yo soy el rey de espana

Vasárnap ismét színházban voltuk, ezúttal D színházi dramaturg nagybátyja szerzett nekünk jegyeket egy olyan előadásra, amire kb lehetetlen jegyet venni, viszont én már hónapok óta vágytam elmenni rá. Szóval végre meg tudtam nézni az Egy őrült naplóját a Jurányiban.

Nem tudom, eleget mond-e az, hogy amint hazaértünk az előadásról, azonnal megnéztem, hátha lehet jegyet kapni egy későbbi alkalomra..

De nem lehetett.

Aztán másnap reggel is megnéztem, hátha, csak úgy vágyakozásból, hogy kicsit fájjon, hogy bazmeg úgyse lehet, és akkora szerencsém volt, hogy éppen aznap reggel nyitották meg a jegyvásárlást a márciusi időpontokra - szóval azonnal vettem is 18-ára két jegyet (bár D még nem döntötte el, hogy meg akarja-e nézni még egyszer, de ha ő nem, majd elmegyek apával).

Egyébként két órával később már egy jegy se volt.

Na szóval ez az előadás eddigi életem egyik legmeghatározóbb és legnagyobb hatást kiváltó színházélménye, pedig azért sokszor járok színházba, sok kurvajó dolgot láttam már (E föld befogad, avagy számodra hely; Parasztopera; Radnóti est; Össz-hang; Godot-ra várva), meg kevesebb szart is (pl. az Olaszliszkai szerintem egy iszonyatosan félresikerült darab volt).

Keresztes Tamás egy igazi zseni, de komolyan, nem csak olyan szuperlatívuszos módon, hanem baszki, ő tényleg az. Mármint ezt így látod. Főleg a Jurányiban, ahol az első néhány sor a színésztől kb két méterre van, szóval ott liheg előtted, a maga teljes valójában, és látod, hogy ez Keresztes Tamás, de közben meg nem ő, sőt, biztos hogy nem ő, mert ő már túllépett egy ilyen határon, hogy ki kicsoda és van-e bárkinek azon kívül élete, hogy most itt ülünk, ő pedig egy másik dimenzióban létezik éppen.

Az előadás során többször álltam a sírás szélén, sőt, azt hiszem az utolsó negyedét már a konstans katarzis állapotában töltöttem, már ha van ilyen. A díszlet (amit amúgy KT tervezett), a zene (amit amúgy az előadás alatt élőben rak össze KT az általa keltett zajokból, zörejekből, hangokból, énekből, beatboxból, stb egy looperrel), a fények, a szöveg, az egész összjátéka olyan hihetetlenül zseniális, hogy a szívednél ragad meg és emel föl az emberiség kollektív tudatának egy olyan szintjére, ami kurvára fáj. És van az, hogy ez fáj, ez nagyon fáj, de közben jó is, és érzem, hogy ez epifánia, és én ezt újra akarom, és sose akarom nem érezni és elfelejteni...

Na. Ilyen ez az előadás.

a mama

Múlt hét pénteken elmentünk elbúcsúzni a mamától. Géderlak mellé, a dunapartra mentünk, mivel Géderről származott. Ikonikus hely az a part anya családjának, mert a mama apukája, szóval anyáék nagyapja egy büfét vezetett a parton, amiből azóta már semmi nincs, de annak idején hihetetlen élet volt ott. Anya meg az unokatestvérei (a mama fiai) az egész gyerekkorukat ott töltötték. A mama pedig azt kérte, hogy ott búcsúzzunk el tőle, így hát a legszűkebb család összegyűlt (a papa, a két fiuk, mi, meg a Géderen maradt család). Úgy beszéltük, hogy éjjelre is maradunk, és sátrazunk-tábortüzezünk egyet együtt. Szóval felvertük a sátrakat, majd a dunaparti naplementében, szemben Paks fényeivel mindannyian elköszöntünk tőle.

Ennél gyönyörűbb időnk nem is lehetett volna ehhez.

Aztán főztünk egy gulyást bográcsban, és éjfélig néztük a hullócsillagokat. Szép volt.

