tartsunk lépést

Múlt héten keddtől péntekig biciklitúrán voltunk a társasággal, Káltól mentünk Nyíregyházáig. Borzasztó jó volt, erről majd részletesebben is beszámolok.

Megvan az órarendem, azaz egyelőre úgy tűnik, a versenyjelentkezésnél ez nyilván még változhat (leadok-e valamit, felveszek-e valamit), de egyébként 12 tárgyam lesz, ebből három tömbösített. Remélem, izgi lesz a félév.

Voltam könyvtárban, 10 könyvet sikerült magammal hozni. Lehet kicsit elvetettem a sulykot, D szerint igazi könyv-hoarder vagyok, és igaza van. Sok könyvnél csak még több a jobb. Most nem tudom, hogy Jonathan Franzent olvassak, vagy Anna Fundert. Ezt még ma este eldöntöm. Mindig azt szoktam csinálni, hogy a megszerzett könyvek közül mindnek elolvasom az első pár oldalát, és az alapján döntök, melyik legyen az aktuális kiválasztott. Az is problémát fog okozni, hogy hogyan válasszak, melyikeket vigyem fel Budára.

Csilike teljesen jól van, száz százalékig a régi önmaga. Nagyon megijesztett bennünket, remélem nem fordul elő többet ilyen vele. Sok kutyánk volt az évek alatt, de ő az első, aki ennyire családtag, és nem csak házőrző.

Mamáék tegnap aláírták a szerződést a szomszéd ház tulajdonosával, és kifizették az árát, így hát lassan, ha a szomszéd házra gondolok, nem úgy fogok rá hivatkozni, hogy "az Irénkéé", hanem úgy, hogy a Mamáéké. Nagyon furcsa. Egyébként úgy volt, hogy amikor anyáék megvették a házunkat (ami egy lepukkant kocsma volt, óriási ősdzsuvával a kertben), akkor a szomszédban lakott Irénke és a fia. Nem voltak jó kapcsolatban anyáékkal, mivel Irénke közel állt egy paranoid skizofrénhez. Többször kihívta a rendőrséget/állatvédőket/önkormányzatot ránk, a legváltozatosabb indokokkal (ki akarjuk füstölni a házából, éheztetjük a lovat, ilyesmi), nyilván minden alap nélkül. Másnap meg mindig áthívott engem (kicsi voltam) málnát szedni a kertjében, mert bűntudata volt. Én ebből mindig csak a kedvességet érzékeltem, meg azt, hogy elég furcsa ember, utólag derült ki, hogy miért az adott napokon mehettem át gyümölcsöt szedni. A fia pedig ugyanolyan, mint az anyja volt, talán pár fokkal enyhébb. Egyébként sok mindent elmond, hogy azért is volt hajlandó eladni nekünk a házat, mert félt, hogy cigányok fogják megvenni, márpedig az ő nagyapja (elég büdös nagy) nyilas volt (és átszivárogtak belé is a nézetei), úgyhogy ezt nem engedheti. Na mindegy, a lényeg, hogy mivel apáék ismerik már kiskora óta, bízik bennük (amennyire egy paranoid elme bízni tud), szóval a szerződés megköttetett, a ház - és a telek - a miénk. Mamáéké. Holnap idejön szerződés-kiegészítéseket aláírni arról, hogy mikor szállítja el a bútorzatot, ugyanis itt heteken belül megkezdődik az építkezés, mert jövő nyárra a cég szerint ez készen lehet, apa pedig közölte vele, hogy a bútoroknak annyi, ha itt elkezdik leszedni a tetőt, úgyhogy októberig el kell vinnie őket.

Miután ideadta a kulcsot holnap, meg aláírt mindent, és elmegy, apával azonnal bevesszük magunkat a házba és körbejárunk MINDENT, padlást, pincét, nagyon izgi lesz.

