kaki

Aztán most meg az van, hogy holnap délig meg kéne írnom egy beadandót a reguláris migránsokról, de egyszerűen kong az agyam az ürességtől és kezdek hisztériás állapotba kerülni, pedig nálam ilyen még soha nem volt (mármint tanulmányi ügyek miatti hisztériás állapot). Az cseszi fel az agyam, hogy tavaly is elhagytam ezt a tárgyat, és valószínűleg most is el fogom, ha nem jut eszembe hirtelen valami zseniális ötlet. A kreditjeimet már kiszámolgattam és belefér a keretbe, ha elhagyom és jövőre megint felveszem, csak rohadt gáznak érzem meg kínosnak hogy másodszor is továbbtolom.

És tisztában vagyok vele, hogy az én hibám, mert félév közben szartam bele, meg igazság szerint az utóbbi hetekben is szartam bele, mert majd most megírom, aztán most rájöttem hogy még rendes témát se tudok kitalálni.

Az meg a másik, hogy az egyetemmel kapcsolatban a legjobban talán azt utálom, ha tudatosan adok be fos dolgozatot, egyszerűen nem tudom feldolgozni az érte kapott lebaszást. Két hete adtam le egy oktatáspolitika beadandót, amit hat óra alatt tosztam össze, és tudtam, hogy vállalhatatlan, de muszáj volt leadnom, aztán most meg belémállt a gyomorgörcs az érkezett visszajelzéstől, ami amúgy teljesen jogos volt és egyébként még kedves is ("Nagyon gyengus, még épp hogy elfogadható"). Csak valahogy nem tudom leválasztani magamról azt, hogy ez most nem a képességeimet tükrözi, hanem azt a hat órát amit összesen beleraktam. Neki amúgy el fogom mondani a vizsgán, hogy tisztában vagyok a munkám minőségével, és kényszerhelyzet szülte ezt a szart. 

Na és ugyanezt nem akarom most ezzel a kurzussal is eljátszani, nem akarok még egy gyomorgörcsöt, hogy már megint fos, mert már megint egy délután (este) alatt raktam össze.

De nyilván a gyomorgörcs is csak akkor volna opció, ha egyáltalán egy nyomorult témát ki tudnék találni.

Nem tudom mit csináljak.

Bár úgy sejtem hogy a megfutamodás lesz a válasz ebben az évben is, ami hát igen, elég szánalmas. De akkor lehet vitatkozni hogy mit viselek nehezebben, a megfutamodást vagy azt, ha nem a tudásomat tükrözi amit a tanár a munkámból lát.

Na mindegy. Inkább nézegetem a mai sétálós képeimet.

még képek

Nnnnu. Ma voltunk apával az erdőn. Fotóztam is, mivel az önkormányzat fotópályázatot hirdetett a falu+környéke tematikával. Szóval néhányat megmutatok (nem feltétlenül ezeket küldöm majd be, ezt még elöntöm később).

A színek egyébként nem tudom, hogy jelennek majd meg, nyilván mindenkinek a monitorától függ, én például három monitoron is ellenőriztem, hogy jók-e. Hát... azér nem véletlenül szeretik a grafikusok-fotósok a macbookot.

Az erdő egyébként csodálatos, harsogó zöld mindenütt, tele virágszőnyeggel, és láttunk rengeteg vadat is. Imádom ezt a környéket, ahol élünk. Tényleg, egészen egyedi egyébként már csak ez az egy erdő is a rengeteg emberfej méretű vulkáni sziklával, amit mind benőtt már teljesen a moha, és így olyanok, mintha zöld építőkövek lennének. És ilyen mohás sziklákból vannak egész mezők itt, egyszer majd azt is lefotózom. Egyébként az építőkő kifejezés nem is áll távol az igazságtól, ugyanis még 50 éve is éltek kint ebben az erdőben falubeliek, és a vulkáni kövekből épített farmházak romjai még most is megvannak. 

Hihetetlen változatos egyébként ez az erdő, csak ha erre gondolok, mindig fáj a szívem, hogy nem lovagolhatok benne. Úgy lehetnék igazán része.

Zanót - az egyik kedvenc nevű növényem :)

templomrom

vegyes képek. sok sok kép.

Összegyűlt egy rakás képem az utóbbi hónapból, így hát hozok belőlük néhányat.

Első körben a két héttel ezelőtti itthontartózkodásomból válogattam:

Most őszintén nem jutott eszembe hogy mi a fenét kerestem kint az udvaron hajnali 5:20-kor, de nagyon szép volt.

