an unexpected turn

Az utóbbi pár nap egészen furcsa mértékben változtatta meg egyrészt a család életét, másrészt az én jövőképemet.

Nagyjából egy hét alatt ugyanis eldőlt, hogy nagyszüleim megveszik a 11 éve üresen álló, romos szomszéd házat, és a hozzá tartozó óriási telket, és ide fognak költözni.

Nagyszüleim egy Budapesthez közeli városban laknak, panelházban. Nagypapám most lett 85 éves, a mamám azt hiszem, 79. Aktívan a tudatukban van, hogy hamarosan segítségre szorulnak, és az első emeleti lakásukba is nehezen tudnak majd felmenni. Nagyjából tíz éve folyamatosan félreraktak a nyugdíjukból annyit, hogy egy "jóféle" öregotthonba be tudjanak vonulni, ha itt az ideje. Olyan külön lakásos öregotthonba. Mikor apa ezt meghallotta, azonnal kifakadt, hogy erről szó sem lehet, miért mennének otthonba, ha van két gyerekük, a két gyereküknek meg két családja, valahogy megoldják. Például úgy, hogy a szomszéd ház üres, és annyi pénzből, amennyit gyűjtögettek, egyrészt meg lehet venni, másrészt majdhogynem lesöpörni a föld színéről és felhúzni helyette egy újat, amilyet mamáék szeretnének.

Így a család közelében maradnának, együtt, mégis külön. Segítségre bármikor számíthatnának, nem arctalan alkalmazottaktól, hanem gyerektől, menytől, unokáktól. Biztonságban lennének. Biztonságban tudnánk őket. Földszintes ház, csendes falu, óriási udvar - amivel papa addig szöszmötölhetne amíg csak akar és bír -, üvöltő tücskök, közel fényszennyezetlen éjszakai égbolt, harsogó zöld fák és egyéb növények, hátul gyümölcsös, mindez az erdő szélén.

Tudni kell, hogy amióta anyáék ide költöztek (25 éve), azóta a mama, ha jó helyre akar gondolni, a mi kertünket képzeli maga elé. Úgy relaxál, úgy is alszik el, hogy erre gondol. Ide vágyik folyamatosan. Pár éve már megfogalmazta nekem, hogy minden alkalommal, amikor hozzánk jönnek, jól megnézi az udvart, mert fél, hogy ez lesz az utolsó alkalom, és jól meg akarja jegyezni minden pontját, hogy tudjon mire visszagondolni.

A lehetőségtől, amit apa felvetett, egészen új kapuk nyíltak, mamáék teljesen felrázódtak, rengeteget agyaltak rajta. Hétvégén az egész család nálunk volt, megnéztük a házat, gondolkoztunk, megbeszéltünk mindent, és végül az a döntés, hogy holnap apa megveszi a házat.

Kicsit ijesztő ez az egész, de valahogy jól ijesztő. Inkább úgy fogalmaznám meg, hogy ez egy óriási változás, de olyan, amit senki nem látott előre még mondjuk két hete sem. Sőt. Egy hete sem. És mégis mennyire hamar átalakul, hogy az ember hogyan képzeli mostantól akár csak a fél évvel későbbi életét. Mi éppenséggel úgy, hogy az építkezést már az ősszel megkezdi az adott cég, hogy  jövő ilyenkorra már kész legyen a ház, és mamáék idejöhessenek. 

Óriási változás.

Kiskoromban mindig én voltam az, akinek a faluban nem volt átjárós mamája, akihez iskola után ebédelni mehetett volna. 22 éves koromra lesz átjárós mamám. Ráadásul annyira átjárós, hogy a szomszédban fognak lakni.

Az is érdekes, hogy amikor ez könnyebbséget jelentett volna, akkor nem volt erre lehetőség, és most, hogy ez valamilyen szintű súlyt fog jelenteni (nem terhet, súlyt!), akkor válik ez az egész valódivá.

Egyébként ők is tudják, hogy imádni fogják itt az életet. Biztos, hogy nehéz lesz eljönniük, mert ott az otthonuk, ott a szociális életük (5 ember), de ők is tudják, hogy így lesz a legjobb, és ők is ezt akarják. Főleg úgy, hogy tényleg mindig ide vágytak.

A házra hamarosan látványterveket készíttetünk, többfélét, és akkor tudnak választani, milyet szeretnének. A négy külső falon kívül gyakorlatilag minden új lesz.

Szomorú látnom, hogy a nagyszüleim valóban halandók. Mármint, amióta élek, így emlékszem rájuk, külsőre se változtak számomra semmit, és mégis, most kezdem látni, hogy azért baromi öregek.

Mama fizikailag romlik, papa pedig mentálisan. Mama mentálisan remekül van, papa pedig fizikailag hasít. Ki tudja, lehet, hogy jövő ilyenkorra mama már alig tud majd megmozdulni, a látása is egyre csak romlik, lehet megvakul, a papa pedig a nap egy bizonyos, rövidke részében majdhogynem használhatatlan, azt se tudja, mi van. Az, hogy jelenleg még mondhatni rendben van agyilag, annak köszönhető, hogy folyamatosan olvas és kb nálam aktívabb internethasználó. Borzasztó érzékelni, hogy az az ember, aki még most is folyékonyan olvas ógörögül, és kb öt éve látott hozzá angolul tanulni, ilyen sebességgel szivárog el.

Szóval segítségre fognak szorulni záros határidőn belül, és mi vállaltuk, hogy mi leszünk a támasz.

Nem tudom elképzelni, milyen lesz ez az egész. Nem tudom elképzelni, hogy úgy, hogy egész életemben, ha meg akartam látogatni a nagyszüleimet, körülbelül 200 kilométert kellett hozzá autózni, jövő évtől már csak átsétálok hozzájuk, amikor itthon vagyok. Nem tudom elképzelni, milyen lesz, ha szerves részeivé válunk egymás életének úgy, hogy eddig évente maximum háromszor-négyszer láttuk egymást. Bizonytalan most a jövő ebben a tekintetben. De pozitívan bizonytalan.