Apa egyébként már elkezdte kipucolni a telket, van vagy húsz gyümölcsfa, és kitakarította a füvet, kivágta a felesleges dolgokat, így most úgy néz ki az egész, mint egy liget (pedig 11 éve nem gondozta senki, csak amíg Bella élt, ott is ugyanúgy legelt, mint nálunk, szóval ő azért karban tartotta valamennyire. De mióta ő sincs, azóta teljesen elvadult a terület). Mamáéknak küldtünk fotókat az új állapotról, és teljesen el voltak ájulva. Igazából nem is azon, hogy milyen szép lett ahhoz képest, amit ők még augusztus elején láttak, hanem ettől az egésztől. Hogy nyolcvanöt évesen fogják magukat, feladják a megszokott életüket, és ELKÖLTÖZNEK. Ez egy olyan dolog, ami fiatalon is megerőltető szerintem, meg ijesztő dolog, nem hogy nyolcvan plusznál. Egyébként jelenleg Vácon laknak egy lakótelepen. És most ideköltöznek a Bakonyba. Szóval nagyon túlcsordultak érzelmileg a képektől. Átengedték magukat az eseményeknek. Hogy tényleg történik ez az egész. Elköltöznek. Szomszédaink lesznek. Itt töltik az életük hátralévő részét. Reméljük, boldogan.

Óriási változás lesz mindenkinek. Izgatott vagyok. Holnap pedig felfedezünk!

Ja, egyébként, csak hogy értsétek miről beszélek, amikor azt mondom, természetközelben élünk: tegnap apa és az öcsém egy vaddisznót fogtak a Mamáék (! nem Irénke!) udvarán. Vadmalacot. Ugye említettem, hogy apa kitakarítja a telket a nem kívánatos növényektől. Na, ezeket egy kupacba hordta. Két ember magas kupacba. Ennek aljába pedig minden jel szerint egy vadmalac rendezkedett be - leginkább meghalni. Még fogai se voltak, nagyon le volt fogyva, tuti lemaradt az anyjától meg a többiektől, és elbújt elpusztulni. Aztán ahogy apa meg az öcsém pakolták a kupac tetejére a gallyakat, egyszer csak előszaladt az állat, és elkezdett támadni (akkora disznóról van szó, mint egy puli). Nem szaladt el, csak nézte apáékat (meg a kutyát), és ha mozdultak, akkor támadt. Úgyhogy engedték visszamenni a lakrészbe. Aztán csináltak egy hurokcsapdát a bejárat elé, az öcsém elindult felé, erre támadni akart, kilépett a bejáraton és hopp - el is kapták.

Borzasztóan le volt gyengülve, fosott, mondom, foga se volt még, enni se tudott semmit, lepték a legyek.. Pár napon belül elpusztult volna. Úgyhogy szóltunk egy barátunknak, akinek vannak disznói, hogy kell-e neki, vagy segítsünk neki elaludni, aztán átjött, megnézte, és hazavitte. Meg fogja enni amúgy, de előtte lesz a malacnak egy fényűző éve a kínhalál helyett. Ha nem gyengült le már most is annyira, hogy elpusztuljon napokon belül a táp ellenére is.

Szóval ilyenek történnek nálunk. Azt már megszoktam, hogy ősszel, hajnalban, ha kinézek hátul az udvarba, akkor szarvasokat látok, de vaddisznóra még nem volt példa. Hát tessék.

Most meg eldöntöm, melyik könyv legyen a befutó.

Csili valamivel jobban van. Két infúziózás, legalább nyolc injekció és sok szeretés után már mozgékony, eszik és iszik (ezt három napig nem csinálta). Már kergeti a macskákat, ugatja az embereket, felugrik a székre, a hátára fordul dögönyözésért, szóval kezd az egészséges változatához hasonlítani. Még azért látszik, hogy beteg, főleg, hogy még mindig lázas.. Ma is kapott lázcsillapító injekciót, a hétvégén meg algopyrint adunk neki, ha még mindig lázas. Ma a branüljét is kiszedték, mert infúzióra már nincs szükség, tablettázásra térünk át. Ha nem gyógyul meg, akkor hétfőn folytatódik az antibiotikum-kúra is (most háromnaposat kapott, úgyhogy az a hétvégén kitart).

Senki nem tudja, mi baja, csak azt látjuk, hogy napról napra azért valamivel javul.

Meglátjuk.

Holnap viszont megyek Budapestre, nincs már rám akut szükség, viszont kedden biciklitúrára megyünk Káltól Nyíregyházáig, úgyhogy muszáj elmennem.

Csilike szarul van.

