden ilyesmit, soha nem láttam még szörpöt kóstolni), ÍZLETT NEKI és VETT MAGÁNAK. Egészen elképesztő pillanat volt.

Nagyon jól éreztük magunkat egész nap, bicajoztunk, a szél ellenére is élveztük minden percét, boldog nap volt.

Egy ideje meg már az ajándékát csinálom, most lettem vele kész. Macerás volt és lassú, de a végeredmény baromi jó, már csak teljesen készre kell csinálni. Pólót kap, ami ugyan elég lame, de úgy mán nem, hogy az én rajzom van rajta :)

Lerajzoltam a bicaját, minden apró kis részletével (váltóbowdennel, Criticalmass matricával együtt), teljesen egyeznek, viszont mivel rajz, még jobb. Már csak arra várok, hogy visszaérve Budapestre lemérjem az egyik pólóját, hogy mekkorába kérjem.

Nyilván fehér háttér nélkül kerül rá, állítva-kicsit döntve és úgy, hogy a póló elejének lehető legnagyobb részét kitöltse.

Jaj, nagyon büszke vagyok, nagyon bejön, és ő is imádni fogja. Lehet magamnak is csinálok Puchosat. Kb pénzért is művelhetném :D

a vonatablakból még visszanéznek

Megláttam, hogy lesz jubileumi 30y koncert, úgyhogy vettem rá két early bird jegyet sebtében (darabonként 999 Ft-ért! Még kicsit gyanakszom, hogy jó eseményre vásároltam-e meg a jegyeket, tényleg ennyibe kerül-e). Még nem tudom, D eljön-e velem, mert nem az ő ízlésvilága, de volt már velem koncerten Ajkán is, és élvezte, úgyhogy még akár ő is jöhet. Ha meg nem, akkor jön más :D Megkérdezni még nem tudom, mert éppen apával elmentek apa egyik falubeli barátjához pálinkázni.

Most, hogy hazajöttem (D is jött velem), kézhez kaptam végre a dedikált 30Y albumomat is, annyira széép és imádom. Már meg is hallgattam.

Csütörtökön baromira felhúztam magam, mert elindultunk D-vel, hogy az esti vonattal hazajövünk, kibumliztunk Kelenföldre, mert a Déli ugye nem funkcionál. Szerencsére D apukája kivitt minket autóval. Oda is értünk, pedig baromi dugó volt, de mindegy, teljesen időben voltunk, erre D venné a jegyét, és kiderült, hogy nem járnak a vonatok. Hogy miért, azt nem tudták megmondani, de azt mondták, hogy Martonvásárig megy pótlóbusz, de hogy onnan ki hogyan jut el a célállomásig, azt nem tudják megmondani.

Szóval én ott helyben elbőgtem magam, már annyira szabadultam volna Budapesttől, és erre nem mehetek, másrészt pedig elképesztően dühös voltam, hogy miért nem lehet erről tájékoztatni mondjuk az interneten? Direkt megnéztem az elvirán, hogy rendben van-e minden vonat, nem írtak semmit, úgyhogy meg is vettem online a jegyemet, erre kiderül mikor odaérünk, hogy tök feleslegesen fogyasztottuk a benzint... Így is bosszantó, de nyilván ezt nem én fizettem, viszont ha mondjuk villamossal, több átszállással vonszoltuk volna ki a seggünket Kelenföldig (két-két jeggyel), akkor szerintem szétcsaptam volna ott helyben valamit. Egyébként menne egy villamossal is a kijárás, mert a 19-essel a Batyitól odaérnénk 20 perc alatt, viszont jelenleg a 19-es sem jár, csak a Lánchídtól, hiszen "Budapest megújul", mi meg csesszük meg. Ami rendkívül vicces mostmár (olyan kínos módon vicces), hogy a 4-6-os sem fog járni a moszkvától azt hiszem az oktogonig kb egy hónapon keresztül, szóval lassan minden tömegközlekedési forma ellehetetlenül. Pattanjatok biciklire, én azt mondom.

Szóval tegnap előtt jöttünk haza, egyébként majdnem Uberrel, de végül kivitt minket D apukája ismét.És imádok itthon lenni.

Ezek meg képek az utóbbi hetekből:

D Csepele, és az én Puchom.

Pékműhelyes gigaflódni!

Voltunk tüntin

Kedves házunk. Szeretek itt lakni.