Itt vagyok egyébként, élek, bár ez nem mindenkiről elmondható és talán ez is közrejátszott abban hogy már majdnem két hónapja hallgatok. Anya nagynénje, azaz nekem csak "Jucimama" meghalt, körülbelül másfél év rákkal való küzdelem után. Június 26-án. Igazából nem volt nagy meglepetés senki számára, mármint egyszerűen nem lehet nem észrevenni ha valaki 100 kilóról 50-re fogy a kemótól meg a ráktól, egyre merevebb a tekintete, egyre jobban kidüllednek a szemei, az egész arcberendezése felkészül a halálra, és elkezd befelé élni.

Ez volt már pár hónapja, és szerintem ezt az utóbbi néhány hónapot aki tényleg szerette, már azt kívánta, hogy bárcsak ne lenne, bárcsak vége lenne mert ez méltatlan a mamához, hogy így kell élnie. Azt hiszem, rohadt nehéz azt mondani egy szerettedre hogy mostmár menjen el, legyen vége, haljon meg, mert egyszerűen látod hogy minden lélegzetvétel szenvedés és már ő se akarja ezt és azt kérdezi az amúgy orvos anyádtól, hogy "meddig tart ez még?..."

Egyébként azt hiszem, pont ezért tudtam magamban viszonylag hamar helyrerakni ezt az egész történetet, mert a mama nem ilyen volt, a mama mindig vidám volt, meg szarkasztikus, mindig hahotázott, ilyen göcögősen, cinkos szemekkel, meg tekerte a cigit, meg mindig győzött römiben, mert kanyarpillantása volt és mindenkinek tudta milyen lapjai vannak éppen, mert valahogy belátott, és senki se tudta, hogy csal-e, és nagyon szerette a jó limonádét meg a tengerpartot, és egyszer elvitte az egyik fia bulgáriába a partra és azóta is azt emlegette. A mama nem volt képzett, de nagyon intelligens volt, és hihetetlen meglátásai voltak, és a mama nem volt tipikus nagymama ősz hajjal meg otthonkával, mert vörös haja volt és kábé egész nyáron fürdőruhában mászkált a kertben, és szerette a pajzán vicceket, és mindig ökölnyi méretű szilvásgombócot csinált amikor mentünk, szilvásgombóc és babgulyás volt mindig a menü amikor meglátogattuk, és egyébként az ő felügyelete alatt készült a legjobb hallé szeged környékén, mert ötvözte a tiszait és a bajait, és mindig pontozással zárult a halászleves ebéd, és sose adott tíz pontot. A mama nem volt tipikus nagymama, és pont ezért borzasztóan ragaszkodtam hozzá. Olyan volt mint egy ember, nem pedig mint egy nagymama-skatulyából előhúzott valaki. Volt, hogy káromkodott, volt, hogy szexújságot találtam náluk, de a nagymamám volt és imádtam őt.

Kiskoromban mindig mentünk ki az utcára ha jött a family frostos, és vett nekem kaktuszfagyit, vagy mini magnumot, meg csinált kekszes sütit, aminek a receptje remélem, megvan valahol. Szilveszter másnapján őt hívtam fel, hogy hogy kell lencselevest főzni, minden ilyenért őt hívtuk, ő volt az ügyeletes szakács a családban, pedig apa zseniálisan főz, de még ő is felhívta mindig. "Júlia nagyasszonyom, hogy készül akkor az a hallé?"

Amikor a mama meghalt, a papa egy hétig semmit nem evett. Utána csak akkor volt képes leerőltetni a torkán pár falatot, egy bögre tejet, sportszeletet, ha volt ott vele valaki. Aztán tartottunk egy megemlékezést tágabb családi körben, és grilleztünk, meg volt sok süti, és öröm volt látni, hogy ahányszor a papára néztünk, mindig tele volt a szája. Azóta egész jól van, de most aludni nem tud. Felmerült, hogy eladnák a házat, és megvennék a másik szomszéd házat itt mellettünk (ugye az egyik szomszéd házat apa szülei vették meg), de nem tudtuk, a papa vajon mit szólna, és azt mondta, hogy "mégis mit csinálnék én itt?", nem akar ott maradni, szeretne idejönni, főleg, hogy "Juci oda akart menni, úgyhogy én oda is megyek". Szóval most úgy rendberakta a kertet, mint még soha az életben, pedig egyébként kertész, és mindig pikkpakk volt az udvaruk, és hamarosan felkerül a ház hirdetése valami ingatlanos oldalra.

