Ja, és tényleg vettem újra jegyet a Radnóti-estre, nem bírtam ki. Csak meg kellett vele várni a trafó döntését, mert ha felvettek volna, egyáltalán nem biztos, hogy el tudtam volna menni.
Azért elég fasza, hogy végül úgy alakult, hogy el tudok. És az utolsó sorban már csak egy hely volt, az pedig az enyém lett (igen, ez a leghátsó sor a mániám).
Közben az jutott eszembe, hogy vajon mennyit ér az a szépség és az a katarzis, amit nem tudsz megosztani mással. Vagy nem is az hogy mennyit ér, hanem mennyiben más, mint ha valakivel együtt látod. Mert amúgy ez a bajom, hogy D nem akart velem eljönni, és így nincs kivel átélnem, megélnem, és nincs kivel megbeszélnem utána.
Így is csodálatos, és így is katartikus, de valahogy az élménynek más dimenziói bontakoznak ki, ha nem egyedül éled meg.