No lássuk

A csikóbelovaglási folyamat igencsak beindult. Körkarámban, futószár nélkül szóra dolgozik, fordult meg, lassít-gyorsít-megáll; csatlakozik. A nyereggel már semmi gondja nincs, így úgy döntöttünk, hogy megpróbálkozunk a felüléssel.



Tegnap előtt ránehezedtünk, és rá is feküdtem keresztbe, léptünk párat, semmi gond nem volt vele, teljesen elengedetten tűrte. Fel már nem ültem, mert kobakot nem vittem, és anélkül azért nem szerettem volna. Úgyhogy tegnap újra próbálkoztunk, minden rendben volt, elengedett a ló, úgyhogy felültem rá. Azt is nyugiban tűrte, hogy keresztben fekvő helyzetből ülőhelyzetbe tornásszam magam. Ültem rajta kb fél percet, és utána apa elkezdte vezetni. Léptünk négyet-ötöt, és ekkor olyan hirtelenséggel kezdett őrült módon bakolni, hogy azt esélytelen volt kiülni, zúgtam egyet a jobb válla fölött, de még utána is rúgott, apa vádliját telibe is találta. Én a földön fekve csak azt láttam, hogy apa felé, meg úgy minden felé bakol, és hogy apa kiabál, hogy menjek ki a karámból. Úgyhogy kirohantam, de közben kétszer elestem, aztán amikor kint voltam, minden elsötétült és csengett a fülem, de úgy, hogy nem hallottam, hogy ki mit mond. Lefektettek a fűbe D-ék (mondanom se kell, mennyire aggódott és megijedt), hihetetlenül fájt a derekam, de azt csekkoltam azért, hogy nem a gerincem, hanem mellette végig az izmaim. Felkelni már alig tudtam, járni még kevésbé. Úgyhogy sajnos tegnap ennyiben kellett hagyni, apa még dolgozott vele a körkarámban, de aztán kiengedtük. Jó lett volna újra akár csak ráfeküdni, hogy ne ez maradjon meg benne, de képtelen voltam járni is, nem hogy ráfeküdni a csikó hátára.
A történet csak azért lényeges, mert egyikünk se tudja, mi történt, mitől ijedt meg. Furcsa, mert eddig akárhány lovat belovagoltunk apával, soha nem volt semmi gond a felülésnél, holott a Hipónál csak idegesebb, agyasabb lovakkal volt dolgunk (főleg a három arab csődörrel). Hipó pedig az eddigi legnyugodtabb, legátengedőbb csikó akivel dolgoztunk. Lehet, hogy valami kívülről megzavarta, az is lehet, hogy mi rontottunk el valamit, de nem tudok felidézni semmit, ami rossz lett volna.
Holnap elutazunk, így legkorábban jövő hét közepén vágunk bele újra, akkor már reményeink szerint barátnőmmel, aki sokkal inasabb és ruganyosabb nálam, arról nem is beszélve, hogy egész nyárom lovon ült Salföldön, mivel ott dolgozik. Én meg lovat nyáron csak idomítás illetve futószárazás, munka szintjén láttam, amit egyébként imádok, de rutint nem ad. Így őt kérjük meg, hogy üljön fel, miután szépen átgondoltuk, mi lehetett a gond.

Na ennyi volt a sztori, emellett még az történt, hogy sántít a Hipó. De mint kiderült, már régóta. Szóval kihívtuk a legkedvesebb lódoktor ismerősünket, aki nézte, nézte a körkarámban, megtapogatta, és azt mondta, hogy ez bizony nem fog elmúlni, ez idegrendszeri probléma. Nem fáj neki, de nem fog elmúlni.
Ettől féltünk, mert anyai ágon nagyon szar lábszerkezetet örökölhettek ezek a lovak, a sárgának például csüdsömöre szokott lenni; volt egy kancacsikója, még jó régen, ami lebénult a csípőjére, és úgy tűnik, hogy a Hipónak is a csípője a gyenge pont.
Meglátjuk. És reménykedünk abban, hogy nem lesz vele nagyobb gond.

A lovas webshopos munka pedig megy szépen, már gondolkozom is rajta, miket rendeljek:) Ma is vár rám egy adag lefordítandó-feltöltendő termék.
Úgyhogy legyen mindenkinek szép a napja, én megyek reggelizni. Haha, megyek. Inkább vonszolom magam.