Tulajdonképpen 2010 februári. A lovam van rajta, akivel amióta élek, együtt voltunk mindig, apa vette a születésem napján a kelengyepénzből. Azóta nap mint nap úgy ébredtem és feküdtem le, hogy Ő van, volt, és lesz is mindig. Elképesztően különleges volt a kapcsolatunk, mint egy lélek két testben, ami mindig keresi egymást, és csak akkor nyugodt, ha tudja, hogy a másikkal minden rendben. Jobban szeretem még mindig, mint saját magamat.
Idén, januárban halt meg. Beszöktek a karámunkba egy alkoholista tanyasi ember szamárcsődörei, és kikergették őt - sokkos állapotban hozta vissza egy falubeli, hazáig még talpon maradt de ahogy belépett a kapun, összeesett. Az emésztése is leállt - sokkos állapotban ugye az első ami leáll. Másnap hajnali 6-ig küzdöttünk érte apával, és amikor csak én maradtam vele, mert apa bement meginni egy kávét, összeesett és meghalt.
Hát ez a mi történetünk eleje és vége..
Már fél éve, hogy nincs, de ahányszor komolyabban rá gondolok, nem bírom sírás nélkül. Tényleg meghalt vele a lelkem másik része. Máig úgy van a fejemben, hogy ő él, itthon van, minden rendben, és ha kinézek az ablakon, ott lesz. Ha egy zajt hallok odakintről, először mindig az jut eszembe, hogy biztos ő az.. ennyire nem tudom felfogni.
Sajnálom, hogy ilyen szomorú ez a bejegyzés, de lesz még vele kép, mivel ha fényképeztem is magam, azt mindig vele tettem. És így talán feldolgoznom is könnyebb, ha beszélek róla, és nem csak D-nek tudom elmondani.
Azt hiszem, erről a képről nagyjából leolvasható a kapcsolat köztünk (de még így sem közelíti meg az igazságot).
Tudom, nem igazán én dominálok rajta, de pont ez benne a szép. Amúgy is.. ez rólam szól. És máig tartom magam ahhoz, hogy ez az egész egy lélek - két test dolog igaz.
Így hát: ez egy tavalyi kép volt, rólam.
Sajnálom :(
VálaszTörlés