Saját bloglista

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: otthon. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: otthon. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. május 23., kedd

a növények

A veteményes egyébként gyönyörű, a spenót a legkirályabb az egészben. Meg a borsó.

Ilyen vóót ugye:

És mostan ilyen (ezt az előző képekhez képest a veteményes bal széle felől fényképeztem):


Ekkkkkora a cékla:


És ilyen csodálatos a spenót.



2017. május 22., hétfő

Anyától kaptam egy gyógyszertári kikevert testápolót a tetoválásom utókezelésére. Mennyire kedves dolog!
Már csak bepanthen, szagtalan nagyon szenzitív szappan és 50+ faktoros napvédő kell.

2017. május 21., vasárnap

A mai nap eredménye 36 km, illetve az időközben nagyra megnőtt borsók kikarózása.
Eddig összesen kb 90 km-t vezettem.
Ezen kívül egész nap más emberekre vártam, hogy haladhassanak folyamatok, de nem haladt semmi, szóval elbasztam a napom röviden, eléggé kivagyok már.

Holnap 7-re (!!) megyünk háziorvoshoz a vezetéshez szükséges vizsgálatra.
Közben kiderült, hogy hétfőn, ahogy amúgy terveztem volna, nincs nyitva az autósiskola, szóval baromira nem tudnék kresz vizsgára jelentkezni (= feleslegesen jöttem haza?)
Kedden be tudnám vinni a dolgaimat és jelentkezni, hogyha a hétfői trafó ügyeletet egy másik ruhatáros elvállalja helyettem (ilyenkor már csak akkor van ruhatár, ha esik). Már húsz perce várok a válaszra, mert ha nem tudna helyettem ügyelni, akkor még holnap fel is kéne mennem Budapestre is, ami egy egész más logisztikát igényel. Szóval erre várok, holott kurrrvára le kéne feküdnöm.

Na de végül írt, és elméletileg átvette a holnapi trafót.


Szóval holnap baromi korán kelek, de cserébe nem kell most összecsomagolnom a bőröndömet, és még vizsgára is tudok holnapután jelentkezni.


Ez mondjuk nem teszi semmissé az egész napos, sok emberre való várakozást (nyaralás téma, majd kifejtem). És előre egy lépést se haladtunk, csak hármat hátra.
Mindig azt mondom, hogy jövőre nem vagyok hajlandó én szervezni a szállást, aztán mindig kézbe veszem, mert más nem mutatkozik kompetensnek. Aztán szívok ezerrel. Ma is már remegős-hangig feszkóztam magam ezen, szóval inkább alszom.

újra itthon

Még nem terveztem hazajönni, de a Kresz-vizsgára személyesen kell jelentkezni  orvosi igazolással együtt, úgyhogy kénytelen voltam hazajönni a hétvégére. Mondjuk D tegnap is és ma is egész nap az egyetemen van, úgyhogy annyira nem is bánom hogy haza kellett jönnöm. Csak kár a fosadék időért.
Tegnap vezettem 20 kilométert az erdőben, elképesztően szeretem ezeket az útvonalakat. Egyrészt csodálatosak, dugig vannak vaddal, és hihetetlenül vadregényes és harsogó az egész erdő, nagyon szép része ez a vidékünknek. Másrészt azért remek, mert folyamatosan váltakozik az utak típusa. Például elkezdődik sóderesen, hepehupásan, szóval már kerülgetni kell rendesen. Aztán folytatódik betonosan, de az meg kb 50 éve készült, szóval baromi kátyús, de vannak korrekt részei. Aztán hirtelen átvált földútba, ahol meg a két keréknyomra kell nagyon figyelni, hogy nincsenek-e túlságosan kivájva, hogy nehogy leérjen az autó alja a középső "taréjra", és ha fennáll ennek a veszélye, akkor valahogy úgy helyezkedni, hogy a külső kerékkel felmenni az út szélére, a belső kerekekkel pedig a taréjra, de közben ide-oda csúszkál, mert homokos, szóval hú. Nagy élmények ezek nekem.
Főleg, hogy apa eladta a suzuki wagon r+ -t, szóval most anya zafirájával csapatjuk, ami kétszer akkora és totál máshogy működik, máshogy fekszik az úton meg minden. Na meg van benne abs meg ebs meg mindenféle ilyen dolog, meg szervó, szóval tényleg teljesen fura a kis dobozautó után. De hamar megszoktuk, aztán már egészen 80 km/h-ig is felmentünk!! Ennyivel még a suzukival se mentünk.
A legnagyobb gödrök a sóderes részeken vannak, gondolom azt kimossa a víz. De mindegyik tök másfajta kihívás, és folyamatosan váltakozik ez a háromféle út-típus. De például a 10 centis homokos úton kanyarodni, ahol már sodródik az autó, az is izgalmas. Nagyon szeretem, hogy ennyire változatos. Nagy kihívás. És így, hogy egyszerre ér ennyiféle inger, és igénybe veszi a teljes figyelmemet a folyamat, és folyamatosan ki kell lépni a komfortzónából és dinamikusan változtatni a vezetésen az adott szituációkban, szóval ettől baromi gyorsan fejlődöm. Annak ellenére, hogy kéthetente vezetek. Megfigyeltem, hogy mindig kb hatszor jobban megy, a nagy kihagyás ellenére is, mint előző alkalommal, szóval ez tényleg ilyen ülepedős dolog.
Ma is megyünk!


Ami viszont borzasztó, hogy van behűtve egy nyakas aligvárom a hűtőben, és nem ihatok, mert VEZETEK.
:(
First world problem.

2017. május 5., péntek

május

Hazajöttem ismét Budapestről. Ilyenkor sokan csodálkoznak, hogy "most voltál otthon 3 hétig, én ennyi idő után fél évet várnék mielőtt hazamegyek", de én ebbe a közösségbe is tartozom, bár kicsit máshogy, mint ahogyan Budapestre is, de tartozom. Része vagyok. Holnap lesz majális, megyek én is lángosozni, fotózni, és biztos vagyok benne, hogy sokan örülni fognak nekem, hogy látnak.
Meg már látni akartam a kis veteményesemet is :) Szuperül nő minden, bár a hűvös idő miatt sokkkkkal lassabban, mint kéne.
A borsó:



Asszem nem írtam arról, hogy milyen kurva időjárás volt amikor esett a hó és fagyott, mert annyira mérges lettem tőle, hisz többször emlegettem itt is, hogy mennyire izgulok a termésekért.
Aztán jött itt a Bakonyban 15 centi hó. Két napig szakadt óriási pelyhekben. Szóval a szakdoga-leadás reggelén hófehér tájban autózva mentünk a vasútállomásra.


