Bellával álmodtam, furcsát, amilyet eddig még nem. Azaz bizonyos elemek megvoltak a korábbi álmokból, de most más is volt még.

Otthon voltam, mentek a mindennapok, és egyszer csak eszembe jutott, hogy Bellát meg kell itatni, és hogy basszus, már több mint egy hete nem adott neki senki inni és szomjazik. Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy a konyhában válogattam a tálak között, hogy melyik elég mély ahhoz, hogy inni adjak belőle a lónak. Végül találtam egyet, és szépen, lassan, sokszor fordulva a kis tállal megitattam. Közben volt a szokásos megkönnyebbülés érzés, hogy a ló van, a ló él. Minden Bellával való álmomban (de ezt már leírtam korábban) megvan ez az érzet, hogy a ló öreg (pedig nem is volt az), hihetetlenül vigyázni kell rá, a vele való idő törékeny, bármikor eltűnhet ez az egész. Nagyon érdekes, de amióta elpusztult, egyszer sem álmodtam azt, hogy lovagolok rajta, mert mindig az van bennem, hogy vigyázni kell rá, nem lehet. És akkor most is megvolt ez a hihetetlen megkönnyebbülés, ami gondterheltséggel is párosult, mert boldog voltam attól, hogy él, viszont közben borzasztó súlya is volt ennek, hogy bármikor eltűnhet az egész.

Miután megitattam, bementem a házba, és jött egy volt gimis osztálytársam, egy lány, ami fura, mert ezzel a lánnyal alig beszéltem, teljesen indifferens volt számomra a léte, de most ő meglátogatott. És beszélgettünk, hogy ki mit csinált az érettségi óta, valahogy úgy volt, hogy kiderült, hogy Veszprémben tanul valami fura dolgot az egyetemen (már nem emlékszem rá, mert valami álombeli nonszensz szak volt), és kiderült, hogy a kispolos tanáraim közül sokan óraadók náluk is. (Egyébként a lány cukrásznak tanult igazából érettségi után.) Aztán ő elindult haza, és mikor kiléptünk az ajtón, furcsálltam, hogy nem kérdez a lóról (a gimiben mindenki aktív tudatában benne volt a Bella), és akkor valahogy összeraktam a valóságból meg az álomból, hogy miért is kérdezne, hiszen mikor a ló elpusztult, másnap az iskolában mindenki megtudta. És itt valami furcsa dolog történt, mert annak ellenére, hogy álmomban rájöttem, hogy a ló már elpusztult, mégis ott volt az udvarban, megitatva, sőt, több másik lóval együtt, amiknek nagyon örültem, hiszen végre lett több lovunk, így tudok menni D-vel meg apával lovagolni.

Hátramentem a karámokhoz, átbújtam a villanypásztor alatt, odamentem a Bellához, és akkor jött anya, és ránéztem, gondolkoztam, és megkérdeztem, hogy csak képzelem az egészet, ugye? Te nem látod, hogy ő itt van, csak én képzelem. És anya bólintott.

Aztán sírva ébredtem.