A mama minden szombat délelőtt telefonált, és fura, mert még mindig, ha észreveszem, hogy szombat koradélután van, eszembe jut, hogy hívott-e már a mama? És sajnos nem hívott.

Szóval Jucimama meghalt, és nem szépen halt meg, és ez fáj. És emlékezni fogok rá, hogy nézett ki amikor utoljára láttam. És nem fog jól esni, hogy erre is emlékszem. De emlékezni fogok arra is, amilyen akkor volt, amikor még nem ette a rák, és azt hiszem, elsősorban így fog mindenki emlékezni rá, majd ha egyszer lecsitul a gyászfolyamat. A göcögősen nevető, cinkos tekintetű, ravaszkás mosolyú mama. Aki megint mindenkit rommá vert römiben.

Jövő hét pénteken megyünk Géderlak mellé (innen származik) a tiszapartra. Csak a nagyon szűk család, a papa, a két fiuk, anya és mi. A tiszába szórjuk a hamvait, mert ezt kérte. Aztán ott maradunk estére a parton, sátrazunk, tábortüzezünk és emlékezünk. A fürdőruhás, cigarettázó, óriás szilvásgombócos mamára.

Kaptam visszajelzést a trafóból, és behívtak beszélgetni. Izgi.

Holnap megyünk vissza Budapestre, amit nem várok, mert jól érzem magam itthon.

Az utóbbi hetekben eléggé szarul voltam/vagyok lelkileg, de már megszoktam igazából ezt a folyamatos hullámzást, csak azért nehéz kezelni. Tényleg szar, hogy most TUDOM hogy minden baromi jó, munkalehetőség van, május végén Varsó, nem kell most záróvizsgázni, még egy évem lesz az egyetemen, stb, szóval tényleg nincsenek problémáim, de semmi, és mégsincs kedvem az égvilágon semmihez, felkelni se, Danihoz se, magamhoz se, enni se, semmi, és nem érzem magam jól.

Szerencsém van egyébként, hogy anya tudja felügyelni az ilyen szakaszaimat, mindig megkérdezi, hogy vagyok, mióta vagyok úgy, stb, mert ha ő nem lenne, és nem ideggyógyászkodna úgy általában, akkor valószínűleg kicsúszna a kezem közül az egész.

A családban apa vonaláról öröklődik a bipoláris zavar, és én se úsztam meg, de szerencsére apa sem és én sem olyan szinten vagyok benne mint mondjuk a váci dédapám volt. Ő 45 évesen úgy döntött, hogy halálán van, és teljesen egészséges emberként beült a foteljába és még harminc évig ott ült. Amíg tényleg meg nem halt. De ezt úgy értsétek, hogy harminc kerek évig ült. Egy fotelban egy sötét szobában. A mamáék fürdették meg etették. Én is találkoztam vele amikor kicsi voltam, nem is nagyon emlékszem rá, csak arra, hogy mennyire utáltam meglátogatni, mert sötét volt és dohos a szoba, a közepén volt egy fotel és ott ült a dédapám. A sötét miatt nem is emlékszem az arcára. Elég nyomasztó.

Dani már megszokta egyébként, hogy ilyen vagyok, kezelni is tudja valamilyen szinten, bár amúgy elég nehéz ezt partnerként elviselni. Nagyon kedves egyébként, meg jól esik, amikor mondjuk az anyukája azt mondja nekem egy depresszív szakaszomban, hogy "ja hát igen nekem is szokott rosszkedvem lenni", akkor rászól. Meg már megtanulta, hogy ez nem úgy működik, hogy kitalál valami programot, és akkor attól majd elfelejtem, hogy éppen rossz. Szóval megtanult passzívan segíteni.