Négy napja kezdődött, hasfájással meg levertséggel, akkor azt hittük, csak bekajált valami zsírosat, mert azt nem bírja a gyomra. De utána nap még rosszabbul lett, tegnap pedig apa azzal hívott ki az udvarra a kutyaházhoz, hogy ha nem szedjük ki onnan az állatot, akkor ott fog megdögleni. És valóban, úgy feküdt bent a kutya, hogy már teljesen feladta, láttam a szemén. A ló tekintetében is ezt láttam a végén. Ha apa vagy anya guggolt a kutyaház ajtajához, morgott rájuk, egyedül rám nem. Úgyhogy megpróbáltam szólongatni, hívogattam, csalogattam, és egyszer csak felállt, kijött és az ölembe rogyott. Úgyhogy azonnal eltorlaszoltuk a kutyaház bejáratát, és vittük az állatorvoshoz.

Infúzió, szteroid, roboráló, antibiotikum, lázcsillapító, vérvétel.

Hazajöttünk, a kutya jobban lett, kocogott ide-oda, kergette a macskákat, kakált, pisilt, nézelődött, megugatta az érkező embereket.

Megsétáltattam, láthatóan volt kedve, végig lendületesen kocogott és nézelődött.

Ma reggelre megint levert volt, ma is időpontra mentünk az orvoshoz, infúzió, antibiotikum, lázcsillapító meg nem tudom, miket kapott még. A vérképe nem rossz, kis eltérések vannak, de semmi feltűnő, annyi, hogy biztosan van valami belső gyulladása. Meg láza (40 fok, de kutyánál a 39 körüli érték a normális, szóval láz, de nem feltűnően magas). Ami az orvosnak nem tetszik, és nem érti, az a láz állandó jelenléte a lázcsillapítók ellenére, de holnap ismét vizit lesz, és lehet kiderül valami. Bár nem hiszem.

A kutya tünetei amúgy levertség, láz, hasfájás, ziháló, felszínes légzés, étvágytalanság, nem igazán iszik. Széklete meg vizelete rendben (ez utóbbi az infúzió miatt, mert amúgy nem láttuk inni). És büdös. Beteg-kutya módon büdös.

Apa bélelzáródásra gyanakodott, mert volt egy széklete, ami sárga volt és porszerű, valószínűleg kevés folyadékot ivott és sok csontot evett, de az kijött és utána már normálisat kakilt. Csak apa fejében megfordult, hogy lehet volt emiatt kis bélelzáródása, ami meg gyulladáshoz vezetett. Nem tudjuk.

Reménykedem, hogy rendbejön, de azon kívül, hogy maradtam itthon, hogy megnyugtassam a jelenlétemmel, nem tudok mást csinálni. Viszont ha a kutyaházas résznél nem vagyok itthon, akkor már valószínűleg nem lenne kutya. Úgyhogy továbbra is maradok.

Jaj, Csili, mi van veled?

other topics

Kovászoltam uborkát! Tegnap. Meg raktam el csemegeuborkát is. Remélem finom lesz, a kovászos már kint csücsül a félárnyékban, egyre zavarosabb a leve, ezt jó jelnek tekintem. Csak oda kell figyelni, hogy a macskák ne tornásszák le a lazán rájuk rakott fedőt. 

A hétvégén tervezek almás egreslekvárt is főzni, igazából imádok ilyeneket csinálni, azt hiszem. A múltkori ringlólekvárom is vészesen fogy sajnos, de négy üveggel mentettem belőle, itt vannak a szobámban, senki el nem viheti.

Már munkám is van egyébként, márhogy a lektori mellett (amire kaptam visszajelzést a kiadótól, miszerint zseniálisan írok és nagyon szeretik amit csinálok), mégpedig szeptembertől (vagy októbertől) ruhatáros leszek a Trafó házban, rohadt jó pénzért rohadt jó munka. Egy szaktársbarátnőm kérdezte, akarom-e vele felváltva csinálni, így ketten osztunk fel egy heti előadást (minden nap van), pár órát ott kell ülni, ami pont ideális ahhoz, hogy meg tudjam csinálni például a lektorikat (pénzkeresés pénzkeresés közben!), vagy tanuljak (amihez otthon sokszor kevés a motivációm). Nem foglal le értékes időt, rövid, rugalmas, és jól fizet.

Úgyhogy hurrá!

Ez meg itt Borsó a kovászos uborkákkal.

Egyébként beszarás, most a három fiú kifeküdt napozni az udvar közepére. Nem nagyon hinném el, hogy csinálnak ilyet, ha nem magam látom.