Ja, szóval itt többszörösen is feszült voltam, egyrészt a szakdolgozat miatt, mert bár már fel lett töltve a felületre, még nem raktam le a vállamról a terhét, másrészt az elfagyott termések miatt.
Úgyhogy most borzasztóan örülök, ugyanis bár sok termés elfagyott, de egy csomó megmaradt!
A ringlófák például roskadoznak a zöld bogyóktól, rengeteg körte is lesz, a birs csak most kezdett virágzani, szóval azt egyáltalán nem érintette a fagy, és cseresznyéből is lesz talán valamennyi. Az almát, barackot majd meglátjuk.

körte
szeder a fán
Úgyhogy most már tényleg remélem, hogy semmi váratlan nem jön közbe. Vasárnap pedig megpróbálok időt szakítani fenyőrügyszörp készítésre, mert azt nagyon nagyon megszerettem tavaly.


Az online kresz-oktatásnak a felénél tartok pont, eddig remek eredménnyel, nagyon izgalmasnak találom az egészet, és logikusnak.
Ma pedig apa szólt, hogy éppen vár valakire a falubusszal, úgyhogy amíg nem szól a valaki, hogy megérkezett, addig menjek ki vezetni!!
Kicsit megijedtem, és majdnem visszakoztam, de végül győzött a "miért ne?", és úgy, ahogy voltam, mezítlábra felhúztam a cipőm és szaladtam ki a buszhoz.
Egy elég nagy buszról van szó, Volkswagen Crafter, ippeg ilyen szép tulipános, csak a mi településünk neve van rajta.
És aaaannyira jó volt vezetni! Utazni is imádok benne, ha apa épp faluügyeket intéz, és megyek vele, hihetetlen mennyire tágas és kényelmes. És felülről látni rá a forgalomra, ami baromi nagy könnyebség, és sokkal jobban lehet figyelni mindenre. Illetve apa azt mondja, hogy sokkal kevésbé fárad el a vezetésében mintha "földszintes" autóval menne.
Nagyon könnyű vezetni, sokkal könnyebb mint a suzukit, annak ellenére, hogy hosszú mint a vonatfütty, és nyilván baromi nehéz. De szinte nem is lehet érezni, hogy a vezetőülés mögött még van sok méter hátrafelé. Kb 3 km-t mentem vele, a felénél csináltam egy Y-fordulót (arról nem is beszélek, mennyivel könnyebb ezzel tolatni, az óriási visszapillantóknak köszönhetően, amikkel nem is baj, hogy a hátsó ablakon nem lehet kilátni, mert MINDENT megmutatnak maguk is. Lazán beálltam párhuzamosan az út szélével, gyakorlatilag segítség nélkül, aztán mentünk is hazafelé. Manővereztem az utca végén parkoló néhány autó között, amit eddig még a suzukival se csináltam (aszfalton még nem mentünk), na hát most ezzel igen, és teljesen természetesen ment minden. Úgyhogy nagyon jó élmény volt.

Nagyon várom már, hogy meglegyen a jogsim, és mehessek ide-oda..


Egyébként csodálatos az udvarunk, tele van minden orgonával, és az utcafronton csak úgy ömlik ki. Szóval egy giccskép a kutyával:


2017. április 16., vasárnap

kizárásos alapon a legszebb vers a balaton

Voltunk megint vezetni!

Ma már sokkal jobban ment, alig volt bármi probléma az ilyen alap elindulás-váltás terén. Mindketten simán megyünk 40-nel, váltogatunk le-föl, ha szükséges, Y-fordulók, körbetolatás, ezt kikerüljük, azt kikerüljük, tök jó, nem gondoltam, hogy így menni fog. A legnagyobb figyelmet az átszaladó nyulak és az úton lévő víz által kimosott vájatok, meg a nagy kövek jelentették. Meg hogy melyik gödrön lehet még úgy átmenni, hogy a kocsi alja ne érjen le.
Holnap már azt gyakoroltuk volna, hogy hogy kell 60-ig elmenni sebességben, meg 3-4-be is felváltani. De nem messze itthontól apa keménykedett kicsit a kocsival, meg kipörgette a kerekét, erre az autó gondolt egyet, lefulladt, és azóta nem indul be :D úgyhogy egy km-t toltuk hazáig.
De nagyon jó volt. Várom, hogy még többet és többet vezessünk apával.
Azt is várom, hogy hivatalosan is elkezdjünk tanulni, de ez így sokkal jobb, mert földút, és mert apa, aki vicces és nagyon jól vezet, és mert gyönyörű a táj.



ezen meg még a balaton is látszik, bár a pára miatt csak éppenhogy 




2017. április 15., szombat

a mai nap pihenőnap

Ma egyáltalán nem foglalkoztam a szakdolgozatommal, és ez igazán jól esett.
A konzulensem még nem jelzett vissza.


Reggel kényelmesen felébredtem, megreggeliztem, aztán beállított az egyik falubeli barátunk, aki egyébként a falu pálinkafőző nagymestere (nem irónia), hozott nekünk bort és szőlőpálinkát (nem törkölyt! nem mindegy). Több hegyen is van szőlője itt a környéken, elég jó bora is szokott lenni, bár a pálinkája jobb.
Beszélgettünk, aztán segítettem főzni, sütöttünk répatortát, amihez utána kevertem krémtúrós-narancsos-mascarponét, és az került a tetejére, igen jó volt.

Ez pedig nem más,


mint a spenót a veteményesemben.