Ahogy a bicajos képen is látni, amin a kettőnk biciklije van, az udvari bicajtároló dugig van. Dugig olyan bicajokkal, amit senki az égvilágon nem használ már évek óta. Mindenki csak beszerzni a bicajt, és leparkolja a tárolóban, az az 5-6 ember meg, akik tényleg használják a bicajukat minden nap (köztük mi is), szenved, mert nem fér be a mienk a tető alá, és ha esik, akkor ázik. Amikor tudom, hogy nem fog esni, akkor csak odakötöm a képen is látható oszlophoz, ha meg esőt mondanak, akkor valahogy benyomorítom két bicaj közé, és reménykedem, hogy nem akad be semmi semmibe és nem törik a küllő, vagy szakad a bandázs. Ezt a közös képviselő is érzékelte, aki amúgy egy nagyon furcsa, de igen jófej csávó, aki kiírta már többször is minden látható helyre, hogy aki nem használja, legyen szíves lepakolni a kerékpárját a pincébe, ott nagyobb biztonságban is lesz, illetve mindenki elfér. Aki meg használja, az címkézze fel a saját nevével, hogy lássák, kié van napi használatban.

Erre ki lehet találni, mit lép az átlag magyar: MINDENKI felcímkézte a biciklijét :D :D Szóval ez semmi pozitív hozadékkal nem járt.

Úgyhogy most újra kiírta a csávó, hogy ha 20-áig nem viszik le maguktól az emberek, akkor levágják a lakatokat és ők maguk dobálják le az összeset a pincébe.

Erre nem reagált senki, már nem is címkézett senki, nagyon felbátorodtak. Viszont én tudom, hogy tényleg levágják, azaz már elméletileg múltidőben, mert pénteken délután estek neki terv szerint. Mielőtt indultunk a vonatra, találkoztam az egyik bicajossal a házból, aki újságolta, hogy ő maga is részt vesz az akcióban, én meg odaadtam neki a lakatkulcsom, hogy arrébb tudja rakni, ha útban van az enyém.

Szóval nagyon kíváncsi leszek hétfőn, mennyi bicaj maradt a tárolóban. Bevallom, kicsit valamiféle kánaánra számítok, valahogy úgy, hogy még dönteni is lesz lehetőségem, hogy mégis ÉN hova szeretném kötni a bicajt. Meglátjuk.

A Pékműhelybe meg mindenki menjen el aki Budán jár, mi imádunk ide járni, ez a legjobb pékség a városnak ezen a felén.

Egyébként meg ha megjön a pénzem, akkor lesz lehetőségem egészséges dolgokat venni, és fogok is, mert muszáj fogynom valamennyit. Annyira nagyon nem izgat, mert nem érzem magam kövérnek, de szeretnék alakítani magamon.

Szóval első lépés összeállítani egy heti menüt mondjuk (mert a leghízlalóbb kaják mindig abból születnek, hogy nincs erőnk kitalálni, mi legyen az aktuális ebéd, úgyhogy az első lesz, ami eszünkbe jut, ami általában valami tejszínes tészta vagy hasonló), könnyen elkészíthető és nem túl hízlaló kajákkal, második lépés meg megvenni a szükséges dolgokat.

life with herr puch

Ez bizony az eltéről való tegnapi hazaindulás pillanata, amit vékony pulcsiban, egy sállal követtem el. Ugyanis jó idő volt. Bár még nem fogták fel sokan, a legtöbb ember még behúzott nyakkal, télikabátban biciklizett/sétált, ezt mondjuk nem tudom mire vélni, én mosolyogva és felszabadultan száguldottam hazafelé a budai rakparton (mint általában, csak most pulcsiban).

A száguldásról jut eszembe, meg úgy amúgy is, hogy még fel kell dolgoznom, hogy jön a tavasz, egyelőre még a telet gyászolom. Meg azt, hogy negyed óra alatt beérek az egyetemre. Jön a tavasz, meleg, lesz sok ember a rakparton, aki egyáltalán nem figyel egymásra, és így mindenki lassabban jut el oda, ahova szeretne :( Már most félek, hogy ki fog annak ellenére kiugrani elém, hogy folyamatosan lesem a fákat, oszlopokat, ki áll mögöttük, a potenciális ugrálókat, és mindig lassítok, ha ember mellé érek. A negyedórás utakra meg rá kell számolnom 5-10 percet a lassulás miatt.

Igazából felőlem maradhatna ez a vékony pulcsis idő. Nem kell ennél melegebb. Ez mindenhez tökéletes. Bármit lehet csinálni izzadás nélkül.

Az ősz, meg ez a tél-tavasz átmenet a kedvenceim az évből.