Na mindegy, majd egyszer még mesélek erről, de most inkább megyek.

Tegnap ugyanis valamiért bedugult a bal fülem,  és azóta se hallok vele, úgyhogy mindjárt elmegyünk a rendelőbe kimosatni. Már nagyon várom, mert fáj a fejem tőle, meg szédülök is, és szar volt így aludni.

Na.

freezing

Most egyébként itthon vagyok, D is hazajött velem. Anyáék elmentek a Cinque Terréhez (-hez?) a szülinapját ünnepelni a barátaikkal, úgyhogy most mi vigyázunk a házra (na meg természetesen Csili is), meg az öcséimre. Mivel bejárósok ugye, korán kelnek, én pedig meg lettem bízva a szendvicskészítéssel és egyéb járulékos teendőkkel, úgyhogy tegnap is és ma is fél hatkor keltem, ami így, sokáig alvó (és esténként dolgozó) egyetemistaként elég fájdalmasan érintett. Mivel kedves Borsómacska mindig fél6kor kel, így én is ébredtem vele, kipakoltam az udvarra, aztán készítettem a szendvicseket, kimentem megetetni az állatokat (tegnap este adtam be nekik az aktuális féreghajtókat, az egyik kis rohadék megérezte a kaján és nem volt hajlandó megenni, na vele lesz még egy köröm ma), kimostam a fiúk üvegeit, főztem egy kávét, megreggeliztem, aztán ébresztettem őket is. Tegnap kimentem még fényképezni is kicsit, egyébként szörnyű, de itt a Bakonyban már három-négy napja masszív fagy van reggelenként, jégpáncél van a kocsi ablakán.

Ezt egyébként szeretni szoktam, mármint hogy itt az ország többi részénél mindig hidegebb van valamivel, de most eléggé szíven ütött, mert gyakorlatilag minden gyümölcsfa elfagyott. Annyira, hogy a ringlófákon, amikről három-négy bazinagy hordónyi termést szoktunk leszedni, most csak fekete és plöttyedt bogyók lógnak. Nem lesz idén ringlólekvár és -pálinka sem :(

A barackról, zöldalmáról, körtéről, meggyről, cseresznyéről, dióról nem is beszélve..

Az egyetlen ami úgy néz ki, túlélte, az a négy birsalmafa.

Egyébként tényleg szörnyen néz ki az egész, főleg a diófák látványa elég drámai, minden más fa zöld, ezekről meg csoffadt, fekete levelek lógnak. De az egész utcában, meg a falu lenti részén is (ahova bekúszik a fagy).

Szóval ez rosszul esett és el is szomorodtam tőle, mert már elterveztem, hogy milyen lekvárokat fogok csinálni nyáron, meg hogy azt a rengeteg almát, körtét, stb majd mind elvisszük gyümölcslének feldolgozni, és mennyire jó lesz. Hát, nem.

látod-e drága

Ma elmentem (először) egyedül színházba. Már nagyon vártam, mivel imádom a zenés versfelolvasó eseményeket, és ez is egy ilyen volt, mégpedig Radnóti versekkel. Fullajtár Andrea és Mácsai Pál voltak a felolvasók, a zenészek között pedig ott volt például Dés László, aki nekem gyerekkori etalon, és még mindig imádom.

Szóval elmentem egyedül (találtam egy olyan útvonalat amin 13 perc alatt ott vagyok a Margit híd budai hídfőtől a Katonánál bicajjal, elég menő). Kicsit tébláboltam, aztán be lehetett ülni. A Katonában a kedvenc helyem a leghátsó sor közepe, mindent tökéletesen látni-hallani, és még olcsó is (és nem ül mögöttem senki), mindig ide veszek jegyet.