Délután 6 körül pedig elmentünk a nagyobbik öcsémmel, Zs-vel és apával vezetni a falu határába.
Nem gondoltam, de tökre megmaradt a lovardás tudásom, amikor naponta traktoroztam a bálákat. Nyilván nem tudok vezetni, meg a traktort könnyebb is volt kezelni (lomhább, és sokkal magasabban ül az ember, amitől kényelmesebb és könnyebb a vezetés), de simán elindultam, meg váltottam ide-oda a kocsival már elsőre. Az más kérdés, hogy 10 km, azaz fél óra vezetés után úgy elfáradtam mentálisan, hogy kb nem tudtam egy Y fordulót megcsinálni. Mivel nem betonúton voltunk, hanem egy hepehupás, traktorvájatokkal tarkított földúton, tök más így vezetni, főleg elsőre. Valószínű sokkal több mindenre szükséges így koncentrálni (pl hogy ne legyen tengelytörés egy nagyobb gödör eredménye), folyamatosan lassítani-gyorsítani, ahogy a dimbes-dombos táj és a gödrök igényelték. Még nyulak is szaladtak át előttem. Szóval ez így elsőre baromi tömény volt, de azt hittem, hogy sokkal rosszabbul fog menni. De örülök neki nagyon hogy erdőben meg földúton tanulok, így sokkal több inger és komplexebb helyzet ér, mint mondjuk egy parkolóban, és talán könnyebb lesz majd ettől, ha valóban elkezdődik a jogsiszerzési folyamat.

Amikor elértünk a szomszéd kis zsákfalu határába, váltottunk Zs-vel, de előtte még fényképeztem egyet, olyan csodálatos volt minden.



Bizony, mi vagyunk a Balaton-felvidék északi őrzői.

 


Imádok itt élni.

Holnap pedig ismét vezetünk!
D-t pedig láttam a tüntetés live közvetítésén :)


Viszont baromi fáradt vagyok.



hesstegmégnégynap



2017. április 12., szerda

A múlt hetem az interjúk mellett egyébként arról szólt, hogy a mamáék kertjében felástam pár négyzetmétert (kb 3x2,5 méter, vagy valamivel kisebb, majd lemérem) veteményesnek. Anyának régen volt hátul ilyen kiskertje, amiben volt borsó, meg... nem tudom, én még nagyon kicsi voltam, ilyen fogalmatlan méretű gyerek, és csak a borsóra emlékszem, de arra nagyon. Az egyik első emlékem ahhoz kötődik hogy anya ott csinál valamit, talán kapál, én meg ülök a veteményes közepén a borsók mellett, és eszem. És van az a fantasztikus borsóillat, az az édes, zöld lé illat, na és az így megmaradt.
Szóval önállósítottam magam, és csináltam én is egy ilyen kis földdarabkát, baromi jó minőségű a földje, mert most már lassan 14 éve békében hagyva pihent, előtte egyébként az Irénke, aki ott lakott paranoid skizofrén barom, na mindegy, szóval ő is veteményesnek használta.
Szóval tökéletes, lágy, porhanyós fekete föld.


(nem sikerült ugyanabból, vagy legalább hasonló szögből fényképezni, de mindegy)

Ültettem bele céklát, spenótot, borsót, cukkinit, sütőtököt. És kerül majd még bele sok paradicsom, és padlizsán is.
A kőfal (mifelénk bástya) tövébe, a rózsák közé pedig zöldbabot raktam.
Az első tök már ki is bújt :)

Most, hogy már másfél hete itthon vagyok, percről percre követhetem a tavaszt.
Amikor megjöttem, éppen a ringlófák virágzottak, erről tettem is fel képeket. Olyan masszív és gyönyörű virágkoronájuk volt, hogy kilométerekkel a falu szélétől is pontosan látni lehetett, melyik a mi udvarunk.
Rá egy hétre szép lassan lehullottak a szirmok, a dongók és méhek is elvégezték a dolgukat, látszanak a kis ringlókezdemények, és a fák majdnem teljes lombozata is kialakult már.
Utána a mindenféle barackfák kezdtek működésbe, a meggy- és körtefákkal együtt.
Aztán kezdtek ébredezni az almafák, ők még mindig nem érték el a csúcspontot, még sok bimbó van, ami nem nyílt ki, de már így is halványrózsaszínben játszik az egész hátsó kert.
A cseresznyefák is elindultak.
A birsek még hallgatnak. Levelük már nekik is van, de még csak bimbók figyelnek mellettük.

Ha ez így megy tovább, és nem köszönt be egy áprilisi - vagy a tavalyiból ítélve májusi (az égvilágon minden barnára fagyott) - fagy, akkor elképesztő mennyiségű gyümölcs lesz itthon, erről a 30+ fáról - gyümölcslének, sütibe, pálinkának, vagy csak úgy enni.



