Álmodtam

Álmodtam is még pár napja, mégpedig Bellával. Ritka, amikor vele álmodom, és kb úgy várom őket mint valami évek óta tervezett találkozót..
Annyira valóságos mindig. Hihetetlen, mennyire. Az összes érzésem.. Ezekben az álmokban mindig újra kiteljesedem, hihetetlenül boldog vagyok tőle, viszont végig tudatában vagyok annak, hogy bármikor elveszíthetem őt. Mindig úgy megyek hátra a karámba, hogy nem tudom, ott van-e még, hogy tudom, hogy vigyázni kell rá, hogy óvatosan kell kezelni, mert rendkívül illékony. Nagyon érdekes és egyben szívszorító. Általában arra kelek fel, hogy sírok. Álmomban zokogok de már valójában is könnyezem. Egyszerűen csak magától az álomban felismert ténytől, hogy ez az egész helyzet, hogy ő van és hogy újra együtt vagyunk, mennyire illékony (azért használom megint ezt a szót, mert rendkívül jól leírja amit érezni szoktam).

Hátramentem a karámba, nem láttam sehol. Füttyentettem, azon a dallamon amit még apa talált ki és mindig hallgatott rá, és jött is - vágtatva és nyerítve, mint ahogy általában. Úgy éreztem, hogy utoljára még szeretnék ráülni (nem tudom, miért utoljára), és tudtam, hogy nagyon óvatosnak kell lennem és vigyáznom rá. És csak öleltem a fejét szemből és sírtam. Egyszerre voltam határtalanul boldog és ugyanolyan szomorú.

Azért írtam le ezt az egészet, hogy azért ne felejtsem el. Mint mikor valaki a naplójában jegyzi, ha találkozott egy rég látott ismerőssel.
Például a személyiségének egy darabkájával. Mert hogy nagy részt belőlem neki köszönhetek.

Franc essen az érzelgős formámba, de hiányzik.