pearson-féle korrelációs együttható

Mondhatom, hogy Koppány, rajta keresztül pedig Bori bejegyzése késztetett arra, hogy leírjam, hogy a szerelmünkkel való kommunikáció valóban mindennek az alapja.
És, hogy én mennyire félek attól, hogy ha valamit nem mondok el D-nek, akármit, tényleg, akkor azt ő soha nem fogja tudni rólam, és úgy élünk/halunk meg, hogy volt olyan dolog, amit jól esett volna elmondani és mégse tettem, ezáltal pedig D kimarad ebből.
Ezért élek én úgy, hogy ha bármi eszembe jut, ami kicsit is felpiszkálja bennem azt az érzést, hogy szívesen elmondanám D-nek (ez lehet az is akár, hogy nehéz volt a bevásárolt cuccokkal teli szatyor hazafelé, vagy, hogy már megint fárasztó volt feljönni a lépcsőházban ezt a rohadt négy emeletet a szatyrokkal együtt, tehát bármi apróság, "lényegtelenség"), akkor nem hezitálok, nem döntök úgy, hogy tulajdonképpen tök mindegy, hogy tudja-e, hiszen semmi lényeges, hanem fogom magam és elmondom. Mindent.
Mert szeretném, hogy mielőtt meghalunk, vagy bármi történik, a lehető legjobban ismerhessük egymást.
Meg valami ilyesmi.
Nem tudtam úgy elmondani most ezt, ahogy kellett volna, vagy ahogy terveztem, de azért remélem érthető. És tényleg csak azt tudom én is mondani, hogy mindent mondjatok el. Adjátok meg a másiknak ezt a lehetőséget, hogy a legkisebb, szerintetek jelentéktelen gondolataitokat is megismerhesse.

Az a helyzet, hogy az én biztonságérzetem nagyon érzékeny dolog. Például nem merek D után elaludni (durva belegondolni, hogy amióta itt vagyunk az albérletben - kb 3 éve - egyszer sem volt olyan, hogy D lefeküdt volna, én pedig még dorbézoltam), mert félek, félek attól, hogy valaki be akar majd jönni az ajtón, és hogy majd hallom ahogy matat rajta, és ilyenkor kiéleződnek az érzékszerveim és hiába próbálok elaludni, csak hallgatom a semmit, és emiatt meg az jut eszembe, hogy de mi van, ha pont ezért fognak jönni, mert annyira koncentrálok (egyébként nem hiszek semmi hasonló bevonzásos dologban, ez csak ilyen parázós nonszensz hülyeség, de attól még beszarok tőle), szóval inkább hamarabb lefekszem. Ez mondjuk nem túl nagy véráldozat, mivel elég későn szokott elálmosodni.
Meg az is van, hogy nehezen bontakozom ki, mert sokszor érzem magam bizonytalanul. És D ezt profi módon orvosolja mindig, újra és újra. Segít, és tőle jobb napjaimon egyből, rosszabbakon kis idő után mindig biztonságban érzem magam. Hozzábújok, magához szorít, és érzem a melegét, meg az illatát, meg hallom a hangját és érzem, ahogy erősen tart, és ettől egyből jó lesz.
Csak az a baj, hogy amint ilyen biztonságban érzem magam vele, azonnal elálmosodom. Mint akit elkábítottak. Ez sok esetben nem túl kedvező :D

Igazából vele annyira tökéletes minden. Most leírom, ahogy hirtelen jönni akart, aztán megmagyarázom: "Még így, 5 év után is". No hiába akartam ezt leírni nagy hirtelenjében, de rá is jöttem hamar, hogy csupa hülyeség. Mármint az, hogy "még így is". Hiszen miért volna törvényszerű az, hogy ahogy az évek nőnek, velük fordítottan arányosan csökken az élvezet és minden egyéb pozitív dolog ami egy kapcsolat során boldogíthatja az embert? Sokan megunják egymást két hónap után, de miért ennek kéne a mérvadónak lenni? Holott valószínűleg ők választottak rosszul, ők rontottak el valamit, és nem pedig az a kivételes, ha minden faszán működik több idő múltán is. Bár feltételezem, többségben vannak a rosszul, vagy sehogy sem működő kapcsolatok, de ez nem azért van, mert a jól működés az csak a szerencséseké lehet, vagy mittudomén, azé, aki jó kislány volt, tehát nincs tulajdonképpen olyan kritériumhoz kötve amit ne érhetne el bárki emberfia egy kis gondolkozás/munka után (mert előfordul, hogy egy kapcsolaton dolgozni kell, de akkor azt kell tenni és minden megy tovább). Hanem azért, mert sokaknak szerintem egy torz képe van erről az egészről, és ezért dugnak azonnal a diszkóvécében, aztán meg várják, hogy majd két hónap múlva már lehet, hogy szerelmes is leszek. Sajnos ismerek ilyen lányt, nagyon szeretem őt, és mindig ilyenek a kapcsolatai. De mindig elmondja nekem, és tanácsot kér, én pedig próbálok úgy segíteni, ahogy tudok, hátha a következő már olyan fiú lesz, aki valóban megérdemli őt, és ő is meg fogja nézni, hogy ki az, akit érdemesnek tart arra, hogy kísérje őt az élete egy szakaszán.

No. Most ennyi jött, de ez kiszakadt belőlem. Még tudnék írni, de sajnos vár Shaun the sheep, meg Timmy. Egyszerűen bele vagyok bolondulva.