2017. április 2., vasárnap

a tetoválásrúl

Nem tudom azt itt kifejtettem-e már, de nagyon szeretnék egy tetoválást a közeljövőben. Igazából az alkalomra várok, hogy érezzem, hogy igen, ez Az Alkalom, és akkor jöhet. Hogy kicsit szertartásos legyen. Mert maga a jelentése is az lesz.
Nemtudom ahogy így olvasgatok különféle tetoválóművész-nyilatkozatokat, sokan kiemelik, hogy van a szertartásos fajta, jelentéssel teli tetoválás, meg van amit az ember csak úgy magára rak, mert miért ne, na hát én így elsőre a jelentéssel telit szeretném, aztán van egy olyan sejtésem, hogy nem fogok ennél megállni. Nem akarok ilyen feketére varrt alkarokkal működni, de ismerem magam, és valószínűleg olyan dolgokat, amik jelentéssel bírnak számomra és nem csak lélekben szeretném magammal vinni őket, azoknak találnék helyet magamon.
Igen amúgy pont ez az, hogy számomra fontos dolgok fizikai valójukban legyenek velem. Olyan dolgok, amik amúgy nem lehetnek. Például a Bella.
Mert amúgy vele kapcsolatban jutottam erre az elhatározásra. Hogy már (szerencsére, így 6 év után) eljutottam oda, hogy elfogadtam, hogy nincs, és kész vagyok továbblépni. Elfogadtam, bár elképesztően fáj és skizofrén érzés, hogy az életemben a legfontosabb emberek fele nem úgy ismer, mint ami 18 évig természetes volt, hogy mindenki tudta, hogy nekem az életem a ló.
A legfontosabb barátaim ezt az énemet csak az elmondásaim alapján ismerik, és ez baromira szar. Mert közben én nem így élem ezt meg, én még mindig úgy érzem, hogy a ló lételemem, zsigerileg van bennem, hisz amióta megszülettem, a ló volt és én, így együtt - csak most nincs lehetőségem arra, hogy a személyiségemnek ez a része is éljen. Úgyhogy igazából évek óta fél lángon élek, nem tudom megélni a teljes személyemet.
Na de nem ezt akartam mondani, bár azért hozzátartozik a témához.
Szóval a Bella, akit elfogadtam, hogy nincs, de mégis elemi módon része a személyemnek, és olyan erővel hat rám a mai napig, hogy szeretném nem csak mentálisan magammal vinni a mindennapokban, hanem valami fizikai manifesztációjában. És erre tökéletes egy tetoválás.
Mert bár a pénztárcámban egy kis tasakban ott van egy szál a sörényéből, de szeretnék az ideájával fizikailag is eggyé válni, és azt a pénztárcában figyelő sörénnyel maximum úgy lehetséges, ha megeszem vagy nem tudom :D amit meg nyilván nem szeretnék.
Szóval a tetoválás.
Nem szeretnék ilyen obvious Bella-portrét magamra varratni, egyrészt senkinek semmi köze hozzá valójában, hogy nekem milyen kapcsolatom volt/van ezzel a lóval, másrészt meg ez valóban intim dolog, elég, ha én és a hozzám közel állók tudják, hogy mit jelent, ami rajtam van.
Szóval én egy fűszálat szeretnék. Egy réti perjét. Az alkarom belső részére.
Egy ilyen fűszál megtestesítene mindent, ami vele, velünk kapcsolatos. Hiszen a vele levéskor, a lovaglások alkalmával, vagy amikor csak kifeküdtem mellé a mezőre, mindig ott figyelt minket a réti perje, aktív részese volt a kapcsolatunknak, hol én rágcsáltam egyet, már babakoromban, kiskoromban is, amíg figyeltem apát, ahogy lovagol, vagy foglalkozik a lóval, hol pedig ugye a ló. Bármerre is jártunk, sok kilométerre otthontól, mindig volt réti perje, ami az óriási mezőket, dombokat, erdőket, napfényt, könnyű szelet jelentette. Csillogó, nyári, aranyló szőrű sárga lovat, ahogy párolog belőle az izzadsága, és ez az édes szag mindent belengett, még engem is, és hiába fürödtem, nem jött le.
A zabla fémjének az illata, ahogy a savanyú réz-szag, és a fű zöldjének illata keveredik, a bőr viaszos-mézes, csípős szaga, az erdei avar és talaj vizes, szúrós, rothadt és mégis isteni illata. Természetszag. Lószag. Életszag.
És ezt vinném magammal fizikai formában is.
Egy fűszál.
Valahogy így.

rit.kit.tattoo - érdemes megnézni az instagramját
És szeretném, ha valóban egy, a mezőről szakított fűszál lenne rám tetoválva, így, ahogy a képen is látszik. Pont az, pont úgy.

Ezt mindenképp szeretném megcsinálni a közeljövőben. A kérdés, hogy hogyan találok olyan tetoválót, aki hajlandó pont így, egyéb művészeti érték nélkül tetoválni? Hogy pont az elképzeléseim szerint legyen, hiszen itt nem sima rajzról van szó, hanem baromi konkrét és intenzív érzésekről, amik megjelenítése pont ezért kényes dolog. Mert ha nem pont úgy sikerül, akkor borul az egész, viszont cserébe meg csak nehezen korrigálható, ha egyáltalán.


A másik meg, ami nagyon megfogott, azok az egy vonalból kirajzolt minták, egy berlini srác, Mo Ganji csinálja őket. Lehet tőle mintát rendelni, amit aztán elküld, és más tetoválókkal fel lehet rajzoltatni. Na és ha már nem akarok ilyen standard, realisztikus Bellaportrét, ami egy tízes skálán azért legalább kilences mértékben lenne kommersz, lehet, meg lehetne kérni, hogy egy fotója alapján készítsen róla ilyen one-line grafikát. És akkor úgy.
Ez például elképesztően jól nézne ki, talán a kedvenc képem róla:



Vagy ezt, mert ezen látszik az orrcsíkja és az elképesztő tekintete:




És micsoda dolog, apa pont ebben a pillanatban írt facebookon az egyik borítóképemhez, ami egyébként ugyanaz, mint ami itt a blogon a hátterem, hogy küldjem át e-mailben, mert kirakja a hivatalban az irodájába :) Pont akkor, amikor a Bellás pendrive-ot dugtam a gépbe, hogy képeket keressek róla.
Hm. Jó.


2017. április 1., szombat

hosszú és szakdogás

Múltkor baromira megijesztett a konzulensem, mert szükségem lett volna országos meg járási statisztikákra a közmunkásokkal kapcsolatban, erre az volt a válasza, hogy akkor menjek a ksh kutatószobájába, itt a link, és akkor belinkelte a kutatószobás belépés igénylőlapját.
Namármost megvallom őszintén én még ezt az igénylőlapot se voltam képes értelmezni, úgyhogy baromira beszartam, főleg, hogy több tanárunk mesélt már erről a helyről, mivel ők tényleg kutatók, nyilván, nem csak pelenkás mesterszakos szakdolgozók, szóval ők oda is valók, na mindegy, és mondták, hogy ez gyakorlatilag olyan mint a spitzbergákon lévő magraktár, kb mentális zsilipkapu van ott, nem vihetsz be pendrive-ot se, meg semmit, vagy ha bevihetsz, akkor befelé meg kifelé is ellenőrzik, nem viszel-e ki jogosulatlanul adatot, meg előre meg kell adni az SPSS vagy bármilyen elemzőprogram, amit használni akarsz syntaxát, szóval igazából mindent előre meg kell mondanod, mit mennyi ideig hogyan miért akarsz kutatni, mire van ehhez szükséged, és tényleg, előre megírni a syntaxot (amit amúgy nem tudom hogyan lehetséges elkövetni), és még körbe is ellenőriznek, hogy nem csempészel-e ki bármilyen információt.
Amúgy nem mondom hogy nem jogos ez a készültségi szint, bár van egy olyan gyanúm, hogy nem csak tudományos szempontok miatt féltik az adataikat, hanem egyéb, politikai okok miatt is.
Na de szóval egy ilyen hely nem nekem való, hanem a kutatóknak.
Szóval beszartam, főleg, mivel még a konzultációink elején azt mondta a konzulensem, hogy ne aggódjak, majd ő minden szükséges statisztikát készen megszerez nekem, a még nem publikus mikrocenzusból is meg minden, na hát ehhez képest az lett hogy menjek be isten hírével és kövessek el valamit amiről fingom nincs hogy mi.
Na én ezt le is írtam neki, hogy szorri, de fogalmam sincs, mit és hogyan kéne ezzel kapcsolatban csinálnom, úgyhogy ha nem bánja, találkozhatnánk előtte és elmondhatná a részleteket. Illetve küldtem neki egy kiadványt a 2017. januári közmunkások demográfiai adataival, amit a belügyminisztérium honlapján találtam (remélem valós adatok vannak azért benne), és hogy ez jó-e. Na és hajnalban válaszolt egy nagyon kedves üzenetet, hogy

