Pénteken D-t és D-t (haha, az egyik D a D, a másik D a kisebbik öcsém) megfutószáraztattam. D baromi ügyes volt, biztonságban érezte magát a lovon, ami azt jelenti, hogy jól ül, és tudja követni a ló mozgását - másképp nem kényelmes, nem biztonságos. Meglepett, de kifejezetten kellemes értelemben, amikor ügetésnél - szigorúan tanügetés, könnyűügetni addig nem, amíg nem érzi rendesen a ritmust és az ülése nem biztos - nem szólt már egy ideje, csak mentek körbe-körbe, megkérdeztem, hogy minden rendben? És mondta, hogy persze, csak most magába fordult, hogy átérezze a ló ritmusát. Ez aranyos volt, és nagyon örültem, hogy magától is ennyire szeretné megtanulni, és nem csak miattam csinálja. Sajnos nem volt egyszerű dolga a ritmus átérzésével, mivel a ló, amin futószáraztam, egyrészt lusta dög, ami nem rossz, csak ezáltal mindig le akart állni lépésbe, ami ugye nem túl egyenletes tempót eredményez, de D-nek elmagyaráztam, hogy hogyan adjon lábsegítséget ahhoz, hogy szinten tartsa a tempót.
A végén, amikor leszállt, megdicsérte a lovat, és odafordult hozzám, hogy máskor is szeretne jönni.
Ez azért fantasztikus.
És már ő is várja, hogy ketten tudjunk kimenni terepre, akár csak sétálva is. Voltunk már együtt, de azt úgy, hogy ketten ültünk szőrén a Bellán, és úgy mentünk erdőbe, mezőre. Erről is vannak szép emlékeim, nagyon szépek. De azért más, amikor külön lóval megy az ember. Eddig csak én álmodoztam erről, és D mosolygott, mert nem igazán hitte el, hogy ő valaha ilyet tudna, meg amúgy is, a lónak külön akarata van, ő biztos nem lenne képes ilyesmire, de mostmár ő is látja, hogy ez jó, és hogy egyszer ez meg fog történni.:) Utána meg többször is.
