windhunde

Elhatározásra jutottam egyébként. Elég hosszú idő alatt, de végül megérett bennem, hogy kell egy kutya. Mármint nyilván otthon vár a Csili, de szeretnék magam mellé is egy kutyát. Akivel a Budapesti, azaz az itthoni, meg az otthoni életemet is megoszthatom. Ez nem egy rövidtávú terv, mivel 34 négyzetméterre nem suvasztanék be még egy lelket, plusz valószínűleg a főbérlő se örülne túlságosan (bár neki kb minden mindegy, szerintem nagyjából két éve nem is láttuk). De ha valamiért valamikor nagyobb lakásba kerülünk (amire van esély), akkor belevágunk.

D-vel sokszor átbeszéltük ezt, mert az a helyzet, hogy ő nem igazán igényli az állatok társaságát, hiszen a Margit körúton nőtt fel, a legnagyobb állat meg, amivel huzamosabb ideig együtt élt az a degu volt (annál értelmetlenebb dolgot...). Szóval tőle idegen az ilyen kutyás késztetés, de a Csilikét például nagyon szereti. Azt mondja mindig, hogy nem szereti a kutyákat, mert alávetik magukat az embernek, meg szolgalelkűek, DE a Csili az más, az egyéniség, stb. Erre mondtam neki, hogy ezt konkrétan rasszizmusnak nevezik, amit csinál, úgyhogy gondolja át mégegyszer. Mert hogy nyilván minden kutya más, és elég nagy bullshit, hogy szolgalelkűek. Ilyet csak az mond, akinek sose volt kutyája. Mint pl neki.

Szóval sokat beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy ő is szívesen látna egy kutyát köreinkben, és az lett a döntés, hogy ha lesz, akkor agár lesz. Az agarakhoz engem nagyon régóta egész különös vonzalom fűz, D pedig azt mondta, hogy ha már kutya, akkor legyen agár. Nekem az agarakon belül a galgo a szívem csücske, de tulajdonképpen rohadtul mindegy. Csak legyen.

Természetesen nem vennénk, hanem a fajtmentéstől fogadnánk örökbe. Rendszeresen nézem a fb oldalukat, és a szívem szakad meg, hogy most még nem aktuális a dolog.

Világ életemben pulink volt otthon, abból három is (meg amíg baba voltam, egy német vizsla), úgyhogy azokhoz vagyok szokva, ami szerintem kutya-körökben remek edzésnek minősül - nem hiszem, hogy van a pulinál randomabb kutya, őket tényleg tanulni kell. Mi meg belevágunk valami újba, és agarasok leszünk :) Majd egyszer. Remélhetőleg hamarosan.

a mama

Múlt hét pénteken elmentünk elbúcsúzni a mamától. Géderlak mellé, a dunapartra mentünk, mivel Géderről származott. Ikonikus hely az a part anya családjának, mert a mama apukája, szóval anyáék nagyapja egy büfét vezetett a parton, amiből azóta már semmi nincs, de annak idején hihetetlen élet volt ott. Anya meg az unokatestvérei (a mama fiai) az egész gyerekkorukat ott töltötték. A mama pedig azt kérte, hogy ott búcsúzzunk el tőle, így hát a legszűkebb család összegyűlt (a papa, a két fiuk, mi, meg a Géderen maradt család). Úgy beszéltük, hogy éjjelre is maradunk, és sátrazunk-tábortüzezünk egyet együtt. Szóval felvertük a sátrakat, majd a dunaparti naplementében, szemben Paks fényeivel mindannyian elköszöntünk tőle.

Ennél gyönyörűbb időnk nem is lehetett volna ehhez.

Aztán főztünk egy gulyást bográcsban, és éjfélig néztük a hullócsillagokat. Szép volt.

tour de káli-medence

Amúgy meg július közepén voltunk egy kétnapos bicajtúrán a Káli-medencében, ami azért volt rendkívül praktikus döntés, mert ott lakom kb, szóval nem kellett sokat menni a bázistól a célterületig. Mondjuk úgy 10 kilométert. Imádom ezt a tájat, nekem ez a mindenem, számomra egészen hihetetlen, hogy lehet az Alföldön is élni.

