Másrészt meg Budapest falusiként tényleg börtön. Ezt sokáig nem akartam elhinni/elfogadni, mert olyan rohadt klisés, de baszki tényleg így van.
Jó, biztos vannak emberek, akik örülnek, hogy a falusi környezet után végre élet van körülöttük, de ugye ez nagyban függ attól, hogy kinek mit jelent ez. Ha valakinek azt, hogy sok az ember, sok a program, bármikor gondolsz egyet, lemehetsz boltba-kocsmába-étterembe-szórakozni-akárhová, de tényleg akárhová, akkor az nagyon jól fogja magát érezni Budapesten, és én is sok szempontból imádom, már ha csak azt vesszük, hogy milyen kurvajó színázak vannak ott, ugye. Na hát az errefelé, Veszprém megyében nincs. Aztán hogy mennyi koncert, kocsmai fellépés, felolvasóest, irodalmi est, művészmozi, akármi van, szóval a kulturális életbe szerelmes vagyok Budapesten. De semmi másba.
És konkrétan pszichésen belerokkanok abba, hogy mennyi ember van körülöttem, és mindenki akar valamit, és az ember egyszerűen nem lehet egyedül, csak ha bevonul a saját kis galambdúcába a negyediken, mert ott már senki nem zavarja (csak a kapucsengőn, hogy megtalálta-e már jézus krisztust, stb). És általában az a nézet, meg hit él, hogy pont vidéken nem lehet egyedül lenni, mert falun mindenki ismer mindenkit, mindenki akar valamit, na hát kurvára nem így van. Mármint a mindenki akar valamit rész. Hiába ismered az embereket, meg köszöntök egymásnak, de itt békén hagynak. Mindenki elvan. Arról nem is beszélve, hogy még ha kénytelen is vagy mondjuk beszélgetni a boltban, mert például boldog szülinapot kíván az eladó (true story), akinek az anyukája (Emi néni) egyébként évekig vigyázott rád, amíg óvodaérett nem lettél (true story) akkor az egy kellemes és olyan párbeszéd, amitől mindenki mosolyogva megy tovább a dolgára.
És ha már nem akarsz ilyen párbeszédeket sem, akkor egyszerűen nem mész sehová. Mert itt olyat is lehet. Hogy nem mész sehová, és közben mégsem csak a 34 négyzetméteres lakásodban kuksolsz. Hanem ott a kert, az udvar, a mező, az erdő, a patakpart a szarvasokkal, és sehol egy kurva ember. Órákig túrázhatsz a környékbeli erdőkben, és nem fogsz emberrel találkozni. Nyilván a nem találkozom senkivel-dolog nekem könnyen elérhető, mivel a falu legvégén, az erdő szélén lakunk, de a lényeg az úgy általában érvényes, legalábbis ebben a faluban. Máshol is valószínűleg így van, de még nem laktam másik településen, úgyhogy arról nem nyilatkozom.
Budapesten meg, ha eleged van az emberekből (nekem egész gyakran van ilyen, mondjuk kétnaponta), akkor annyit tudsz tenni, hogy nem mész sehová. Mert ahhoz, hogy például olyan erdőbe juss, ahol nincsenek rajtad kívül még százan, minimum háromegyed órát kell utaznod (buszon, villamoson, stb, emberekkel együtt). Nincs olyan, hogy akkor csak kimész kicsit levegőzni, meg megmozgatni a tagjaidat, mert egyrészt nincs udvar a lakáshoz, csak utak és parkok, másrészt nincs levegő sem.
Szóval én kifejezetten bezárva érzem magam Budapesten. Nem tudok természetközelbe kerülni, mert a Margitsziget nekem nem természet. A Jánoshegy nem természet. Hanem parkok. Háromnegyed órát meg egy buszon zötykölődni ahhoz, hogy egy normális erdőbe eljussak, egyszerűen nem vagyok képes. És az emberundorom, meg az, hogy nincs természet, nálam ahhoz vezet, hogy képes vagyok napokig a 34 négyzetméteres lakásban ülni és rohadni és nem csinálni semmit. És ezt utálom. Egyrészt ingerszegény, másrészt meg emiatt tök sokat híztam, harmadrészt meg ki akar önszántából ilyet csinálni...

Szóval nekem ez börtön. Még a rengeteg kulturális forrásával együtt is.
Két hét alatt szoktam eljutni pszichésen odáig, hogy már sírva fakadok, annyira nem bírom tovább. Olyankor szoktam hazajönni.

De pont ezek miatt szeretnék olyan skilleket és tudást szerezni, amikkel nem vagyok helyhez kötve. Mert én szeretnék itt, a faluban egy életteret magamnak. És közben Budapestet se szeretném teljesen elhagyni - főleg, hogy D-vel ez nem annyira lehetséges, mert neki meg pont Buda a természetes közege.

Csütörtökön megyek vissza...