Holnap, ha jó idő lesz (bárcsak!), akkor D-vel kimegyünk délután az erdőbe lovagolni. Végre van olyan állapotban a lábam, hogy akár nyeregben is tudok, és megkockáztatok egy laza terepet is vele. D pedig biciklivel jön. Jó lenne ha összejönne, már két hete erre várok, csak sose volt megfelelő az időzítés.

klisé

Miközben várom, hogy D megérkezzen, egyrészt beraktam egy mosást, másrészt töltöttem magamnak a tegnap este anyával együtt felbontott hullócsillag-nézős habzóborból, harmadrészt kinéztem az ablakon és megláttam, hogy az öcsém és a két haverja rohangálnak az udvaron és egymást locsolják a slaggal.

Namost ez rettentően vicces, mégpedig azért, mert öcsém egyik barátja nagyjából egy izomkolosszushoz hasonlít, olyan tökéletes, könyvben megírt hasizommal mint amivel bármelyik twilight-filmben (vagy bármi tinirománcban) a főszereplő férfiállat rendelkezik. Napbarnított, félmeztelen, és csorog róla a víz. Már csak az kéne, hogy lassított felvételhez hasonló sebességgel mozogjon, és kész a tinifilm.

Mielőtt bárki rosszra gondolna, egyáltalán nem jön be a látvány (például nem is szőrös), meg fiatal, meg az izmot ilyen szinten nem szeretem. Amiért viszont említésre méltónak találtam, az a romantikus-filmes klisétömeg, ami itt az orrom előtt játszódik le a semmiből.

Már D-t is felhívtam, aki éppen a vonaton haldoklik, hogy elmeséljem neki ezt a zseniálisan vicces dolgot.

El tudom képzelni, hogy hány tizenöt éves kislány akarna visítva bejutni a kertbe ha ezt tudná.

Alig bírom abbahagyni a röhögést.

a jövőről

Ahogy említettem, ez az egész az én jövőképemet is jelentősen formálja. Már napok óta, de főleg tegnap óta (ekkor bólintottak rá papáék az egészre, és úgy köszöntek el apától, hogy akkor utalják a pénzt, apa pedig intézkedjen) az egész történet hozadékán gondolkozom.

Mamáék nem titkolt szándéka ezzel az egész akcióval (azon kívül hogy békés és méltó utolsó éveik lehessenek biztonságos környezetben) az, hogy majd ránk hagyják a felújított házat.

Namármost, hárman vagyunk testvérek, és hármunk közül én vagyok az, aki minden porcikájával kötődik ehhez a vidékhez. Féltem, hogy problémát fog okozni elszakadni innen, és már most azon szoktam gondolkozni, hogy hogyan oldjam majd meg, hogy ennek a vidéknek is részese maradjak, miközben az életem Budapesten lesz. A mostani fordulat viszont egész más kontextusba helyez mindent, ami eddig eszembe jutott a jövőmet illetően.

A gazdálkodás mint olyan már régóta piszkál, nem ereszt, valahogy érzem, hogy én pont az az ember vagyok, akinek ez az életforma való lenne. Nem nagyban, csak kicsiben. Mint már említettem, falun lakunk, kiskoromban is természetes volt a földön való munka, vagy az, hogy a kecskéket (Szerdát és Femurt) reggel ki kell rakni a helyükre, este pedig behozni (egészen addig amíg el nem lopták őket).  Sokáig vezettek anyáék ilyen életet, aztán apa gyógypedagógusként kezdett dolgozni, anya pedig ideggyógyászként, más-más településeken, így már nem volt idejük erre, az egész gazdálkodós dologból fotók, emlékek maradtak csak, meg hát sokáig a ló.

Én visszacsöppentem ebbe nagyjából 8 éve, amikor a lovardában dolgoztam végig nyarakat reggeltől estig, minden olyan tevékenységet beleértve ami egy gazdaságban csak előfordulhat (igen, emésztőgödröt is betonoztam, a traktorozás pedig kifejezetten hiányzik). Sok évnyi intenzív munkám van abban a gazdaságban, ahova azóta a lábamat sem tettem, viszont a nehézségek, a fáradságos, gyűlölettel teli munkanapok után (faszomat a villanypásztorba, hogy megint körbe kell járni legallyazni - kb 4-5 hektáron) még mindig úgy gondolom, hogy életem legjobb nyarai voltak, valódi tennivalóval, tanulással és életre szóló élményekkel, amik most is segítenek navigálni az életem során. Olyan skillek birtokosa lettem ezeknek a nyaraknak köszönhetően, amik nagyon kevés emberben vannak meg, holott nagyon hasznosak (például tudok emésztőgödröt betonozni, haha), és mindezek nélkül teljesen más ember lennék. 