Első nap otthonról Szentbékkálláig mentünk (fura mert D-ék, akik közül mind budapesti ugye, úgy mondják, hogy "szentbékála" amit nem győztem folyamatosan kijavítani. Ott a Káli Kapocsban szálltunk meg estére, ami azért volt baromi jó, mert alapvetően vadkempingezni terveztünk, sátrat se vittünk, de hideg éjszaka ígérkezett, ami nem lett volna olyan élvezetes. Mikor elmentünk a kocsma mellett, láttuk, hogy az udvarában áll egy sátor, úgyhogy bementünk, megkérdeztük, hogy jöhetünk-e mi is, és mondták, hogy persze, sőt, adnak sátrat is. Úgyhogy adtak két sátrat, amiből az egyik ilyen strandra való félsátor volt, úgyhogy azt csináltuk, hogy egymás felé fordítottuk a kettőt, és az öcsém (mert ő is jött) ilyen katonai ponyvájával lefedtük az egészet, így lett egy bizánci méretű sátrunk. A ponyva széleit ilyen giga kövekkel rögzítettük, szóval stabil volt. Amúgy kellett is hogy stabil legyen mert olyan brutál szél volt éjjel, hogy alig bírtunk aludni, annyira zörgette a ponyvát, meg folyton féltünk hogy szétszedi az egész építményt.egyszer kapott csak alá, de akkor gyorsan elkaptam (mivel ugye nem tudtam aludni, jól reagáltam a hirtelen helyzetben...). És amúgy remek volt, mert volt wc is, meg minden. Hajnali háromkor felkeltem egyszer, hogy kimegyek pisilni, és olyat láttam amilyet még sose. Pedig vidéken lakom, mármint úgy vidéken, hogy vidéki faluban, szóval minimális fényszennyezéssel, de ILYET, mint Szentbékkállán, még nem tapasztaltam. Felnéztem az égre, és szikrázó csillagos volt, ráadásul olyan, mint az ilyen szétphotoshoppolt űrfelvételeken, hogy lila, meg kék, meg csillagos, meg tejútrendszer (bár az amúgy otthonról is látszik). Egészen döbbenetes volt. Ilyen színes éjszakai eget nem láttam még. Pedig tényleg otthon is majdhogynem fényszennyezés nélkül látszik. De úgy tűnik, Ajka, Sümeg meg Tapolca fényei mégis számítanak valamit.

Másnap lementünk Révfülöpig, aztán Tomajnál föl Tapolcára, aztán vissza Haláp felé. Nagyon jó volt, csak mivel az út több mint fele észak felé ment, aznap pedig kb 30 km/órás északi szél fújt, megszenvedtünk a hazatéréssel. Viharos széllökésekkel dacolva küzdöttük magunkat haza, de legalább egyik nap se volt meleg. Az a halálom. Ha bicajozom és meleg van. Akkor majdhogynem képes vagyok elájulni. Eleve nehezen élek melegben, de ha még bicajozom is mellé... A túra előtt Ajkáról hazáig bicajjal mentünk, és akkor volt kb 35 fok, és teljesen kikészültem. Egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy érzem, ahogy a nap tűz, és a kezem kezd így forrni, és a pórusaim már nem tudnak hova tágulni, nem tudok eleget izzadni, meghalok. Szóval hogy is mondjam, huszonöt fok felett takaréklángon élek általában. De a túrán tökéletes volt, pont a 20-25 fok között, úgyhogy minden probléma nélkül hasítottam a káli dombokon.

Azért minden nap hálát adok a bicajomért, egyszerűen hihetetlen a különbség az országúti meg a terepbicajok között. Nyilván oútin is kell dolgozni rendesen, de közel sem úgy, mint a terepbicajokkal. Az országúti azért van, hogy magadat elvidd valahová a saját erőddel, a terepbicajokkal meg nem csak a saját súlyodat kell előrefelé dolgozni, hanem maga a bicaj is jelentős teher. Nyilván ergonómiailag is így vannak kialakítva, úgyhogy már két éve hihetetlenül élvezem, hogy úgy tudok menni a puchhal, mint kés a vajban.

Na szóval nagyon jó volt, imádom az otthonomat, a Balaton-felvidéket, és már kipróbáltam bicajjal is végre. Igaz, hogy viharos északi széllel, de így legalább edzettünk is kicsit.

Ez Hegyesdről kiérve készült, ahol letértünk egy földútra ami Szentbékkállára vezetett egy hegyen keresztül

Sajnos pár napig előtte esett az eső, úgyhogy a földút nem annyira volt kedvező

(az ott a hegy tetején D és M)

A Balaton-felvidék legszebb része egyébként a Sáska, Hegyesd körül lévő terület. Kép sajnos itt nem született, de annál szebbet én még nem láttam. Halápnál bementünk Sáskára, és onnan egy üzemi úton át Hegyesdre, és hát ahh. Az volt az egészből a legszebb, pedig láttunk sok szép helyet a két nap alatt.

