Ma csak úgy hányom magamból a bejegyzéseket, whoa.

Már jóval több, mint két éve, hogy Bella meghalt, és még mindig nagy a hiány bennem emiatt. Időnként rámtör ez az üresség, ami egyébként mondhatni konstansan jelen van, de megtanultam vele együtt élni és talán fel is dolgozni valamennyire. Ám néha erősebben tör rám, és olyankor ki kell magamból adni a feltörő szomorúságot. D ezt érti. És ez jó.
Rengetegszer jut eszembe ő maga, a megannyi dolog amit átéltünk, és most már mosolyogva tudok ezekre gondolni, még akkor is, ha néha a könnyek is jönni akarnának ezekkel a gondolatokkal.
De mosolygok.
És mosolygok azért is, mert néha álmodom vele. Sokszor álmodtam vele az elmúlt években, de azok mások. Többnyire kellemetlenek, és egészen valós érzelmeket festenek le. Volt például olyan, amikor egy lovastúrát álmodtam egy veszélyes terepen, ott volt Bella is, de mégsem vele mentem, mert olyan hihetetlenül erősen volt bennem az az érzés, hogy nagyon kell rá vigyázni, mert bármikor elveszíthetem.
De a múltkori álom más volt, erősebb és kevésbé érthető - mert az elveszíthetőség érzése Bella életének utolsó évében már nagyon bennem volt -, de ez egy hirtelen álom volt, ahol egyszer csak kimentem az utcánk végébe, ahol az álmomban egy hatalmas, viszonylag messzi dombra futott fel a földút, ami kettészelte azt. Az út mentén fasor, a fasor után mezők. Gyönyörű, harsányzöld mezők, és a háttérben erdő, éppen naplemente volt. Olyan, amikor minden szín felerősödik. Kiálltam az utca végére, néztem a dombokat, és füttyentettem - azt a dallamot, amit mindig fütyültünk a lónak, és amire bárhonnan vágtatva érkezett meg -, és akkor nyerítést hallottam, és láttam, ahogy a zöld mezőn, az úttal, a mellette lévő fákkal párhuzamosan vágtat lefelé a ló.
Ennyi volt az álom.
De azóta sem felejtettem el. Se a képeket belőle, se a színeket, az eseményeket.
Nem hiszek semmiféle transzcendentális dologban, se istenekben, se halál utáni életben, én ilyen száraz és földhözragadt vagyok ebben a témában. Ettől függetlenül jó úgy érezni, még ha tudom is, hogy nem így van, hogy néha Bella jelenik meg az álmaimban, hogy kicsit újra átélhessem azt, ami akkor volt, amikor még itt legelt az udvar végében. Hogy érezhessem, hogy jól van, és attól még, mert már nem dübög itt éjszakánként és nem vonul be az istállóba a viharban, csak a fejét kidugva az ajtón, bennem ugyanúgy létezik tovább. És jól van. Valahol jól van. És szeretné, hogy ezt tudjam.

Jaj. Mégis sírtam picit.
Hát ilyen volt ez az én álmom.