Szóval én szeretem ezt az életformát, és úgy érzem, tudnám csinálni. De csak akkor lennék rá képes, ha mellette a mentális szükségleteimet is ki tudnám elégíteni valami ezt célzó "értelmiségi" munkával. Megoldható.

Az egészben a lényeg, hogy ha egyszer itt lesz ez a két ház, a több hektárnyi területtel ami hozzájuk tartozik, én már tudom, hogy tudnék vele mit kezdeni. Mindezt pedig annyira komolyan veszem, hogy elhatároztam, a közeljövőben elvégzem az aranykalászos gazda képzést, hogy ha úgy alakul, tudjak akár földet vásárolni, akár pályázatokra jelentkezni. Ehhez jogosítványra van szükség, ami az én eddigi terveimben egyáltalán nem szerepelt, egyszerűen nem vágyom a vezetés élményére, viszont így, hogy ehhez ez kell, már jövő nyáron tervezem megszerezni a jogsit.

Egyelőre ez van.

Aranykalászos kisebbségpolitikai elemző.

Sounds nice.

Ha meg nem így alakul, és baszok visszajönni, mert már Budapest lesz az otthonom (ezt kétlem, hogy bármikor így fogom érezni), akkor sincs semmi baj. Viszont ha meg vissza akarok jönni, és gazdálkodni, vagy bármit csinálni, akkor meglesz hozzá a földem és a szükséges alapjaim is.

D-nek is elújságoltam mindezt (akinek szerintem egyébként kis félelme kapcsolódik ahhoz, hogy én egyszer a vidéki életet fogom választani, de mindegy, ez még messze van), aki azt mondta, hogy nagyon menő ez az egész, és szuper ötletnek tartja. És hogy boldog, meg irigyel, amiért vannak terveim, motivációim, ambícióm.

Most úgy érzem, hogy jó. Jó, mert vannak lehetőségeim. Lesz választásom. Lesznek papírjaim is, amik legitimálják ezeket a választásokat.

Kíváncsi vagyok, tíz év múlva mi lesz.

an unexpected turn

Az utóbbi pár nap egészen furcsa mértékben változtatta meg egyrészt a család életét, másrészt az én jövőképemet.

Nagyjából egy hét alatt ugyanis eldőlt, hogy nagyszüleim megveszik a 11 éve üresen álló, romos szomszéd házat, és a hozzá tartozó óriási telket, és ide fognak költözni.

Nagyszüleim egy Budapesthez közeli városban laknak, panelházban. Nagypapám most lett 85 éves, a mamám azt hiszem, 79. Aktívan a tudatukban van, hogy hamarosan segítségre szorulnak, és az első emeleti lakásukba is nehezen tudnak majd felmenni. Nagyjából tíz éve folyamatosan félreraktak a nyugdíjukból annyit, hogy egy "jóféle" öregotthonba be tudjanak vonulni, ha itt az ideje. Olyan külön lakásos öregotthonba. Mikor apa ezt meghallotta, azonnal kifakadt, hogy erről szó sem lehet, miért mennének otthonba, ha van két gyerekük, a két gyereküknek meg két családja, valahogy megoldják. Például úgy, hogy a szomszéd ház üres, és annyi pénzből, amennyit gyűjtögettek, egyrészt meg lehet venni, másrészt majdhogynem lesöpörni a föld színéről és felhúzni helyette egy újat, amilyet mamáék szeretnének.

Így a család közelében maradnának, együtt, mégis külön. Segítségre bármikor számíthatnának, nem arctalan alkalmazottaktól, hanem gyerektől, menytől, unokáktól. Biztonságban lennének. Biztonságban tudnánk őket. Földszintes ház, csendes falu, óriási udvar - amivel papa addig szöszmötölhetne amíg csak akar és bír -, üvöltő tücskök, közel fényszennyezetlen éjszakai égbolt, harsogó zöld fák és egyéb növények, hátul gyümölcsös, mindez az erdő szélén.

