Ezt főleg most érzem, mikor engem is érint. Na nem olyan szinten, hogy alapvetően nyitott vagyok, nem különböztetek meg embereket az alapján, hogy milyen színű a bőre, vagy van-e hova hazamennie, alapvetően mindenki ember és ilyen szempontból mindenki egyenlő.
Hanem amikor az van, hogy már lassan egy éve nem bírok megbarátkozni egy személy gondolatával, hogy mindig ott van mindenhol, hogy létezik, ilyesmi.
Ez egy lány, D évfolyamtársa, szóval elég sokat találkozunk, mivel hogy ugyanazon a szakon vagyunk D-vel, csak én eggyel felette. És én ezt a lányt alig bírtam elviselni.
Aztán most kb két hete úgy döntöttem, hogy nyitott leszek. Hogy tiszta lapot adok neki, amire nem én írok előre minden rosszat, hanem ő "írhat rá", és ezzel megismerhetem és a helyre rakhatom magamban. És kiderült, hogy szimpatikus. Jó fej, humoros, kedves, közvetlen, csinos. És valószínűleg azért taszítottam el magamtól már gondolatban is, mert elég hasonlóak vagyunk.
De most rájöttem, hogy a hasonlóság pont használ ennek az egésznek, mert még az is lehet, hogy egészen megkedvelem.
Pár napja már együtt villamosoztunk ketten és beszélgettünk közben, mikor elmeséltem D-nek, nagyon büszke volt rám.
No meg én is magamra. Jó érzés ez az egész, ajánlom mindenkinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése