Saját bloglista

2016. december 29., csütörtök

summary II.

Ha már összegzek, amit eddig amúgy szerintem nem csináltam, akkor átgondolom az idén hallgatott zenék és nézett sorozatokat is.

Idei zenei felfedezésem a Modest Mouse, ami jelenleg az ultimate kedvenc zenekart testesíti meg számomra. A már 10 éve kedvenc Arctic Monkeys mellett belépett a színre, és míg az AM tulajdonképpen végigkíséri a felnövésemet, addig a Modest Mouse a jelenlegi én-re reflektál, és jelenleg én nagyon ez vagyok.



Sorozatok terén pedig elég egyértelmű négy választásom van, ezek a Planet Earth, Westworld, Aranyélet és a The Young Pope. Ez utóbbi nézése még folyamatban van, kb a felénél járok, és szerintem mestermű.



Tényleg, nem is lehetne ennél jobb sorozattal zárni az évet.

summary I.

Amúgy MM mémje kapcsán gondolkoztam el azon, hogy mégis hány könyvet sikerült idén elolvasnom. Szerencsére a molyon vezetem az aktuális olvasmányaimat, úgyhogy elég volt ott megnézni, és az eredmény 34 (még 2016-ban 35 lesz belőle, mert a Franzennek már a kétharmadánál járok). Szóval 35, ez azt jelenti, hogy átlagosan 10 naponta olvastam el egy könyvet.
Ebből a 35-ből 19 szépirodalom, a többi meg scifi, meg ilyesmik. Igazából ez elég szépen leírja az olvasási szokásaimat - általában egy-egy megterhelőbb könyv után szeretek valami "tét nélkülit" olvasni, ami intellektuálisan-érzelmileg-stb nem rángat meg.
Mert amúgy tényleg vannak könyvek amik szétszednek, mondjuk Colm Tóibín-től a Mária testamentuma, vagy Knausgård-tól a Halál, vagy Sjón-tól a Cethal gyomrában, illetve a most is olvasott Franzen - Javítások. Talán még idefér Bakker-től az Iker.
Azt hiszem, idén ezek a számomra legtöbbet adó és jelentő szépirodalmi könyvek.
Legkevésbé maradandó szépirodalmi cucc talán Kemény István Kedves Ismeretlenje, ami lehet, hogy sokak számára szentségtörés, de számomra ez egy modoros, didaktikus és lapos sztori volt, amit nem tudtam végigolvasni (nagyjából a kétharmadánál megakadtam).
Ami az egyéb kategóriát illeti, nagyon sokáig velem lesz Dan Simmons-tól az Ílion (elképesztően zseniális könyv), és... és nagyjából ennyi.

Igazából elégedett vagyok az idei olvasmányaimmal. Talán jobban meg kéne fontolnom, hogy egy jelentéktelen krimi helyett ne vegyek-e ki a könyvtárból inkább valamit, amiről sejteni lehet, hogy nem felejtem el egy héttel az olvasás után. Hogy legyen értelme, és ne csak üres agypihentetést jelentsen az elolvasása, hanem a pihenés mellett adjon is. Ahogy a mostani kis összegzésemből is látszik, több szépirodalmi mű is velem maradt, még most is agyalok rajtuk olykor, de egyéb kategóriából csak az Ílion jött velem. Ezt érdemes átgondolnom.



fame and sparkles


Az meg ott én vagyok Ferihegyen, ahogy éppen P barátnőmre várok, aki 3 hónap után hazajött Madridból.
Nem értettem miért van ott ennyi kamera, kire várnak, aztán kiderült, hogy a magyar úszócsapat jött haza valahonnan.
Engem inkább az izgatott, hogy P miért nem jön még, aztán csak a csomagja késett, úgyhogy nemsokára már ő is felbukkant.

Jó, persze most már Budapest nélkül se érezném jól magam, úgy beágyazódtam szociálisan, meg amúgy is, nem véletlenül vagyok ott, például itt a faluban nincs egyetem, for starters.
Másrészt meg az egész programozni-tanulásnak az lenne a legnagyobb hozadéka, hogy talán pár év múlva helyhez nem kötötten tudok majd létezni, és akkor annyiszor jövök szarvast nézni, ahányszor akarok.
Azért amikor kimegyek szürkületben macskákat etetni, és hátranézek az udvarba, és látom, hogy már megint három szarvas pihen ott, akkor tényleg elgondolkodom, hogy amúgy mi a faszt keresek Budapesten.