"Ez a kiadvány elég!
Használja, a teljes munkaerőpiacot tekintve is talál hasonlókat.
Dolgozza fel. Nem kell adatbázist bányásznia.
Ügyesen az interjúkkal.
Udv"
Ez eddig kb a legkedvesebb üzenet amit kaptam tőle (bár egyszer az egyikben volt egy smiley is). Nekem, mivel nem vagyok kutató meg ilyen profi izé, csak szabadulni szeretnék mán az egyetemről, szükségem van erre az enyhén patronizing hangvételre, amit tőle kb hiába várok, mert alapvetően kollégának tekint (amit most nem fejtek ki, hogy mekkora terhet rak rám szakmailag), és rendkívüli szinten tárgyilagos üzeneteket ír csak, de most megkaptam!!!! Ügyesen az interjúkkal, aww.
 Mondjuk tényleg nem panaszkodhatok, az előző szakdogám konzulenséhez képest hihetetlen mértékű upgrade nála írni, profi, módszertani szinten tökély, konstruktív, haladni akar, bízik bennem. Az előző konzulensem is nyilván szakember, sőt, tudós, de baromi szar volt nála írni, és sokat sírtam is miatta, mert például nem ismert meg, amikor face to face konzultációra mentem volna hozzá, és eleve, csak kétszer találkoztunk (nem volt nagy motivációm ezek után ismét találkozni vele), úgyhogy a leadásnál bekamuzott egy harmadik konzultációs alkalmat, hogy le tudjam adni a dolgozatot.
Szóval vele nem volt jó, nem segített érdemi szinten, sőt, csak demoralizált kb végig, úgyhogy egy idő után nem is kértem a segítségét, csak a végén elküldtem neki a pdf-et, hogy tegye fel a felületre. Aztán úgy esett, hogy a kar dékánja lett az opponensem, és tök jóra értékelte az egészet, szóval ím, egyedül is meg tudtam írni a dolgozatom.
(Egyébként a tanszéken tanít ez a volt konzulensem is, és így, otthonos, családias mesterszakos környezetben - évfolyamonként 10 ember, tehát tényleg mindenki haver mindenkivel - már nagyon kedves, névről ismer, meghívott már egy kutatásába is - amire végül nem nyertek pályázati pénzt -, és szerencsére nem emlékszik rá, hogy valaha nekünk szakdolgozati szinten közünk volt egymáshoz.)

Ja, szóval végül nem tudom mire akartam kilyukadni, de a lényeg, hogy örülök a mostani konzulensemnek, bármennyire is félek amúgy tőle. Amit egyébként arra vezettem vissza, hogy az előző konzulensem e-mailjeitől annyira féltem mindig, mert folyton valami hülye, közel sem konstruktív, de azért számonkérő hangnemben írt, hogy tényleg kb folyton bőgtem miatta (konfliktustűrés lvl 9999 - most már ilyen szerencsére nincs), és gyomorgörcsöm volt, ha üzenetet vártam tőle. Na ez valahogy annyira belém égett, hogy most is folyton belémáll a görcs, ha e-mailt küldtem a mostani konzulensnek, és tudom, hogy válaszolni fog, pedig még egyszer se írt olyat, ami ezt indokolná. Na de mindegy.

A lényeg, hogy már igazából csak az interjúk és a járási statisztikák kellenek, mint alapanyagok, amikből dolgozni tudok. Az összes többi részhez már csak le kell ülni és megírni. Abban meg jó vagyok (szerencsére én az a fajta vagyok, aki elbassza minden idejét, de ha egyszer leül, akkor megír helyből 20 oldalt). Szóval igazán nagyon időben vagyok, és minden nagyszerű!
Már tényleg csak meg kell csinálnom a hét interjút, illetve írni az ajka járási munkaügyi központ vezetőjének, hogy vannak-e nekik ilyen jellegű adataik, amik nekem kellenek, és akkor minden meg is lesz.

És még a banánkenyér is kész.


Egyébként bizonyára fogok másról is írni, nem csak a szakdolgozatomról, de jelenleg - érthető módon - ez köti le a gondolataim nagyjából 80%-át, a maradék huszat meg az, hogy ki akarok menni az udvarra, de nem szabad, mert akkor az egész napot ott töltöm, és nem haladok semmit.


2017. március 31., péntek

Tavasz van 

Egyébként meg tavasz van.
(már a Bakonyban is)

2016. december 29., csütörtök

Jó, persze most már Budapest nélkül se érezném jól magam, úgy beágyazódtam szociálisan, meg amúgy is, nem véletlenül vagyok ott, például itt a faluban nincs egyetem, for starters.
Másrészt meg az egész programozni-tanulásnak az lenne a legnagyobb hozadéka, hogy talán pár év múlva helyhez nem kötötten tudok majd létezni, és akkor annyiszor jövök szarvast nézni, ahányszor akarok.
Azért amikor kimegyek szürkületben macskákat etetni, és hátranézek az udvarba, és látom, hogy már megint három szarvas pihen ott, akkor tényleg elgondolkodom, hogy amúgy mi a faszt keresek Budapesten.

2016. november 21., hétfő

lenses and adventures

Születésnapomra vettem három régi objektívet, két szovjet Industart és egy japán Tokinát. A két Industar fix, 50mm-es, csak a fényerejük különböző, a Tokina meg zoom, 80-200-as. Egyelőre csak ez utóbbit tudom próbálgatni, mert a menete meg lett csinálva úgy, hogy Pentax gépeken simán lehessen használni. Az egyik Industar szintén megérkezett már, de az adapter hozzá még nem, a másik Industarra és a másik adapterre pedig még ugyancsak várok.