Az előadás elmondhatatlanul gyönyörű és megrázó volt. Én tulajdonképpen csendben végigbőgtem az egészet. Mácsaiék párhuzamosan olvastak fel Gyarmati Fanni meg Radnóti naplójából, mintegy válaszolgatva egymásnak, emellé jöttek a versek, és egyéb hivatalos dokumentumok, visszaemlékezések más íróktól, költőktől, na meg a zene.

Engem teljesen kicsinált az egész, tényleg, folyt a könny az arcomon. Nem voltam ezzel egyedül, ugyanis maga Fullajtár is könnyezett már, amikor a hetedik eclogánál jártunk.

Mellettem egy gimnáziumi osztály diákjai ültek, és igazából örültem, hogy elhozzák őket ilyen eseményekre, mert nagyon fontos erről hallani, de amikor kifelé menet én még zavarodott aggyal és nehéz mellkassal kitámolyogtam a teremből, és erre azt hallom a sráctól aki mellettem ült, hogy "hát a versek meg az előadás jó volt, de én ezt a korabeli rendszerkritikus szemléletet nagyon nem támogatom" - mivan?

Szóval ilyenkor hirtelen azt kívánom, bárcsak az járna csak színházba, aki érti is és fogékony rá. Közben meg tudom, hogy örülni kell annak is, hogy az emberek egy része mondjuk évente egyszer beül. Szóval tök jó, nagyon jó, hogy elhoznak osztályokat is, csak sajnálom, hogy az igyekezet és a kitűnő előadás ellenére a "tanulság" (hülye szó ez ide) egyszerűen lepereg egyesekről.

Egyébként meg tökre nem vágom, hogy mit ért korabeli rendszerkritikus szemlélet alatt - talán azt, hogy felhozták, hogy nyilván a magyar társadalom tagjainak is masszív felelőssége van abban, hogy embereket hurcoltak el? Mert ez egy elég obvious, tudott dolog, úgyhogy tényleg nem értem.

Engem hihetetlenül megérintett ez az egész, úgyhogy most azon gondolkozom, hogy veszek jegyet a júniusi előadásra is.

Egyszerűen minden vers végszava után teljesen üresnek érzem magam.
Ezt a verset pedig mégegyszer hallanom kell Mácsaitól, már csak ezért is elmegyek megint:

SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptű szivében megterem az érett és tünődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör. Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - talán most senki sincs. 1944. április 30.

Csili valamivel jobban van. Két infúziózás, legalább nyolc injekció és sok szeretés után már mozgékony, eszik és iszik (ezt három napig nem csinálta). Már kergeti a macskákat, ugatja az embereket, felugrik a székre, a hátára fordul dögönyözésért, szóval kezd az egészséges változatához hasonlítani. Még azért látszik, hogy beteg, főleg, hogy még mindig lázas.. Ma is kapott lázcsillapító injekciót, a hétvégén meg algopyrint adunk neki, ha még mindig lázas. Ma a branüljét is kiszedték, mert infúzióra már nincs szükség, tablettázásra térünk át. Ha nem gyógyul meg, akkor hétfőn folytatódik az antibiotikum-kúra is (most háromnaposat kapott, úgyhogy az a hétvégén kitart).

Senki nem tudja, mi baja, csak azt látjuk, hogy napról napra azért valamivel javul.

Meglátjuk.

Holnap viszont megyek Budapestre, nincs már rám akut szükség, viszont kedden biciklitúrára megyünk Káltól Nyíregyházáig, úgyhogy muszáj elmennem.

Csilike szarul van.

Négy napja kezdődött, hasfájással meg levertséggel, akkor azt hittük, csak bekajált valami zsírosat, mert azt nem bírja a gyomra. De utána nap még rosszabbul lett, tegnap pedig apa azzal hívott ki az udvarra a kutyaházhoz, hogy ha nem szedjük ki onnan az állatot, akkor ott fog megdögleni. És valóban, úgy feküdt bent a kutya, hogy már teljesen feladta, láttam a szemén. A ló tekintetében is ezt láttam a végén. Ha apa vagy anya guggolt a kutyaház ajtajához, morgott rájuk, egyedül rám nem. Úgyhogy megpróbáltam szólongatni, hívogattam, csalogattam, és egyszer csak felállt, kijött és az ölembe rogyott. Úgyhogy azonnal eltorlaszoltuk a kutyaház bejáratát, és vittük az állatorvoshoz.

