Tegnap a két szaktársbarátnőm feljött hozzánk, mert még nem voltak itt, szóval épp itt volt az alkalom (őket nagyon kedvelem, meg D is, úgyhogy nem volt olyan jellegű dilemma, hogy jöjjenek avagy sem). Az egészség jegyében rántott sajtot sütöttünk, az volt az ebéd, rém rosszul lettem tőle estére. Sajnos a gyomrom nagyon szarul bírja az olajos, zsíros dolgokat. Ennek oka valószínűleg az, hogy otthon nagyon keveset sütünk zsírban, kevés ilyen dolgot eszünk, szóval szerintem el vagyok szokva tőle, de tényleg egy negyed lángostól háborog a gyomrom és lavór mellett alszom.
Szóval szarul lettem, meg volt némi bűntudatom is, úgyhogy ma végre sort kerítettem a régóta tervezett céklasalátámra. A múltkor vettem egy hadseregnek elég céklát, és csak arra várt, hogy felhasználjam. Úgyhogy ki is találtam magamnak egy salátát, amit jelenleg éppen ropogtatok. Nyersen lereszeltem három fej céklát, facsartam rá citromlevet, két evőkanál mézzel összekevertem, kis balzsamecetet öntöttem hozzá, és belemorzsoltam egy rakás fetasajtot. Elképesztően finom, már most láttam, hogy gyűlik a leve az edény aljában, alig várom, hogy megihassam, biztosan az is baromi jó lesz. Ilyet fogok még sokat készíteni, mondjuk már holnap is, mert ezzel a három fej céklával is nagyon kevésnek bizonyul..
Ja, és ha már ilyen szorgos napom volt úgyis (takarítottam egy csomót, mosogattam, meg elkezdtem egy újabb lektorálandó könyvet - ezúttal a bullyingról, nagyon érdekes, bár elég amerikai), a salátakészítéssel párhuzamosan beraktam egy céklás brownie-t is sülni, hogy meglepjem D-t, amikor hazaér. Éppen színházban van, egy, a nagybátyja által dramaturgizált (van egyáltalán ilyen szó??) darabot néznek meg. Hívtak engem is, de baromi szar kedvem volt délelőtt, úgyhogy lemondtam. Azt hiszem, egész héten nem volt magamra időm, mindig itt volt valaki, vagy én mentem valahová, vagy esetleg valakivel valahová, valamit csinálni, úgyhogy már nagyon kimerültem és kellett, hogy ne csináljak senkivel sehol semmit. Csak itthon legyek és magamra figyeljek.
Szóval ez teljesült, és már jól is vagyok, meg jól is laktam, már csak a céklás bownie-t meg D-t várom, addig meg még fürdök.
Szerdán megnézzük a Birdman-t a kiscsapattal, és úgy lett a döntés végül, hogy itt nálunk az albiban. Ami egyrészt jó, mert nem nekünk kell elcsapatni a város másik részébe, másrészt nem egy idegen ember hálószobájában nézzük (csak mert ott van tv), harmadrészt meg a társaság három tagjából kettőt szívesen beengedünk a lakásba. A kontra az pont az, hogy a harmadik tag az a lány, akit meg egyikünk sem lát itt szívesen. Nem akarjuk, hogy megismerjen minket, márpedig a lakás ugye hát az egy intim dolog, legalábbis nekünk, mert mi itt tényleg élünk, háztartást vezetünk.
Szóval ettől van némi gyomorgörcsöm, hogy idejön és lát egy olyan részt belőlünk, amihez semmi de semmi köze, de túléljük.
Múltkor szintén velük voltunk a müsziben játszóházazni, jó volt. Bár nagyon furcsa, lehetséges, hogy mint "vidéki", nekem ez tök mást jelent mint a budapesti embereknek. Egyrészt számomra borzasztó, hogy 300 emberrel kell egy légtérben lennem és jól érezni magam, mert én azt jobban szeretem inkább saját, csendes körben megtenni, de ezen túl tudtam tenni magam, mert a müszi azért elég nagy, nem volt annyira nagy tömegnyomor (azaz hogy azért kellemetlen mennyiségű ember volt, mondjuk nem durván, csak nekem volt sok, de a Budapesten tartózkodásom óta valamelyest sikerült adaptálnom a helyzetet, bár nem szívesen). De arra jutottam, meg több hozzám hasonló nyomi vidéki falusival is beszéltem, kb arra jöttünk rá, hogy nekünk az nem hordoz semmilyen plusz élményt, hogy sok emberrel vagyunk és együtt csinálunk valamit, mivel vidéken nem vagyunk annyira elszigetelve a többi embertől mint a városban - ami lehetne akár paradoxon is, hiszen ugye egy faluban jóval kevesebb emberrel találkozik az ember mint Budapesten, de itt a városban alig veszik észre egymást az egyének, mintha nem is lennének igazából sokan, nem vesznek egymásról tudomást, csak olyan szinten létezik ez a kétmilliós tömeg, mintha nem embertársak lennének, csak "tömegtényezők", akiktől mondjuk nehezebb leülni a villamoson.