Szóval a Tokina zoom objektívet próbálgatom most, szerencsére éppen hazajöttem Budapestről, így tudok épületeken és városon kívül mást is fotózni (nem szeretek épített környezetet fényképezni).
Tegnap több mint két órát voltam kint csak fényképezni, meg ma is ugyanennyit, annyira belelkesedtem az objektívtől. Elképesztő, amit tud. Az egyetlen hátránya, hogy 1,2 kiló a gépházzal együtt, szóval a fényképezés végére nem tudtam összeszorítani a markom, annyira elfáradt a kezem.

Na de lényeg a lényeg, akit érdekel, csináltam flickr-n egy albumot az objektívnek, ezen elég jól látszanak a tulajdonságai.
Ami engem a leginkább lenyűgöz, az a háttérelmosása. A kit objektívem tök máshogy csinálja, a Tokináé mérföldekkel gyönyörűbb. Egészen földöntúli képeket lehet vele készíteni, ha mondjuk semmire nem fókuszálok, csak hagyom, hogy mossa el az egész képet. És akkor ilyen festményszerű, izgalmas eredmény születik. Szóval a kép tárgyát sokkal szebben emeli ki mint a kit objektívem. Élmény vele fotózni.

Akit érdekel az objektív, itt az album, katt:

RMC Tokina 80-200 f 4.5


Na de amúgy egy sztorim is van, most esett meg, amíg fényképeztem ma délután.
Nem mentem messzire, mivel az udvar végében már mezők és patak van, szóval megfelelő környezet kipróbálni egy objektívet. Bóklászom a kutyával, folyamatosan fényképezek. Már hazafelé kanyarodtam, és egy ideje egy helyben fotóztam a körülöttem lévő dolgokat. Egyszer csak megszólal valaki:
MAGA MIT FOTÓZ?
Nézek körbe, sehol senki.
MAGA MIT FOTÓZ?
Még mindig senkit nem látok, pedig közelről jön a hang. Na mindegy, azért köszönök: Jó napot!
MAGA ENGEM FOTÓZ?
Mondom azt se látom, hol van. A naplementét fotózom.
Akkor jó.
Ekkor megláttam a hang forrását - a tőlem kb 4 méterre lévő bokorban.
A bodzabokorban gubbasztott egy idős férfi.
Azt mondja: menekülnöm kellett.
Fú, gondoltam, mi az isten, mit keres a bokorban. Talán hajléktalan? De mifelénk olyan nincs igazából.
Azt mondja: a kocsiban ültem, és rámjött a fosás. Muszáj voltam beszaladni a bokorba.
Áhááá! Szóval szarik :D Én meg kb öt perce ott kattogtattam tőle négy méterre :D Úgy tűnik, eddig tartott az ingerküszöbe, és már nem bírta tovább, hogy ne szóljon. Szerencsétlen azt hitte, épp kompromittáló képeket készítek róla.
Megnyugtattam, hogy semmiképp nem fotóznám ilyenkor le, és hogy nem vettem észre, és hogy elnézést kérek, amiért ráijesztettem.
Ő pedig elnézést kért, amiért meggyanúsított.
Aztán otthagytam.
Kettőnk közül szerintem őt viselte meg igazán a történet, mert nem engem kaptak rajta miközben egy bokorban fosok, viszont nem állítom, hogy nem lepődtem meg nagyon :D

A történethez illusztráció is tartozik (nem, tényleg nem fényképeztem le ahogy szarik):


Itt Csili épp észrevette, hogy az előtte lévő bokorban guggol valaki. Én nem vettem észre, csak lefotóztam a kutyát.

2016. október 17., hétfő

it has begun

Szóval elkezdődött.
Még mindig nem részletezem, hogy mi (úgyhogy nem tudom mennyi értelme van ennek a bejegyzésnek  :D), mert így a tervezési meg előkészületes szakaszban nem szeretném, ha illetéktelen ember tudomására jutna a dolog, de ez már csak a falusi paranoia ami belém van ivódva :D Mert rosszindulatúan pletykálni a falusiak kedvenc időtöltése általában. Szóval még várok, amíg nem is tudom... hm. Talán majd ha officially elkezdődnek a munkálatok, akkor majd itt is elmondom. Addig is szenvedek, mert imádnám megosztani veletek, meg úgy a világgal általában.
De a lényeg, hogy a szüleimmel közös, eléggé grandiózus álmunk már talán nem várat sokáig a megvalósításra. Reméljük, mert azért soktényezős a dolog.

Én meg elkezdtem programozni tanulni.


2016. szeptember 23., péntek

the past and possibilities

Ma egész nap régi videókat néztem. Amikor még baba meg kisgyerek voltam. Nagyon érdekes, hogy mennyire az életünk része volt a ló, meg a lovazás. A videóknak kb a fele e téma köré csoportosul. Apa Bellával. Bella a deres fűben, januárban, körülötte köd, a lélegzetvétele gőzölög a fagyban. Bella és a csikója, Boróka. Bella, ahogy a lovaskocsit húzza. Apa, ahogy fel-alá vágtat. Én és Bella. Anya és Bella. Anya és a csikó. Satöbbi :)
A lényeg, hogy hihetetlen mennyire szerves része volt az életünknek, és én így nőttem fel, így szocializálódtam, szóval nem csodálom, hogy amióta nincs ló, folyamatosan érzek egy űrt az életemben, amit képtelenség mással kitölteni.
Egyébként talán nem is reménytelen a helyzet, vannak nagyon biztató jövőképek, amikről beszélgetünk apáékkal, és amiknek a megvalósítása hamarosan elkezdődik, ha minden jól megy, de erről még nem számolok be, majd eljön annak is az ideje :)

Addig is mutatok néhány képet. (Sajnos mivel régi videókamerás felvételek, és azokból fotóztam őket ki, elég fos minőségűek, de nem az a lényeg :) )

Az Arab :) Így, nagybetűvel. Két-háromévesen.

Jóképű apa, tökéletes üléssel és összeszedett, (kisfarú :) ) lóval.


Én, a mini-napóleon, mutatom, melyik területet foglaljuk el legközelebb

Hihetetlen ez a tekintet




Az első csikó, Boróka.