Infúzió, szteroid, roboráló, antibiotikum, lázcsillapító, vérvétel.

Hazajöttünk, a kutya jobban lett, kocogott ide-oda, kergette a macskákat, kakált, pisilt, nézelődött, megugatta az érkező embereket.

Megsétáltattam, láthatóan volt kedve, végig lendületesen kocogott és nézelődött.

Ma reggelre megint levert volt, ma is időpontra mentünk az orvoshoz, infúzió, antibiotikum, lázcsillapító meg nem tudom, miket kapott még. A vérképe nem rossz, kis eltérések vannak, de semmi feltűnő, annyi, hogy biztosan van valami belső gyulladása. Meg láza (40 fok, de kutyánál a 39 körüli érték a normális, szóval láz, de nem feltűnően magas). Ami az orvosnak nem tetszik, és nem érti, az a láz állandó jelenléte a lázcsillapítók ellenére, de holnap ismét vizit lesz, és lehet kiderül valami. Bár nem hiszem.

A kutya tünetei amúgy levertség, láz, hasfájás, ziháló, felszínes légzés, étvágytalanság, nem igazán iszik. Széklete meg vizelete rendben (ez utóbbi az infúzió miatt, mert amúgy nem láttuk inni). És büdös. Beteg-kutya módon büdös.

Apa bélelzáródásra gyanakodott, mert volt egy széklete, ami sárga volt és porszerű, valószínűleg kevés folyadékot ivott és sok csontot evett, de az kijött és utána már normálisat kakilt. Csak apa fejében megfordult, hogy lehet volt emiatt kis bélelzáródása, ami meg gyulladáshoz vezetett. Nem tudjuk.

Reménykedem, hogy rendbejön, de azon kívül, hogy maradtam itthon, hogy megnyugtassam a jelenlétemmel, nem tudok mást csinálni. Viszont ha a kutyaházas résznél nem vagyok itthon, akkor már valószínűleg nem lenne kutya. Úgyhogy továbbra is maradok.

Jaj, Csili, mi van veled?

Este megint Bellával álmodtam, ami nagyon kellemes meglepetésként ért, egyáltalán nem számítottam rá. Már említettem, hogy időről-időre álmodom vele, és ezek az álmok segítenek feldolgozni az elvesztését.

Ez a mostani nagyon élethű volt. És teljesen "magáért való". Nem történt benne semmi, egyszerűen csak volt a Ló, meg voltam én, és mentünk ide-oda a falu körüli erdőkben. A régi útvonalainkon, amiket kívülről tudok a mai napig is. Hol kell figyelni gödörre, hol van vízmosás, vaddisznótúrás, mindenre emlékszem. Maradandó részecskék tizenkilenc év történetéből.

Ahogy mindig is, szőrén mentünk, a lehető legtermészetesebben, most éppen a homokos utakon - a legjobb vágtaútjaink voltak. Hihetetlen páros voltunk azért. Nem is értem azt a természetességet, ahogyan működtünk együtt. Mintha össze lennénk ragadva, amikor lovagoltunk. Mindig szőrén, mindig simulékonyan és teljes elengedettséggel, harmóniában. Ezt mindenki megjegyezte, aki látott bennünket. Mindegy, hogy lépésben andalogtunk, vagy ugrált jókedvében, vagy éppen ötvennel suhantunk valahol a határban, félre sem csúsztam soha. Egész életemben kétszer estem le róla, egyszer pedig vele együtt. Tizenkilenc év alatt. Szuperek voltunk.

Hihetetlen, milyen élethű volt ez a tegnap este. Minden mozdulatot éreztem, minden kanyarnál jött a lendület, az ág elől elhajlás, a térdig feltűrt farmerem, a Ló oldalának izzadt érintése, ami csípi a vádlim, a meleg párolgása, a vágta utáni horkantásai, a lebegő, parádézó ügetése, amit képes egyhelyben is produkálni, ha menni szeretne. Képes volt.

