TLDR

Éppen vonaton ülök, majd ha hazaértem, akkor feltöltöm a bejegyzést, csak muszáj ezt most leírnom.

Például azért is, hogy mindig tudjam, hogy D mennyire de mennyire fantasztikus.

Tegnap amikor az egyetemről hazafelé bicikliztünk a vihar után, már estefelé (fél 8-kor), annyira jó volt, mert alig voltak a rakparton, így tudtunk egymás mellett tekerni szép lassan, és beszélgetni. És kijött belőlem minden a lánnyal kapcsolatban, amit D-nek nem mondtam el, mert nem akartam ezzel cseszegetni, meg nem akartam, hogy azt gondolja, hogy féltékeny lennék, vagy esetleg azt, hogy túlságosan rá akarnék akaszkodni. Mert ezek közül egyik sem áll fenn, egyszerűen csak.. Na mindegy, mindjárt úgyis leírom.

Szóval elmondtam neki, hogy mennyire rossz ezt az egészet megélni. Hogy vagyunk sokszor négyen együtt, de ilyenkor nem érzem magam D párjának, csak egynek a három lány közül. És, hogy ez nem D miatt van, hanem a lány miatt.

Mert sokszor olyan, mintha ő feledkezne meg erről. Nem szándékosan nem veszi figyelembe, egyszerűen ő ilyen. Hogy simán fogdossa D cuccait, piszkálja a bicaját, elveszi tőle, nyafog egyet (tényleg nyafog), hogy „biciklizni akarok”, és akkor fogja és elviszi. És biciklizik.

Nem veszi észre, ha nem kívánatos a társasága, mert nem érzékeli, hogy itt „párkapcsolatról” van szó, és hogy az ilyen emberek néha szeretnek egyedül is lenni, és nem igénylik mindig más társaságát. Sokszor nagyon jó, hogy vagyunk együtt és játszunk, meg kimegyünk a szigetre (mint tegnap előtt), beszélgetünk, hülyülünk, de vannak napok, meg alkalmak, amikor a pokolba kívánunk mindenki mást és csak egymásnak akarunk létezni. Na, ezt ő nem érzi.

És az nagyon zavaró számomra, hogy miközben az agyammal tudom, hogy neki ez nem intim közeledés, hogy nem azért nyúlkál D-hez és a cuccaihoz, mert akarna valami inappropriate dolgot, meg nem azért irányítja magára folyton a figyelmét, mert igényli mint hímneműt, hanem egyszerűen ilyen. És tényleg, hiába vagyok ezzel tisztában, ha egyszerűen azt látom csak, hogy egy lány folyton cseszegeti D-t, mindig ott van, ahol ő, mindig beszél hozzá, fogdossa a cuccait, elveszi a bicaját, számon kéri, hogy ha NEKEM vesz sört D, akkor NEKI ugyan miért nem (? ez azért nonszensz) – tehát szerintem érthetően zavar a dolog. (Az ilyen alkalmakkor, amikor együtt vagyunk, gyakorlatilag többet beszél D-hez, mint én – mondjuk ebben közrejátszik az is, hogy nem érzünk D-vel folytonos beszédre kényszert, mert szavak nélkül is működik a dolog, de ettől még feltűnik, és zavar, hogy mindig beszél, mindig D-hez, és én így sértve érzem a határaimat.)

Szóval kiöntöttem a szívem bicajozás közben, és annyira megértően fogadta, annyira odavolt, hogy miért nem mondtam hamarabb, de mondtam neki, hogy azért, mert nem akartam ezzel terhelni, mert neki ebben semmi hibája nincs, ő a lehető legtökéletesebben, természetesebben csinál mindent. Szóval inkább hónapokig próbáltam egyedül megemészteni a dolgot, de egyszerűen nem sikerül, és időnként, amikor eleve szarabb lelkiállapotban vagyok, és még rárakódik ez az egész, akkor sajnos egyszerűen rideggé válok, nem mosolygok, nem ölelek, nem vagyok barátságos, és ennek ő issza meg a levét – holott pont ő az, akivel aztán semmi gond nincs.

D rettentően szívére vette a dolgot, főleg, mert ő ebből az egészből semmit nem érzékel. Azt mondta, hogy a felét meg se hallja annak, amit a lány mond, nem tűnik fel neki, ha a cuccait matatja, mert nem rá figyel. De azt is mondta, hogy teljesen érti, mi bánt, mert ha a helyembe képzeli magát, akkor irdatlanul dühös lenne – hogy vagyunk négyen, abból ketten EGYÜTT, de a társaság egy tagja nem ismeri fel a kettőnk között lévő szoros kapcsolatot, ezért úgy kezel bennünket, mintha ugyanannyi közünk lenne egymáshoz, mint neki hozzánk.

Gondolkoztunk, hogy hogyan lehetne egyértelművé tenni a határokat, hogy nekünk máshol vannak mint neki, és arra jutottunk, hogy majd lesz, hogy elküldjük tőlünk, mondván „most ketten szeretnénk lenni”, ez talán elég egyértelművé teszi a dolgot.

Szóval ez van. D ismét bebizonyította, hogy szuper, és hogy valójában nem kéne magamban tartani a sérelmeimet, hiába érzem úgy, hogy nem akarom ezzel cseszegetni őt. Mindenkinek jobb lesz így.

Igazából nem tudom, hogy a lány hogyan lett ilyen, amilyen. Lehet, hogy azért, mert a fiúk nem tekintik nőnek, vagy potenciális partnernek, hanem egyszerűen havernak. Ezt elég sokszor sikerült már megfigyelnem. Így ő is gondolom megszokta, hogy nem éri meg teperni, mert ő úgyis „haver”, tehát nem félreérthetőek a gesztusai.

Amúgy fura meg vicces, hogy ő mondja mindig, hogy mennyire utálja a lányokat, és mennyire kerüli a társaságukat, ehhez képest hármunk közül ő öltözködik a legnőiesebben, és ő is viselkedik a leginkább úgy. Ez csak feltűnt. Ennek ellenére pedig nem igazán érzem, hogy bármilyen nőies kisugárzása lenne. Nagyon érdekes. Én se vagyok „lányos”, szoknyát az életben fel nem húznék, magassarkú pedig ballagáson volt rajtam utoljára, alapvetően mindig is fiús lány voltam, de ettől függetlenül van egy kisugárzásom ami után megfordulnak az emberek. Nála ilyet nem vettem észre.

A lényeg, hogy mostantól minden a jó irányba fog alakulni, mert már nem kell egyedül megküzdenem ezekkel az érzésekkel, hanem ott van D, aki megérti és segít, és együtt teszünk ellene.

Annyira hülye vagyok, hogy azt gondoltam, hogy jobb, ha nem vonom be ebbe… Hiszen ő D.