yo soy el rey de espana

Vasárnap ismét színházban voltuk, ezúttal D színházi dramaturg nagybátyja szerzett nekünk jegyeket egy olyan előadásra, amire kb lehetetlen jegyet venni, viszont én már hónapok óta vágytam elmenni rá. Szóval végre meg tudtam nézni az Egy őrült naplóját a Jurányiban.

Nem tudom, eleget mond-e az, hogy amint hazaértünk az előadásról, azonnal megnéztem, hátha lehet jegyet kapni egy későbbi alkalomra..

De nem lehetett.

Aztán másnap reggel is megnéztem, hátha, csak úgy vágyakozásból, hogy kicsit fájjon, hogy bazmeg úgyse lehet, és akkora szerencsém volt, hogy éppen aznap reggel nyitották meg a jegyvásárlást a márciusi időpontokra - szóval azonnal vettem is 18-ára két jegyet (bár D még nem döntötte el, hogy meg akarja-e nézni még egyszer, de ha ő nem, majd elmegyek apával).

Egyébként két órával később már egy jegy se volt.

Na szóval ez az előadás eddigi életem egyik legmeghatározóbb és legnagyobb hatást kiváltó színházélménye, pedig azért sokszor járok színházba, sok kurvajó dolgot láttam már (E föld befogad, avagy számodra hely; Parasztopera; Radnóti est; Össz-hang; Godot-ra várva), meg kevesebb szart is (pl. az Olaszliszkai szerintem egy iszonyatosan félresikerült darab volt).

Keresztes Tamás egy igazi zseni, de komolyan, nem csak olyan szuperlatívuszos módon, hanem baszki, ő tényleg az. Mármint ezt így látod. Főleg a Jurányiban, ahol az első néhány sor a színésztől kb két méterre van, szóval ott liheg előtted, a maga teljes valójában, és látod, hogy ez Keresztes Tamás, de közben meg nem ő, sőt, biztos hogy nem ő, mert ő már túllépett egy ilyen határon, hogy ki kicsoda és van-e bárkinek azon kívül élete, hogy most itt ülünk, ő pedig egy másik dimenzióban létezik éppen.

Az előadás során többször álltam a sírás szélén, sőt, azt hiszem az utolsó negyedét már a konstans katarzis állapotában töltöttem, már ha van ilyen. A díszlet (amit amúgy KT tervezett), a zene (amit amúgy az előadás alatt élőben rak össze KT az általa keltett zajokból, zörejekből, hangokból, énekből, beatboxból, stb egy looperrel), a fények, a szöveg, az egész összjátéka olyan hihetetlenül zseniális, hogy a szívednél ragad meg és emel föl az emberiség kollektív tudatának egy olyan szintjére, ami kurvára fáj. És van az, hogy ez fáj, ez nagyon fáj, de közben jó is, és érzem, hogy ez epifánia, és én ezt újra akarom, és sose akarom nem érezni és elfelejteni...

Na. Ilyen ez az előadás.