Apa szőrén 

Jön a második csikó



Hát, valami ilyesmi.
Hihetetlen, hogy ezzel a lóval együtt nőttem fel, és apa előtt, a nyeregkápán ülve kezdtem, aztán ugyanoda jutottunk, mint apáról az a vágtázós kép. A teljes összhangig. Minél többet agyalok rajta, annál kevésbé hiszem el ezt az egészet - hogy ekkora szerencsém volt az életben, és megélhettem egy ilyen kapcsolatot egy lóval. Amikor húsz év alatt, két éretlen gyerekből egymáshoz csiszolódtok.

Majd még írok, mert sokminden jutott eszembe a napokban.

2016. szeptember 15., csütörtök

min kamp


Elképesztően vártam, hogy ez a könyv is legyen az ajkai könyvtárban, nagyon szerettem volna már elolvasni. Már hetek óta néztem a katalógusban, és még nem volt, még mindig nem. Két napja is megnéztem, hátha, és IGEN! Úgyhogy gondolkodás nélkül le is foglaltam, tegnap pedig, amikor hazajöttem Budapestről, be is mentem érte, és már az enyém. Amíg ki nem olvasom.
Ja, és én vagyok az első olvasója :)
Sokszor vágyom könyvekre, de ritka az, hogy ennyire, mint amit ennél éreztem. A könyvtárból kijőve azonnal leültem (amíg a Dragomán-Szabó T Anna író-olvasó találkozóra vártam), és elkeztem olvasni.

Kíváncsi vagyok rá, hogy megérte-e ennyire várni. Kiderül.


2016. szeptember 6., kedd

nyárutó + mamáék


Csili végre egyszer hajlandó volt a fényképezőre nézni miközben fotózni akartam 
Főtt krumpli, amit házi fűszervajjal (vaj, fokhagyma, petrezselyem, só, bors) pácoltam be, aztán betoltam a sütőbe amíg meg nem pirult.

Mostanában a mi- és a mamáék háza közötti kőkerítésen (mifelénk bástya a neve) szoktam olvasni-borozni




Egyébként tegnap ideutaztak mamáék, megnézni a házat, és mindketten le voltak nyűgözve és nagyon várják már a költözést. Nem semmi 80+ évesen egyrészt elköltözni, másrészt tök más életstílusra váltani - váci panelből ide falura, kertesházba 4000 négyzetméter udvarral. És akárhogy is nézzük, háztól-házig körülbelül 210 km a távolság. Nekem most, ennyi idősen borzasztó lenne, ha valamiért eladnánk ezt a házunkat, nemhogy 86 évesen teljesen otthagyjak mindent. Jó, nyilván ide jönnek a szomszédba, sőt, az egésznek ez volt az apropója, hogy majd akkor így tudunk rájuk figyelni, na de akkor is. Nagyon tiszteletreméltó az elhatározásuk, meg az egész ahogy ezt kezelik.
Persze nagyon jót fog tenni nekik, hogy ennyi idősen így megújulnak, megújul az életük, mert a monotónia nem ad semmi motivációt másnapra. Mama pont mesélte, hogy nekik már nem nagyon van különbség hétköznap meg hétvége, karácsony meg nem karácsony között, mert beálltak egy napi rutinra, és azt csinálják már istentelen hosszú ideje, szóval minden nap tökéletesen ugyanolyan, azzal a különbséggel, hogy mit főz a mama ebédre. De ennyi. Szóval biztos hogy hihetetlen lelki és fizikai felfrissülés lesz ez a váltás. Papa már azt tervezgeti, hogy hova ássa majd a konyhakertet, a mama meg megcsinálta papírból az alaprajzot, meg az összes bútoruknak a méretarányos mását, és otthon azt rendezgeti, hogy hogy kéne berendezni a lakást.. Szuper, hogy már ez az előkészületi folyamat is ennyire változást hozott a mindennapjaikba. Van min izgulni meg gondolkozni, beszélgetni...
Igazából a ház október végére beköltözhető lenne, de a mamáék pénzének kímélése érdekében lassítunk a tempón, de jövő ilyenkorra elméletileg már itt fognak lakni :)
Most verték ki az ablakoknak a helyét, haaatalmas déli és nyugati fekvésű ablakaik lesznek. A konyhapult például kapásból két ablak előtt kapott helyet, az egyik déli, a másik nyugati, és gyönyörű lesz a kertre kilátni onnan. Minden akadálymentesítve lesz, hogy ha esetleg kerekesszék is kell majd a későbbiekben, az is elférjen, meg lehessen úgy is zuhanyozni, szóval küszöb nélküli zuhanyfülke, lenyitható székkel, sok kapaszkodóval, el vagyok ájulva komolyan, milyen jó lesz.
Az egyetlen, amit nehéz lenyelnie a családnak az a mamáék úgymond konzervativizmusa, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak. Hogy a nagyjából 30 év panel-élet után ragaszkodnak a szőnyegpadlóhoz, ragaszkodnak a hagyományos értelemben vett ablak-koncepciókhoz (értsd: nem akart a papa egy óriási, két méter széles ablakot, holott kellett volna annak érdekében, hogy igazán világos legyen a szoba, hanem helyette inkább két kisebbet; a mama pedig a konyhába nem akart sarok-ablakot, pedig milyen király lett volna valami ilyesmi ablak). Vagy például, hogy a jelenleg legnagyobb szoba üvölt egy amerikai konyhás nappaliért, tényleg, egyszerűen ahányszor belépek, kb sírvafakadok, hogy milyen fantasztikus hely lehetne ebből a szobából, meg mindenki aki látja, ezt kérdezi először, hogy ugye itt az lesz? Hát nem. De amúgy a mamáék is érzik ezt, meg nekik is tetszene, csak amikor így elgondolkoznak rajta, kb látni az arcukon ahogy küzd bennük a megszokás meg az, hogy milyen fasza dolog lehetne ebből, és látni ahogy a megszokás győz. Na de szóval ezt ők is érzékelik, és az lett megbeszélve, hogy gipszkarton fallal lesz leválasztva a konyha meg a nappali egymástól, és akkor bármikor vissza lehet csinálni. Szóval vannak ilyenek. Meg amikor lehetőség lenne arra, hogy a fűtéscsöveket úgy vezessék, hogy a padlón érezni lehessen a hőt, kvázi padlófűtés-szerűen (nálunk is így van), akkor azt mondják, hogy nem, mert hallották, hogy attól szilikózist lehet kapni (az mindegy, hogy még ha lenne is rá esély, az ő életükben ez biztos, hogy nem következne be, mert annyira hosszú a kialakulás folyamata). Szóval ilyenek.
De egy szavunk sem lehet, mivel egyrészt az ő házuk lesz (mi csak szeretnénk olyan opciókra is rávilágítani, ami amúgy nem jutna eszükbe - mivel nem tudják, milyen lehetőségeik vannak), másrészt meg a lényegi részét az egésznek (KÖLTÖZÉS 86 ÉVESEN) rendkívüli rugalmassággal kezelik.
Szóval hajrá mamáék!