Tudni kell, hogy amióta anyáék ide költöztek (25 éve), azóta a mama, ha jó helyre akar gondolni, a mi kertünket képzeli maga elé. Úgy relaxál, úgy is alszik el, hogy erre gondol. Ide vágyik folyamatosan. Pár éve már megfogalmazta nekem, hogy minden alkalommal, amikor hozzánk jönnek, jól megnézi az udvart, mert fél, hogy ez lesz az utolsó alkalom, és jól meg akarja jegyezni minden pontját, hogy tudjon mire visszagondolni.

A lehetőségtől, amit apa felvetett, egészen új kapuk nyíltak, mamáék teljesen felrázódtak, rengeteget agyaltak rajta. Hétvégén az egész család nálunk volt, megnéztük a házat, gondolkoztunk, megbeszéltünk mindent, és végül az a döntés, hogy holnap apa megveszi a házat.

Kicsit ijesztő ez az egész, de valahogy jól ijesztő. Inkább úgy fogalmaznám meg, hogy ez egy óriási változás, de olyan, amit senki nem látott előre még mondjuk két hete sem. Sőt. Egy hete sem. És mégis mennyire hamar átalakul, hogy az ember hogyan képzeli mostantól akár csak a fél évvel későbbi életét. Mi éppenséggel úgy, hogy az építkezést már az ősszel megkezdi az adott cég, hogy  jövő ilyenkorra már kész legyen a ház, és mamáék idejöhessenek. 

Óriási változás.

Kiskoromban mindig én voltam az, akinek a faluban nem volt átjárós mamája, akihez iskola után ebédelni mehetett volna. 22 éves koromra lesz átjárós mamám. Ráadásul annyira átjárós, hogy a szomszédban fognak lakni.

Az is érdekes, hogy amikor ez könnyebbséget jelentett volna, akkor nem volt erre lehetőség, és most, hogy ez valamilyen szintű súlyt fog jelenteni (nem terhet, súlyt!), akkor válik ez az egész valódivá.

Egyébként ők is tudják, hogy imádni fogják itt az életet. Biztos, hogy nehéz lesz eljönniük, mert ott az otthonuk, ott a szociális életük (5 ember), de ők is tudják, hogy így lesz a legjobb, és ők is ezt akarják. Főleg úgy, hogy tényleg mindig ide vágytak.

A házra hamarosan látványterveket készíttetünk, többfélét, és akkor tudnak választani, milyet szeretnének. A négy külső falon kívül gyakorlatilag minden új lesz.

Szomorú látnom, hogy a nagyszüleim valóban halandók. Mármint, amióta élek, így emlékszem rájuk, külsőre se változtak számomra semmit, és mégis, most kezdem látni, hogy azért baromi öregek.

Mama fizikailag romlik, papa pedig mentálisan. Mama mentálisan remekül van, papa pedig fizikailag hasít. Ki tudja, lehet, hogy jövő ilyenkorra mama már alig tud majd megmozdulni, a látása is egyre csak romlik, lehet megvakul, a papa pedig a nap egy bizonyos, rövidke részében majdhogynem használhatatlan, azt se tudja, mi van. Az, hogy jelenleg még mondhatni rendben van agyilag, annak köszönhető, hogy folyamatosan olvas és kb nálam aktívabb internethasználó. Borzasztó érzékelni, hogy az az ember, aki még most is folyékonyan olvas ógörögül, és kb öt éve látott hozzá angolul tanulni, ilyen sebességgel szivárog el.

Szóval segítségre fognak szorulni záros határidőn belül, és mi vállaltuk, hogy mi leszünk a támasz.

Nem tudom elképzelni, milyen lesz ez az egész. Nem tudom elképzelni, hogy úgy, hogy egész életemben, ha meg akartam látogatni a nagyszüleimet, körülbelül 200 kilométert kellett hozzá autózni, jövő évtől már csak átsétálok hozzájuk, amikor itthon vagyok. Nem tudom elképzelni, milyen lesz, ha szerves részeivé válunk egymás életének úgy, hogy eddig évente maximum háromszor-négyszer láttuk egymást. Bizonytalan most a jövő ebben a tekintetben. De pozitívan bizonytalan.