Ez is a hajnali fagy

Volt orgona

Volt rebarbara, amiből...

... erdei gyümölcsös-rebarbarás pite lett.

Volt orgona, amiből...

...orgonalekvár lett.

Volt fenyőrügy (még most is van!! nagyon megörültem), amiből...

...aprítás után fenyőrügy-szörp lett

D és kicsi D sárkányozott

 A következő képek D-ék Margit körúti házában készültek:

Zárásnak pedig a barátunk, M kutyája, aki amúgy csodálatosan szép, de közben egy rohadék (a képet nem én csináltam):

Ja, és tényleg vettem újra jegyet a Radnóti-estre, nem bírtam ki. Csak meg kellett vele várni a trafó döntését, mert ha felvettek volna, egyáltalán nem biztos, hogy el tudtam volna menni.
Azért elég fasza, hogy végül úgy alakult, hogy el tudok. És az utolsó sorban már csak egy hely volt, az pedig az enyém lett (igen, ez a leghátsó sor a mániám).
Közben az jutott eszembe, hogy vajon mennyit ér az a szépség és az a katarzis, amit nem tudsz megosztani mással. Vagy nem is az hogy mennyit ér, hanem mennyiben más, mint ha valakivel együtt látod. Mert amúgy ez a bajom, hogy D nem akart velem eljönni, és így nincs kivel átélnem, megélnem, és nincs kivel megbeszélnem utána.
Így is csodálatos, és így is katartikus, de valahogy az élménynek más dimenziói bontakoznak ki, ha nem egyedül éled meg.

egyébként

Egyébként végül nem engem vettek fel a trafóba, hanem a másik jelentkezőt, aki az irodában gyakornok. Viszont ő egyáltalán nem biztos benne, hogy akarja is majd hosszútávon csinálni, így csak júniusra kötnek vele szerződést, aztán meglátja. Szóval ősztől folyt. köv.
Addig is egyébként tökre örülök, mert szabad lesz az egész nyaram, viszont pénzem is lesz (lektori, plusz valószínűleg a Sziget - már voltam interjún), szóval minden remek.
Örültem volna nagyon, ha megkapom az állást, de közben rosszul éltem volna meg, ha a nyaram egy része erre ment volna el. És így is örülök, hogy nem kaptam meg, viszont így nincs stabil havi 120 nettóm :D Mindkettő jár kompromisszumokkal. De talán így, hogy szeptembertől valószínűleg újra nyitva lesz a lehetőség, sikerülni fog. Ha meg nem, akkor sincs gáz, mivel ősztől megint van ruhatár. Szóval be vagyok biztosítva.

Most pedig boldog vagyok, hogy akkor megyek haza, amikor akarok, például jövő héten kedden. És csinálok bodzaszörpöt.

"szeretve" ártani

A fészbukon gyakorlatilag naponta szennyeződik a falam a Fouganza lovasfelszerelések oldalának fotópályázatos képeivel. (A pályázatra a ló és lovas kapcsolatát ábrázoló képeket lehet küldeni.) Néhányszor elkövettem azt a hibát, hogy elkezdtem lapozni a képek között. Amit ott lát az ember, azt biztos nem felejti el hamar. Igazából az a szörnyű, hogy feltételezhetően tükrözik a képek az átlag lovasoktatást, lovastudást és érzékenységet.

Szügyig behúzott lófejek, hamis kráglik (a kommenteknél, amikor valaki ezt szóvá tette, kikérte magának a szerető gazda, hogy nincs is lekötve a ló feje, tehát ez a fejtartás nem a lovas hibájából jött létre, hanem véletlen - aha, ha azt gondolod, hogy ezt csak lekötéssel lehet előidézni, és azzal például nem, hogy betonkemény kézzel, agresszívan lovagolsz, akkor inkább szállj le - egyébként megnéztem a lány többi képét is az adatlapján, és még több hasonló képet találtam, ahol ugyanúgy lovagol). Képek, ahol a lovas ráhasal a ló nyakára, közben pedig húzza a szárat, de annyira, hogy a ló szája nyitva van - de legalább a lovasa igazán szereti ezt a lovat, annyira, hogy ezt a szeretetet pályázatra küldjük.

Puszi a ló orrára, arra az orrára, amin úgy feszül az orrszíj, hogy benyomja a bőrt és mosolygósra húzza a zabla a száját. De puszi és szeretet, odaadás. Pedig a ló valószínűleg fullad vágta közben. A lekötött pofától tényleg felmegy a vérnyomásom, egyszerűen a mindennapos, hobbihasználatban totál felesleges, csak még egy szíj, ami nem mellesleg azt is okozza, hogy nem tud egy jót ásítani sem az állat. De ő a mindenem, és ez a képről is látszik. Hogy szeretjük egymást.