2016. augusztus 17., szerda

tour de káli-medence

Amúgy meg július közepén voltunk egy kétnapos bicajtúrán a Káli-medencében, ami azért volt rendkívül praktikus döntés, mert ott lakom kb, szóval nem kellett sokat menni a bázistól a célterületig. Mondjuk úgy 10 kilométert. Imádom ezt a tájat, nekem ez a mindenem, számomra egészen hihetetlen, hogy lehet az Alföldön is élni.
Első nap otthonról Szentbékkálláig mentünk (fura mert D-ék, akik közül mind budapesti ugye, úgy mondják, hogy "szentbékála" amit nem győztem folyamatosan kijavítani. Ott a Káli Kapocsban szálltunk meg estére, ami azért volt baromi jó, mert alapvetően vadkempingezni terveztünk, sátrat se vittünk, de hideg éjszaka ígérkezett, ami nem lett volna olyan élvezetes. Mikor elmentünk a kocsma mellett, láttuk, hogy az udvarában áll egy sátor, úgyhogy bementünk, megkérdeztük, hogy jöhetünk-e mi is, és mondták, hogy persze, sőt, adnak sátrat is. Úgyhogy adtak két sátrat, amiből az egyik ilyen strandra való félsátor volt, úgyhogy azt csináltuk, hogy egymás felé fordítottuk a kettőt, és az öcsém (mert ő is jött) ilyen katonai ponyvájával lefedtük az egészet, így lett egy bizánci méretű sátrunk. A ponyva széleit ilyen giga kövekkel rögzítettük, szóval stabil volt. Amúgy kellett is hogy stabil legyen mert olyan brutál szél volt éjjel, hogy alig bírtunk aludni, annyira zörgette a ponyvát, meg folyton féltünk hogy szétszedi az egész építményt.egyszer kapott csak alá, de akkor gyorsan elkaptam (mivel ugye nem tudtam aludni, jól reagáltam a hirtelen helyzetben...). És amúgy remek volt, mert volt wc is, meg minden. Hajnali háromkor felkeltem egyszer, hogy kimegyek pisilni, és olyat láttam amilyet még sose. Pedig vidéken lakom, mármint úgy vidéken, hogy vidéki faluban, szóval minimális fényszennyezéssel, de ILYET, mint Szentbékkállán, még nem tapasztaltam. Felnéztem az égre, és szikrázó csillagos volt, ráadásul olyan, mint az ilyen szétphotoshoppolt űrfelvételeken, hogy lila, meg kék, meg csillagos, meg tejútrendszer (bár az amúgy otthonról is látszik). Egészen döbbenetes volt. Ilyen színes éjszakai eget nem láttam még. Pedig tényleg otthon is majdhogynem fényszennyezés nélkül látszik. De úgy tűnik, Ajka, Sümeg meg Tapolca fényei mégis számítanak valamit.

Másnap lementünk Révfülöpig, aztán Tomajnál föl Tapolcára, aztán vissza Haláp felé. Nagyon jó volt, csak mivel az út több mint fele észak felé ment, aznap pedig kb 30 km/órás északi szél fújt, megszenvedtünk a hazatéréssel. Viharos széllökésekkel dacolva küzdöttük magunkat haza, de legalább egyik nap se volt meleg. Az a halálom. Ha bicajozom és meleg van. Akkor majdhogynem képes vagyok elájulni. Eleve nehezen élek melegben, de ha még bicajozom is mellé... A túra előtt Ajkáról hazáig bicajjal mentünk, és akkor volt kb 35 fok, és teljesen kikészültem. Egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy érzem, ahogy a nap tűz, és a kezem kezd így forrni, és a pórusaim már nem tudnak hova tágulni, nem tudok eleget izzadni, meghalok. Szóval hogy is mondjam, huszonöt fok felett takaréklángon élek általában. De a túrán tökéletes volt, pont a 20-25 fok között, úgyhogy minden probléma nélkül hasítottam a káli dombokon.
Azért minden nap hálát adok a bicajomért, egyszerűen hihetetlen a különbség az országúti meg a terepbicajok között. Nyilván oútin is kell dolgozni rendesen, de közel sem úgy, mint a terepbicajokkal. Az országúti azért van, hogy magadat elvidd valahová a saját erőddel, a terepbicajokkal meg nem csak a saját súlyodat kell előrefelé dolgozni, hanem maga a bicaj is jelentős teher. Nyilván ergonómiailag is így vannak kialakítva, úgyhogy már két éve hihetetlenül élvezem, hogy úgy tudok menni a puchhal, mint kés a vajban.

Na szóval nagyon jó volt, imádom az otthonomat, a Balaton-felvidéket, és már kipróbáltam bicajjal is végre. Igaz, hogy viharos északi széllel, de így legalább edzettünk is kicsit.


Ez Hegyesdről kiérve készült, ahol letértünk egy földútra ami Szentbékkállára vezetett egy hegyen keresztül

Sajnos pár napig előtte esett az eső, úgyhogy a földút nem annyira volt kedvező












(az ott a hegy tetején D és M)


A Balaton-felvidék legszebb része egyébként a Sáska, Hegyesd körül lévő terület. Kép sajnos itt nem született, de annál szebbet én még nem láttam. Halápnál bementünk Sáskára, és onnan egy üzemi úton át Hegyesdre, és hát ahh. Az volt az egészből a legszebb, pedig láttunk sok szép helyet a két nap alatt.

Na mindegy, jó volt nagyon.