2016. december 9., péntek

A film után meg beültünk a BEACba sörözni néhányan, köztük a - nem tudom ki mennyire emlékszik rá - tanár crushommal, aki mán nem is a crushom. Azt hiszem, minél jobban megismertem, annál kevésbé lengte körül az a "misztérium", ami nyilván mindig így van, de a crushoknál ez azzal jár együtt, hogy a kiemelt érdeklődés is elszivárog vele.
Szóval baromi jó volt sörözni egyet, még úgy is, hogy migrénem volt közben. Végig oltottuk egymást, de főleg őt, nagyon vicces volt. Jó, hogy ismerjük már annyira egymást, hogy egyáltalán nem fura tök hétköznapi, nem egyetemmel kapcsolatos dolgokról csak úgy dumálni. Már az ilyenekért megérte ez az eddigi 5 és fél év, amit az egyetemen töltöttem (bár ebből az 5 és fél évből kb csak a mesterszak az, ami szociálisan számít, mert előtte szart se csináltam, csak bementem az óráimra és hazamentem, de ez az egyetemi közegben való tényleges elmélyülés csak a mesterszakkal együtt jött - na meg azzal együtt, hogy D is bekerült az egyetemi körforgásba és kettőnk közül ő a szociálisan kompetens).
Szóval lehet kicsit vicces, de nekem, a social awkwardness egyik zászlóshajójának elképesztő élmény egy ilyen csapathoz tartozni. A kar keménymagjához. Nem volt szándékos, egyszerűen így alakult. És amikor most a filmre az ex-crush elhozta az egyik BA-s tanítvány lányt is, aki senkit nem ismert, és megkérdezte tőle, hogy szeretné-e, hogy mindenki bemutatkozzon, mert hogy itt mindenki ismeri egymást, látod, ő például Criollo, ő D, stb, stb, szóval abszolút a csoport teljes jogú résztvevőjeként mutat be, na ez egészen remek volt. És nagyon jól esett.
Mert D az alap, dehát ő minden tanárral haverkodik, őt tényleg mindenki ismeri, mert elképesztően okos és jófej és könnyen ismerkedik. Szóval nem nagy varázslat, hogy bekerül egy ilyen közegbe. De én?
Szóval jó érzés, na.

És akkor ittunk, röhögtünk rengeteget, ettük a ropit, és megbeszéltük, hogy lesz még.

another branch on the tinder-bound tree

Épp a ruhatárban ülök, baromira elfáradtam. Egy átlagos, semleges előadásnál a bevételünk olyan 7-9ezer ft szokott lenni. A népszerű előadásokon (Pintér Béla, Schilling Árpád, ilyen kaliberű cuccok) olyan 17-19ezer, és akkor már kezd az ember megszakadni. Ma Mundruczó darab van, és 29 ezer lett a vége. Fuck me. És holnap is ezt játsszák, és holnap is én jövök.