Na mindegy, jó volt nagyon.

stuff

Visszatértem Budapestre közel egy hónap otthon-tartózkodás után. Az első pár nap szörnyű volt, utáltam az egészet, de mivel itt vannak a barátaim, meg itt is van életem, belejöttem a dolgokba és már nem szenvedek. Tegnap kiültünk a Szabadság-hídra négyen társasozni egy jó nagy pokrócon, a síneken, középen, annyira jó volt. Sokat voltunk a hídon amióta lezárták, hihetetlen, hogy ennek hamarosan vége.

Annyira vicces amúgy látni ilyen basic hivatalnok emberek hogy jönnek ki "szórakozás" céljából a hídra, basic hivatalnok öltözékben, hogy aztán borospoharat szorongatva a kézben álljanak körben órákat, mert egyikük se akar leülni a szép ruhájában, és zavartan pillantsanak időnként oldalra, ahogy megpróbálják teljesen out of context jól érezni magukat.

Na mindegy, mi imádjuk, csak a sok sörtől sokat kell pisilni, a főváros meg ugye addig nem jutott el, hogy legalább egy mobilvécét kirakjon valamelyik hídfőhöz (hiszen ugye nem "hippifesztivál" célzattal lett lezárva az építmény, ahogy Tarlós is mondotta), úgyhogy a Gellérthegy aljáig kell mindig elzarándokolni, ami kicsit kényelmetlen, de legalább megoldás.

D hazafelé végig videózott, mert tervben van, hogy a brazil barátoméknak (akikkel Varsóban találkoztunk) csinálunk egy meglepetés Budapest promóvideót, úgyhogy amikor csak lehet, és feelgood dolog van, azt videózzuk. A tegnap esti felvételbe néhányszor belelógtam, így hát csináltam egy snapshotot, és frissítettem az amúgy két éve változatlan facebook profilképemet. Nálam ezek a fb-updatek tényleg eseményszámba mennek, úgyhogy most is időnként csak úgy rákattintok a profilomra hogy hú, milyen új és milyen szokatlan. Múltkor a borítóképemet is lecseréltem, nem tudom mi van velem.

Kéne valami produktívat csinálni ma az ebédfőzésen kívül, de igazából nincs kedvem semmihez, csak úgy ellébecolni a napot.

ég elska Word 2016

Imádom a 2016-os Office-t. Ő a legnagyobb magyarnyelv-őrző és ápoló a világon. Mindig azt mondja, használjam a magyar megfelelőt, még az olyan szavaknál is mint mondjuk "probléma" vagy "abszolút". D kérdezte hogy miért nem kapcsolom végre ki, de engem ez baromira szórakoztatott, pedig akkor még nem is gyanítottam, hogy napokon belül kifizetődik az egész, ugyanis eljutunk a csúcsra is. Most anya egyik ajánlását fordítottam éppen angolra, mert egy Ausztráliában dolgozó masszőr kérte, erre:

Imádom.

Itt vagyok egyébként, élek, bár ez nem mindenkiről elmondható és talán ez is közrejátszott abban hogy már majdnem két hónapja hallgatok. Anya nagynénje, azaz nekem csak "Jucimama" meghalt, körülbelül másfél év rákkal való küzdelem után. Június 26-án. Igazából nem volt nagy meglepetés senki számára, mármint egyszerűen nem lehet nem észrevenni ha valaki 100 kilóról 50-re fogy a kemótól meg a ráktól, egyre merevebb a tekintete, egyre jobban kidüllednek a szemei, az egész arcberendezése felkészül a halálra, és elkezd befelé élni.

Ez volt már pár hónapja, és szerintem ezt az utóbbi néhány hónapot aki tényleg szerette, már azt kívánta, hogy bárcsak ne lenne, bárcsak vége lenne mert ez méltatlan a mamához, hogy így kell élnie. Azt hiszem, rohadt nehéz azt mondani egy szerettedre hogy mostmár menjen el, legyen vége, haljon meg, mert egyszerűen látod hogy minden lélegzetvétel szenvedés és már ő se akarja ezt és azt kérdezi az amúgy orvos anyádtól, hogy "meddig tart ez még?..."