Szóval ezért lehet, hogy a "társas magány"-ban létező, tömegben egyedül élő városiaknak óriási élmény sok emberrel együtt ugyanazt csinálni, együtt élményt szerezni, de nekem (és ezek szerint nagyon sok más, faluból érkezőnek) ez nem ad hozzá semmit, maximum némi kényelmetlen érzést, hogy mi a fenéért kéne nekem ide beülnöm és jól érezni magam, holott otthon is lehet társasozni.
Na de a lényeg, hogy a müszi nagy volt, úgyhogy elfértünk, én pedig próbáltam alkalmazkodni az urbanizált közeghez. Másrészt meg, ami szerintem hozzájárult a jól-érzéshez, hogy nem kellett random emberekkel játszani, mert így is öten voltunk, tehát nem igazán akart senki se csatlakozni hozzánk - egy fura próbálkozást kivéve, de ő egy játszma után elszivárgott, szerencsére.
Ja, szóval akit nem zavarnak az idegenek, meg az, hogy az idegenek sokan vannak, és szeret társasozni, az menjen a müszibe mert jó. Mi is megyünk még.
Ami itt zavart (most túllépek a népességszámon), hogy a lány úgy viselkedett D-vel, mintha az escortlánya lenne (mármint D neki). Nagyon bizarr volt, nem is tudtunk nagyon mit kezdeni a helyzettel. El lehet képzelni a furcsaságát a dolognak, amikor a lány jön, és két kártya közül választania kell, és átnyúl előttem D-hez, hogy "rádbízom a szerencsém, húzz inkább te, majd te eldöntöd a sorsomat", kb így. És ez egyszer még oké, bár furcsa, de amikor másodszor is ugyanezt eljátsza, úgy, hogy közben ott ülünk még hárman, akik húzhatnánk neki, de mégis D-t választja mindig mindenben, na ez kicsit zavaró. Azonnal az jutott eszembe, hogy olyan, mint Vegasban a gazdag ember aki kaszinózni megy és kíséri az escortlány, és odanyújtja neki a kockákat, hogy "fújj rá angyalom, ma este te leszel a szerencsém" :D.... Baromi bizarr.
Na mindegy. Ezek (talán) csak pár napig (hétig?) zavarnak, aztán szépen lassan feldolgozom őket (?), D pedig próbál sértés nélkül ellenállni az ilyen hülyeségeinek, de nem mindig megoldható. (Például amikor olyat ír a lány, hogy az aspergeres emberek ijesztően néznek ki, wtf, na akkor D látványosan pofánröhögte, hát hogy lehet ilyet gondolni? Tudja egyáltalán mi az az asperger?)
Na mindegy. A szerda akkor is jó lesz, legalább lesz ott más is, akiket viszont bírunk. Őt pedig elkönyveljük járulékos kellemetlenségként.
Egyébként átrendeztük a lakást, mármint a szoba részét, mert nem volt igazán jó, sőt. Úgyhogy teljesen átvariáltuk, most lett óriási hely, ahova foteleket pakoltunk, meg vettünk egy ikeás kisasztalt is. Úgyhogy van leülős hely. Fölé polcot raktunk, a polcról pedig égősort lógattunk le, úgyhogy igazán fancy, nagyon otthonos.
Jó buli volt átrendezni is, bár este 10 körül kezdtük el, és kb kettőig tartott, két barátunk is átjött pakolászni, közben Jacko-partyt nyomtunk és ittunk. Na, a barátainkat imádom, ha feljönnek hozzánk. Szerencsére ez sokszor történik meg.
Most viszont elcsesztem, nem raktam be kenyeret sülni, úgyhogy nem lesz D-nek mit ennie holnap reggel. Ajj.
Ez a videó pedig már-már az obszcenitás határait súrolja, ahogy énekel és artikulál Alex. Majdhogynem pornó. Tetszik. A zene meg mégjobban, nagyon szeretem.
Még sosem tettem ilyet, mindig csak néztem enyhén irigykedve a ház előtt leparkoló tesco teherautót, hogy bárcsak nekünk is idehozná valaki a nehéz dolgokat.
Sokat gondolkoztam az utóbbi héten, hogy mégis milyen szaktudást szeretnék magamévá tenni az oktatásban töltött éveim alatt, és arra jutottam, hogy el szeretném végezni a kriminológia mesterszakot is. Szívesen foglalkoznék áldozatsegítéssel, büntetésüket letöltöttek társadalmi reintegrálásával, hasonlókkal. Azt hiszem, a kisebbségpolitika és devianciakutatás szakom elég harmonikus kapcsolatban áll a kriminológiával, így igazán elmélyülhetnék ebben a szakterületben.