Tegnap az egyetemen a szakkolis filmklubon voltunk D-vel, időnként el szoktunk menni mert általában nagyon jó cucc. Ilyenkor egy szűk csoport összejön, mondjuk 10-15en, minimum névről mindenki ismer mindenkit, van limonádé, mandarin, popcorn. Tegnap a Driftert néztük, ami egy városlődi cigány srácról szól, ilyen féldoku, szóval a sztori tulajdonképpen igaz, csak minimális keret van hozzá. Nagyon fura volt nézni, mert én is a környékről származom, és minden egyes utca, iskola, hely ahol forgattak, ismerős volt. Egy telefonfülkéből konkrétan megmondtam, hogy az az ajkai kórház előtt van. Másrészt a szereplők közül is van akit névről ismertem (vagy még az is előfordult, hogy régen apa osztályába jártak és én írtam be a naplóba a jegyeiket, stb), vagy az egyik gyerek a suli folyosóján a volt osztálytársam öccse... És mindezt a lágymányosi campus alagsorában, a könyvtár előtti térben ülve néztem. Nagyon fura. Néha még gondban vagyok a "két életem" összeegyeztetésével, mert nagyon más a közeg.
Eleve az egész szocializációm fura volt mert bár diplomás értelmiségi szülők első gyereke vagyok, de a barátaim gyakorlatilag kivétel nélkül rossz helyzetben lévő családok gyerekei voltak. Jó vegyes társaság voltunk, de értelmiségi családból csak én jöttem.
Na és velük töltöttem az életem gyakorlatilag első 10 évét. És kurvajó volt. És azt hiszem, elképesztően sokat alakított ez rajtam a jó irányba. Nagyon nagy helyzeti előny ez, ha már az ember szociológusféle..
..például segít abban, hogy ne mondjon olyat, hogy a filmen látható család, meg úgy általában ez a társadalmi réteg (gy.k. nem a cigányok, hanem a nem teljesen deprivált, de marginalizálódott emberek) esetében a szűkebb szókincs, a nem cizellált és árnyalt, hanem lényegre törő, legtöbbször katasztrofális kifejezésmód igazából tök jó, mert sokkal őszintébb így az életük, mint egy közép-, de főleg felsőbb osztálybeli családnak. WTF. Értem én a jószándékot, de baszki szociológus hallgatóként ennyire leereszkedő, paternalista, szarmány dumát tolni elég gáz. Van erre egy rendkívül jó antropológiai kifejezés, azaz idea, a "nemes vadember", a bon sauvage, ami tulajdonképpen Rousseau-tól eredeztethető. Na az pont erre illik. És ez szociológusként ciki.
Ez az idea arról szól, hogy az ember igazából tiszta és őszinte lélek, csak a civilizáció béklyói, a modern society mételye miatt őszintétlenné és boldogtalanná válik. Most nem célom azzal vitatkozni hogy a modern társadalomból mennyi felesleges baromság ered, ami tényleg megkeseríti a jó polgárok életét, mert ezzel abszolút egyetértek. Amivel nem tudok egyetérteni, ahogy már az előbb is kifejtettem, hogy a tanulatlanságból eredő, nevezzük úgy, hogy nyelvi és viselkedésbeli hiányosságok valójában elősegítik az őszinte és sallangoktól mentes emberi kapcsolatok létrejöttét. Bullshit. És amellett, hogy bullshit, xenocentrikus nézet, még arrogáns hozzáállás is.

Ja, szóval egy szociológusnak ilyet nem vóóóna szabad.
Na és ezt kezdtem el mondani az előbb, hogy mivel én ezekkel a gyerekekkel nőttem fel, teljesen autentikusan mozgok abban a világban is, nekem erre nem kell külön rájönnöm. Hogy miért hülyeség a fent leírt hozzáállás. Sőt, én lehetek az, aki amúgy sosem szól hozzá tulajdonképpen semmihez, de most, amikor már nem bírtam tovább hallgatni ezt a faszságot, de tényleg, amikor elkezdi valaki tényleg totál jószándékból mondani, hogy hát igen, igazából a felsőbb társadalmi rétegnek ez milyen szar, meg nekünk milyen szar, hogy mi nem tudunk ennyire őszintén és social barrierek nélkül érintkezni egymással, na hát akkor elborult az agyam. És akkor én voltam, aki somolyogva megmondtam, hogy mekkora hülyeség és nem tisztességes dolog így túl-szentimentalizálni és túlidealizálni a látottakat. Mert ők is csak emberek. Nem bon sauvage. Ember. És az, hogy ők így beszéltek egymással, nem a társ.osztálynak tudható be, hanem annak, hogy pont Ricsi és a családja így kommunikál egymás között.

Fú. Na. Nem pont erről akartam amúgy írni, de ez is jó.

Szóval ezt elmondtam, vitatkoztak velem, de tényleg egyszerűen meddő vita volt, mert én voltam abban a helyzeti előnyben, hogy a látott közegben nőttem fel.
És akkor most keretes szerkezetként visszatérek arra, hogy mennyire különleges, ha az ember több környezetben is teljesen otthonosan mozog. Ha ennyi látásmódot tapasztal meg. A skála gyakorlatilag két végpontjáról is. Mert vannak súlyosan deprivált ismerőseim, illetve a szociológus elit krémjéből is számos embert ismerek. És nem is az van, hogy előbbiből van mondjuk két ismerősöm, utóbbiból meg száz, hanem nagyjából kiegyenlített az arány. És mindenhol otthon érzem magam, és úgy is kezelnek, mintha hazajönnék. És ezt nem cserélném el semmire.