Egyébként azt hiszem, pont ezért tudtam magamban viszonylag hamar helyrerakni ezt az egész történetet, mert a mama nem ilyen volt, a mama mindig vidám volt, meg szarkasztikus, mindig hahotázott, ilyen göcögősen, cinkos szemekkel, meg tekerte a cigit, meg mindig győzött römiben, mert kanyarpillantása volt és mindenkinek tudta milyen lapjai vannak éppen, mert valahogy belátott, és senki se tudta, hogy csal-e, és nagyon szerette a jó limonádét meg a tengerpartot, és egyszer elvitte az egyik fia bulgáriába a partra és azóta is azt emlegette. A mama nem volt képzett, de nagyon intelligens volt, és hihetetlen meglátásai voltak, és a mama nem volt tipikus nagymama ősz hajjal meg otthonkával, mert vörös haja volt és kábé egész nyáron fürdőruhában mászkált a kertben, és szerette a pajzán vicceket, és mindig ökölnyi méretű szilvásgombócot csinált amikor mentünk, szilvásgombóc és babgulyás volt mindig a menü amikor meglátogattuk, és egyébként az ő felügyelete alatt készült a legjobb hallé szeged környékén, mert ötvözte a tiszait és a bajait, és mindig pontozással zárult a halászleves ebéd, és sose adott tíz pontot. A mama nem volt tipikus nagymama, és pont ezért borzasztóan ragaszkodtam hozzá. Olyan volt mint egy ember, nem pedig mint egy nagymama-skatulyából előhúzott valaki. Volt, hogy káromkodott, volt, hogy szexújságot találtam náluk, de a nagymamám volt és imádtam őt.

Kiskoromban mindig mentünk ki az utcára ha jött a family frostos, és vett nekem kaktuszfagyit, vagy mini magnumot, meg csinált kekszes sütit, aminek a receptje remélem, megvan valahol. Szilveszter másnapján őt hívtam fel, hogy hogy kell lencselevest főzni, minden ilyenért őt hívtuk, ő volt az ügyeletes szakács a családban, pedig apa zseniálisan főz, de még ő is felhívta mindig. "Júlia nagyasszonyom, hogy készül akkor az a hallé?"

Amikor a mama meghalt, a papa egy hétig semmit nem evett. Utána csak akkor volt képes leerőltetni a torkán pár falatot, egy bögre tejet, sportszeletet, ha volt ott vele valaki. Aztán tartottunk egy megemlékezést tágabb családi körben, és grilleztünk, meg volt sok süti, és öröm volt látni, hogy ahányszor a papára néztünk, mindig tele volt a szája. Azóta egész jól van, de most aludni nem tud. Felmerült, hogy eladnák a házat, és megvennék a másik szomszéd házat itt mellettünk (ugye az egyik szomszéd házat apa szülei vették meg), de nem tudtuk, a papa vajon mit szólna, és azt mondta, hogy "mégis mit csinálnék én itt?", nem akar ott maradni, szeretne idejönni, főleg, hogy "Juci oda akart menni, úgyhogy én oda is megyek". Szóval most úgy rendberakta a kertet, mint még soha az életben, pedig egyébként kertész, és mindig pikkpakk volt az udvaruk, és hamarosan felkerül a ház hirdetése valami ingatlanos oldalra.

A mama minden szombat délelőtt telefonált, és fura, mert még mindig, ha észreveszem, hogy szombat koradélután van, eszembe jut, hogy hívott-e már a mama? És sajnos nem hívott.

Szóval Jucimama meghalt, és nem szépen halt meg, és ez fáj. És emlékezni fogok rá, hogy nézett ki amikor utoljára láttam. És nem fog jól esni, hogy erre is emlékszem. De emlékezni fogok arra is, amilyen akkor volt, amikor még nem ette a rák, és azt hiszem, elsősorban így fog mindenki emlékezni rá, majd ha egyszer lecsitul a gyászfolyamat. A göcögősen nevető, cinkos tekintetű, ravaszkás mosolyú mama. Aki megint mindenkit rommá vert römiben.

Jövő hét pénteken megyünk Géderlak mellé (innen származik) a tiszapartra. Csak a nagyon szűk család, a papa, a két fiuk, anya és mi. A tiszába szórjuk a hamvait, mert ezt kérte. Aztán ott maradunk estére a parton, sátrazunk, tábortüzezünk és emlékezünk. A fürdőruhás, cigarettázó, óriás szilvásgombócos mamára.

megnyitom a nyarat

Egyszerűen csak nem lenne szabad könyvtárba járnom.


Úgy vettem észre amúgy, hogy ahogy közeledik a meleg meg a szünet, úgy váltok át lassan a nehézirodalomról az ilyen könnyebb cuccokra, amik nem igényelnek intellektuális hozzájárulást a részemről. Mondjuk a szépirodalomnak sem tudtam ellenállni most sem, de elláttam magam thrillerekkel, krimikkel is.
Jhajj de jó lesz!