D pedig most áll mesterszak választás előtt, az utóbbi fél órában erről beszélgettünk. Felmerült az, hogy esetleg a CEU-ra menne, mert a képességei alapján oda való, de arra januárban kellett volna jelentkeznie. Úgyhogy most a szociológia MA a nyerő, azt elvégzi, ezzel kap egy erős szaktudást, aztán ezt követően már igazán értelmet nyer egy CEU-s mesterképzés, mert ott sokkal specializáltabban lehet szociológiát tanulni (nationalism studies, critical gender studies, sociology and social anthropology with specialization in global and urban studies, sőt, idén indul a big data mesterképzés is, ami egy szuper és fontos dolog). Aztán szeretne az egyetemen maradni mint dolgozó ember, kutató. Ezekkel a végzettségekkel pedig abszolút meglenne rá minden esélye.
Most nagyon megkönnyebbültem, mert engem szerintem jobban nyomasztott, hogy nem tudja mit kezdjen magával, mint őt. Borzasztóan aggódtam, lehangolt volt emiatt, próbáltam mindenféle ötlettel előállni, könnyíteni a helyzetén, de nyilván ez olyan döntés ami csak az övé, hiszen az ő élete, ebben nem tudnék és nem is lehet segíteni. Az lenne a baj, ha miattam döntene így vagy úgy ebben a kérdésben.
Szóval most nagyon örülök, hogy körvonalazódott előtte a jövő. Szerintem ő is hasonlóképpen érez, bár éppen játszik, úgyhogy ezt nem tudom megítélni.. :D
A lényeg, hogy ha minden úgy megy, ahogyan azt a motivációink és képességeink engedik, szakemberek leszünk, komoly tudással. Borzasztóan büszke lennék rá, ha D órákat tartana a végén, kis hülye BA-soknak, meg nagy hülye MA-soknak, mint mi is voltunk/vagyunk :)
Hát, most akkor ott tartunk, hogy mindkettőnk talált magának egy célt, motiváció van, lehetőség van, képességek vannak, már csak az időnek kell telnie, nekünk meg teljesítenünk.
Nyugaton a helyzet változatlan :) A hóhelyzet legalábbis. Ezek mind ma reggeli képek, amiket drága szüléim készítettek.
Ez itten az udvar. Bellát oda hátra a kerítés mögé kell elképzelni, ahogy néz befelé..
Már nagyon vágyom ide, de holnap délután megyek is! Mivel kelenföldről megy most minden vonat a dunántúlra, eléggé rá kell készülnöm az indulásra.. Meg is vettem a jegyet előre, majd jól kinyomtatom. Még sose csináltam ilyet, itt az ideje.
Voltunk tüntetni ma is, és alighogy odaértünk, letámadott egy kamerás-mikrofonos csapat, hogy mit gondolunk arról, hogy Merkel idejön, változik-e ettől valami, illetve, hogy ha Putyin is megérkezik, az milyen hatással lesz a dolgokra.
Válaszolgattunk, elmentek, aztán röhögtünk egy sort a hülye jobbikos ellentüntetőkön akik fankadelivel próbálták túlharsogni az örömódát, és azzal próbálták érzékeltetni az eu mocskos voltát, hogy "mégis mit adott nektek az eu? csak megmondja, merre nőjön az uborka!" (az eus pénzek valahogy elkerülték a figyelmüket). Rendkívül komplex érvrendszerrel operált a szónok, és igazán szimpatikus követők sorakoztak fel mellette. Vagy tizenöten. De igazából senkit nem érdekelt, mindenki ment a dolgára az eus zászlókkal, úgy vettem észre, hogy a reakcióra sem méltó embereket pontosan reakcióra sem méltatták csak röhögtek rajtuk.
Itthon, amikor megérkeztünk a kapuhoz, hátranyúltam a táskám elejéhez, hogy kikapcsoljam a piros lámpát amit rajta hordok, és annyira nehezen értem el, hogy nagyon erőlködtem, és roppant egyet a vállam, iszonyatos fájdalmat éreztem, és a biciklimet úgy sem bírtam megartani, hogy a földön volt. Minden elcsendesült, csak sípolást hallottam, melegség öntötte el a fejemet és borzasztó hányingerem volt. Ismerem ezt az érzést mert többször volt már, mindig az ájulás előtti állapotot jelenti, sokszor volt ilyen miután nagyot estem egy lóról például. Most mindezt az utcán követtem el. Aztán amikor nagyjából normalizálódott az állapotom, már nem volt hányingerem, nem szédültem és újra hallottam, akkor már nem is fájt egyáltalán a vállam, és a bicajt is fel tudtam vinni a tárolóba. Anyát felhívtam, azt mondta, hogy kiugrott a vállam, aztán vissza, mondott rá valami latin kifejezést is, és hogy ilyen előfordul, és normális, hogy majdnem elájulok, annyira fáj :D Elég szörnyű volt.
Most pedig rákerestem, hogy milyen tv készíthetett velünk interjút, és arra jutottam, hogy a Deutsche Welle.
A gyömbéres édesburgonya-krémleves pedig elképesztően finom lett.