Bőrbe maró torokszíj - bár (jó esetben) mind megtanultuk, hogy annak lötyögnie kell ahhoz, hogy a ló levegőt kapjon munka közben. A ló pofáján közben megfeszülnek az izmok.

Kisgyerek kezébe adott hackamore. De milyen aranyos, hisz kisgyerek lovon. A hackamore viszont egy baromi bonyolult és összetett lovaglási módot kíván, azt láthatóan lovagolni tanuló ember kezébe adni botorság, és a lóra nézve veszélyes. A hackamore az egy olyan dolog, amit kevés ember kezében látok szívesen.
Arról már nem is beszélve, hogy eszement mennyiségben pakolják a lovak szájába a feszítőzablát az emberek, holott a legtöbb ló helyes lovaglással csikózablával is ellovagolható. Mivel ugye nem a kezünkkel lovagolunk. Ugye.

Ezekkel a példákkal közel sem azt állítom, hogy a felsorolt eszközök (orrszíj, hackamore, feszítőzabla) kínzóeszközök lennének, vagy kitörölném őket a lovasmunkából. Egyszerűen csak szörnyű látni a dilettáns használatot, és azt az ártást, amit amúgy úgymond szeretve csinálnak. Mert ezek az emberek tényleg azért küldték pont ezeket a képeket a pályázatra, mert szerintük a jó kapcsolatot, a szeretetet tükrözi. Tényleg ezt látják benne.

Kaptam visszajelzést a trafóból, és behívtak beszélgetni. Izgi.

Holnap megyünk vissza Budapestre, amit nem várok, mert jól érzem magam itthon.

Az utóbbi hetekben eléggé szarul voltam/vagyok lelkileg, de már megszoktam igazából ezt a folyamatos hullámzást, csak azért nehéz kezelni. Tényleg szar, hogy most TUDOM hogy minden baromi jó, munkalehetőség van, május végén Varsó, nem kell most záróvizsgázni, még egy évem lesz az egyetemen, stb, szóval tényleg nincsenek problémáim, de semmi, és mégsincs kedvem az égvilágon semmihez, felkelni se, Danihoz se, magamhoz se, enni se, semmi, és nem érzem magam jól.

Szerencsém van egyébként, hogy anya tudja felügyelni az ilyen szakaszaimat, mindig megkérdezi, hogy vagyok, mióta vagyok úgy, stb, mert ha ő nem lenne, és nem ideggyógyászkodna úgy általában, akkor valószínűleg kicsúszna a kezem közül az egész.

A családban apa vonaláról öröklődik a bipoláris zavar, és én se úsztam meg, de szerencsére apa sem és én sem olyan szinten vagyok benne mint mondjuk a váci dédapám volt. Ő 45 évesen úgy döntött, hogy halálán van, és teljesen egészséges emberként beült a foteljába és még harminc évig ott ült. Amíg tényleg meg nem halt. De ezt úgy értsétek, hogy harminc kerek évig ült. Egy fotelban egy sötét szobában. A mamáék fürdették meg etették. Én is találkoztam vele amikor kicsi voltam, nem is nagyon emlékszem rá, csak arra, hogy mennyire utáltam meglátogatni, mert sötét volt és dohos a szoba, a közepén volt egy fotel és ott ült a dédapám. A sötét miatt nem is emlékszem az arcára. Elég nyomasztó.

Dani már megszokta egyébként, hogy ilyen vagyok, kezelni is tudja valamilyen szinten, bár amúgy elég nehéz ezt partnerként elviselni. Nagyon kedves egyébként, meg jól esik, amikor mondjuk az anyukája azt mondja nekem egy depresszív szakaszomban, hogy "ja hát igen nekem is szokott rosszkedvem lenni", akkor rászól. Meg már megtanulta, hogy ez nem úgy működik, hogy kitalál valami programot, és akkor attól majd elfelejtem, hogy éppen rossz. Szóval megtanult passzívan segíteni.

Na mindegy, majd egyszer még mesélek erről, de most inkább megyek.

Tegnap ugyanis valamiért bedugult a bal fülem,  és azóta se hallok vele, úgyhogy mindjárt elmegyünk a rendelőbe kimosatni. Már nagyon várom, mert fáj a fejem tőle, meg szédülök is, és szar volt így aludni.

Na.