De nem, mert képes, még mindig, hiszen tegnap este is megtette, én pedig élveztem ugyanúgy, és mienk volt az erdő megint.

Nagyon érdekes volt, nagyon valóságos. Annyira valóságos, hogy lelkileg ugyanúgy érzem magam, mint a lovaglásaink után, feltöltve, elégedetten. Csak kicsit szomorúan.

Jó volt újra találkozni. Remélem, hamar összefutunk újra. Nagyon hiányzik.

life with herr puch

Ez bizony az eltéről való tegnapi hazaindulás pillanata, amit vékony pulcsiban, egy sállal követtem el. Ugyanis jó idő volt. Bár még nem fogták fel sokan, a legtöbb ember még behúzott nyakkal, télikabátban biciklizett/sétált, ezt mondjuk nem tudom mire vélni, én mosolyogva és felszabadultan száguldottam hazafelé a budai rakparton (mint általában, csak most pulcsiban).

A száguldásról jut eszembe, meg úgy amúgy is, hogy még fel kell dolgoznom, hogy jön a tavasz, egyelőre még a telet gyászolom. Meg azt, hogy negyed óra alatt beérek az egyetemre. Jön a tavasz, meleg, lesz sok ember a rakparton, aki egyáltalán nem figyel egymásra, és így mindenki lassabban jut el oda, ahova szeretne :( Már most félek, hogy ki fog annak ellenére kiugrani elém, hogy folyamatosan lesem a fákat, oszlopokat, ki áll mögöttük, a potenciális ugrálókat, és mindig lassítok, ha ember mellé érek. A negyedórás utakra meg rá kell számolnom 5-10 percet a lassulás miatt.

Igazából felőlem maradhatna ez a vékony pulcsis idő. Nem kell ennél melegebb. Ez mindenhez tökéletes. Bármit lehet csinálni izzadás nélkül.

Az ősz, meg ez a tél-tavasz átmenet a kedvenceim az évből.

soñar

Az imént ébredtem, mert megint Bellával álmodtam.

Annyira csodálatos ilyen alkalmakkor "találkozni".

Viszont nagyon érdekes mindig ez az álom (mindig ugyanaz az alapja, csak más a körítés). Mindig az történik, hogy hazamegyek, kiállok a hátsó kapuba (ami a legelőhöz vezet), és reménykedve füttyentek egyet, ahogy mindig is szoktam. Ilyenkor teljesen bennem van az az érzés, hogy lehet, hogy semmi válasz nem érkezik, fel vagyok rá készülve. Viszont mindig jön a nyerítés, hol hamarabb, hol később, és Bella odavágtat hozzám, mint ahogy mindig tette.

Álmomban tudom, hogy Bella már idősebb, és figyelni kell rá, és ez is az egyik oka annak, hogy néha azt hiszem, hogy nem fog visszanyeríteni. De mindig rácáfol erre az érzésre és jön.

Ezen találkozások alkalmával elmondhatatlanul boldog vagyok, ölelem, szorítom, teljesen eksztatikus állapotba kerülök a valóságban is, sírva fakadok boldogságomban és felébredek.

Időről időre megálmodom ezt, és jó ilyenkor tudni, hogy ha létezne bármilyen túlvilág, akkor Bella jól lenne és sokat gondolna rám. Én sokat gondolok rá.

Most nézem, hogy hidegfront jön a hétvégén, főleg északnyugat-dunántúlon, ahová a kenuzás van tervezve.. Hétfő kivételével mindegyik nap esőt mondanak. Tegnap még napos időt írtak!
Azt hiszem, ez eldöntötte a hét további menetét. Maradunk. :(

Amúgy ki nem állhatom a 40°C-os meleget, már 30 foknál meg akarok igazából halni, de ez a nyár még nekem is sok..

Úgy látom, a maradék nyár is csodaszép lesz, valamint igazán szép őszkezdésre is számíthatunk..